Komisz hétvégéjük van a hajléktalanoknak. Az éjjeli melegedők plusz matracokkal bővítik a férőhelyek számát. A hajléktalanellátásban nem értik, miért csodálkoznak rá az emberek a hidegre. A RÉS Alapítvány női szállója nem csak ilyenkor telik meg, a hajléktalanok szívesebben jönnek ide, mint a más éjjeli menedékhelyre, mert jó a társaság és csótányok sincsenek.
„Mozgalmas esténk lesz” – mondja Buzás Endre a Podmaniczky utcai női szálló vezetője fél hat körül. A szállóba este hattól engedik be a lakókat, de már egy órával korábban is hallani, hogy a bejáratnál sorakoznak, a nyitásra várva. Az egyik hajléktalan asszony, Edit kihívta a rendőröket, mert a szomszédos kisboltból kidobták. A rendőrség ki is jön, de az eladók letagadják a történteket. Piroskát pedig, – aki a maga 25 évével a szálló legfiatalabb rendszeresen visszatérő lakója – el kell küldeni a sorból, mert szipuzik. Ha eldobja, maradhat, de ha ragaszkodik hozzá, akkor mennie kell.
A szálló alacsonyküszöbű szolgáltatást nyújt, ahol nem feltétel a józanság, de a sorban és a szállón már nem lehet sem szipuzni, sem alkoholt fogyasztani; gyógyszert is, csak amit a szociális munkások osztanak. „Ha valaki részeg, vagy be van szívva, nem küldjük el, inkább befogadjuk, mint hogy az utcán maradjon éjszakára, de itt bent már nem fogyaszthatnak ilyesmit, kint kell hagyniuk” – magyarázza Buzás Endre. Elmondása szerint az egyetlen akadálya annak, hogy valaki bekerüljön, kizárólag csak a férőhelyek száma lehet, végül Piroska is úgy dönt, eldobja a zacskót és visszaáll a sorba.
Megelőzni a parázs vitákat
Buzás szerint józanul is van elég konfliktus, a feszültségek általában abból adódnak, hogy a hajléktalanok egész nap kint vannak az utcán, sokszor bántják őket, mire ideérnek ingerültek, fáradtak. „Ilyenkor elég egy kis szikra, hogy kipattanjon a veszekedés.” A szociális munkás, aki korábban férfiszállón is dolgozott azt mondja, különös megfigyelni, hogy a nők mennyire máshogy kezelik a gondjaikat.
„Míg egy férfi hajléktalanból úgy kell kiszedni, ha valami nem tetszik neki, a nők elénk állnak és belemondják az arcunkba, ami sokszor meglepő. Ugyanígy vannak egymással is. A viták egy rossz szóra is kitörhetnek, ülnek egy helyiségben és valaki káromkodik egyet. A szobában lévők közül valaki biztos, hogy magára veszi, és máris veszekednek” – meséli. Elvétve, de olyan is előfordult, hogy egy lakó rátámadt egy gondozóra, vagy tört-zúzott, ilyenkor hónapokra kitiltják őket az intézményből. Ezekben az esetekben a szálló munkatársai elemzik a történteket, hogy tanuljanak a helyzetből.
A veszekedéseket igyekeznek megelőzni, csírájában elfojtani a szociális munkások, így például nem adnak esélyt arra, hogy klikkek alakuljanak ki a szállón. „Egyik bentlakónak sem lehet állandó ágya, minden este oda fekszenek, ahova mi mondjuk, mivel nem akarjuk, hogy bandák alakuljanak ki és ebből esetleges viszályok keletkezzenek” – mondja Buzás Endre. „Ezek a technikák segítenek megelőzni a konfliktusokat, és a védtelenebb, gyengébb érdekérvényesítő nők számára is biztonságos, elérhető szolgáltatást tudunk nyújtani.”
A Podmaniczky utcai a szállók közül az egyik, ahol internetezési lehetőséget is biztosítanak azoknak, akik bent töltik az éjszakát. Ügyintézésre, álláskeresésre, kapcsolattartásra is használhatják a rendelkezésükre álló néhány gépet, azonban néha ez a kis plusz, mint néhány számítógép is okot ad a konfliktusra. „Korábban lehetett itt filmet nézni – meséli a szálló vezetője, – egy idő után azonban mindig összekaptak azon, hogy mit és ki nézzen, így már nem engedjük.”
Legalább nincsenek csótányok
1998 óta működik itt a szálló, a fővárosban ezen kívül még egy női szálló van, a Dózsa Női Éjjeli Menedékhely, de oda – saját bevallásuk szerint – nem szívesen mennek át a hajléktalanok. A Podmaniczky utcában nyáron 35, télen 50 férőhelyet tudnak biztosítani éjszakánként a rászorulóknak – de a mostani időjárásra való tekintettel még 5 plusz ágyat letesznek. A szálló ragaszkodik hozzá, hogy mikor kibővítik a férőhelyek számát, akkor se kelljen senkinek egyszerű matracokon, a földön feküdnie, ehelyett felállítható ágyakon kapnak helyet. A falak azonban nincsenek gumiból, így is el kell küldeni néhány embert, pedig az 50-es határt is túllépték már.
Az eddig viszonylag enyhe tél után most a legendás ’87-es telet idéző időjárás teszi próbára az embereket. Pintér Sándor belügyminiszter a rendkívüli és várhatóan tartós hideg miatt intézkedéseket hozott a rászorulók, köztük a hajléktalanok, az idősek és az egyedül élők védelmében, bevonva a katasztrófavédelem, a polgárőrség és a rendőrség embereit is. A hajléktalanszállóknak és az átmeneti melegedőknek azonban meg kell húzniuk valahol a határt a létszámot illetően.
Buzás Endre - vagy ahogy az ide járó hajléktalan asszonyok szólítják „Öcsi bá” - szerint a politikában évről évre kitör a hideg miatti pánik, miközben a szükséges lépések tervezhetők, összehangolhatók. „Úgy csinálnak, mintha új dolog lenne, pedig tavaly hosszú hetekig is mínusz fokok voltak, még sem beszéltek róla ennyit. A hó más, akkor beázik az emberek cipője, mivel egész nap kint járkálnak, olyankor beengedjük őket kicsit előbb, de ez a száraz hideg nem olyan szokatlan” – meséli. Az alapítvány ilyen esetekben a korábban említett emelt létszámmal nyit ki, illetve várakozás közben teát oszt a bekerülésre váróknak. Mindezeken túl, kapacitásaik megtelte után, a más intézményekben lévő üres férőhelyekről is tájékoztatják a rászorulókat.
„Van, aki be akar jönni kisbabával is, de nem engedhetjük, muszáj tartanunk magunkat a szabályokhoz, a szálló körülményei pedig nem alkalmasak gyerekek fogadására. Őket tovább küldjük máshova, kisgyerekkel nem kell kint tölteniük az éjszakát.” A szálló vezetője szerint bár az intézmény gördülékenyen működik, mégsem vezet sehova ez a fajta hajléktalanellátás, ami Magyarországon folyik. „Gyakorlatilag csak altatjuk az embereket, és nagyon kevesen illeszkednek vissza a társadalomba, nagyon kevés a hajléktalan létből tényleges kitörési lehetőséget kínáló program” – fogalmaz Buzás Endre. Annak okát, hogy a hajléktalanok miért jönnek ide szívesebben, a szálló munkatársai abban látják, hogy sikerült biztonságos szolgáltatást kialakítaniuk, ahol a gyengébb érdekérvényesítő képességgel bíró hajléktalan nők is ellátáshoz tudnak jutni.
„Ez egy nagy család”
Juli és Mariann szerint azért jobb ez a szálló, mert már ismerik egymást azok, akik esténként ide jönnek. Néha vannak új emberek is, akik kötözködnek, de rajtuk kívül itt a társaság „tünemény”, ahogy Mariann fogalmaz. A 45 éves nő tavaly került végleg utcára, amikor lánya eladta a házukat. Huszonhat évig prostituáltként keresi a kenyerét, más nem akad, mivel „manapság már egy takarítói munkához is önéletrajz kell. Itt elfogadjuk egymást, ez egy nagy család, ha valakinek van valamije, ad belőle a többieknek is” – meséli. Persze itt is vannak piásak, vagy olyanok, akik idegenek, velük több a konfliktus, de elmondása szerint jobb itt, mint a „Dózsán” (a Dózsa György úti szállón), mert ott nem bízik a lakókban. „Az egy másik banda, lopnak is. De a legrosszabb, hogy az épület hiába szebb, mint ez, és lehet ott főzni is, tele van csótánnyal, az ember le sem mer feküdni.”
Juli 1950-ben született, így a szálló lakói között idősnek számít (a legidősebb visszajáró lakó 1940-es születésű), ő teljesen egyedül van, nincsen családja, sem gyerekei. 1991 óta, huszonegy éve hajléktalan, előtte egy otthonban élt, mert sokáig beteg volt, de onnan elküldték és feljött Budapestre. A Tiszaroffról származó asszony élete – úgy véli, – már ott kisiklott, mikor tíz éves korában az édesapja megerőszakolta. A férfit végül lecsukták, a börtönben halt meg, Juli még most is dühös, haragszik a férfiakra, ideggyengeségét is erre vezeti vissza. „Azért nem vagyok teljesen egyedül, vannak jó barátaim, mind hajléktalanok” – meséli az asszony, aki többször is próbált öngyilkos lenni, de végül mindig időben kórházba vitték. Nap közben átmegy a nappali melegedőbe, vagy néha kukázni, a VIII. kerületet azonban már messziről elkerülik. A két asszony a hajléktalan vegzálásokról éppen azt gondolja, ami a köztudatban is él, vagyis ha beviszik őket, csak jól járnak: „a börtönben legalább meleg van és adnak napi háromszor enni.”
Nem sokan segítenek az utcán
Juli mindamellett, hogy saját bevallása szerint is szörnyű élete van, mindvégig mosolyog. A kérdésre, hogy miben leli örömét, rövid gondolkodás után azt mondja: „szeretek a barátokkal lenni, a szállón vannak igazi jó barátok is. Kapunk enni, meg vitamint, gyógyszert, pezsgőtablettát, azt is szeretem” – meséli, miközben már új köpenyével büszkélkedik, amit a szálló szociális munkásaitól kapott.
Mariann szerint vannak még csodák, a XX. kerületben az egyik ház elé például minden nap tesznek ki kenyeret, szalámit és bort a hajléktalanoknak, a szelektív hulladékgyűjtő tetejére. „Nem akartam elhinni mikor mondták, de azóta már a saját szememmel is láttam” – meséli. Azonban nem ez az általános. Bár a kéregetést ők sem szeretik, ha néha rászorulnak, Mariann szerint mindig próbálják elmondani az embereknek, hogy nem piára kell, hanem ételre, de a legtöbbször semmi haszna, észre sem veszik őket.
