Elsivatagosodik a Homokhátság, százezrek költöznek el a Duna-Tisza közéből. Nagy szükség lenne vízre, amiből egyre kevesebb van. A leghangosabban támogatott megoldás mindjárt háromszáz éves: csatorna kösse össze a Dunát a Tiszával.
Nemcsók János biokémikus májusban arról beszélt egy a Duna–Tisza-csatornával kapcsolatos konferencián, hogy 300 milliárdból könnyedén meg lehetne építeni a beruházást. Az azért valamit elárul az előmunkálatok kidolgozottságáról, hogy a várható építési költségek feltűnően gyorsan nőttek, legalábbis a Horn-kormány egykori államtitkáránál, aki 2008. augusztusban a Népszabadságnak még mindössze piszlicsáré 150–180 milliárdos ráfordításról nyilatkozott.
Igaz, a várható (járulékos) előnyök is nőttek három év alatt: korábban félmillióra becsülte az új munkahelyek számát, míg idén már 808 ezerrel kalkulált. Egyikkel se kellene szégyenkezni, figyelembe véve, hogy a Homokhátság tízezer négyzetkilométerén nem élnek már 600 ezren sem; a projekt megvalósíthatósági előtanulmánya a foglalkoztatás bővülésére pedig egyetlen konkrét számot említ, miszerint a csatorna telepei három műszakos beosztásban kétszáz embernek adnak majd munkát.
A költségeket meglehetősen nagyvonalúan kezeli a 2009-es írásos előmunkálat is. Eszerint, a Tastól Szolnok–Tószegig tartó, 100 kilométeres hajózási csatorna 200 milliárdot kóstálna, míg a Lajosmizsétől Ólom-hegyig, illetve Bácsalmásig Y alakban 130 kilométeren át húzódó öntözőcsatorna pedig 130 milliárdot. Ez testvérek közt is 330 milliós összköltséget jelent, noha a dokumentum egy másik helyen már közel 400 milliárdnyi forrás bevonásáról ír. Egy biztos, a teljes költségből 350–400 milliót szánnak a megvalósíthatósági tanulmányra az előtanulmányt levédő szerzők, Csizmadia Pál nyugdíjas mérnök és Pákh László vállalkozó, aki a projekt előmozdítására létre hívott cég, a DTCS Duna-Tisza Csatorna Zrt. vezetője és tulajdonosa.
De hát önmagukban a költségek keveset árulnak el egy beruházásról. Fontos azt is tudni, honnan lesz rá pénz, és mennyi időt szánnak a megtérülésre, mekkora hasznot remélnek a beruházók. Itt is szárnyalhat a képzelet. – Az állami finanszírozást ki lehetne váltani, a költségek nagy részét akár az unió is állhatná, amely – az elsivatagosodás és globális felmelegedéstől félve – nyilván, kapva kap is az efféle mintaprojekteken.
Ráadásul piaci befektetők (svájci, kínai és izraeli) is érdeklődnek a kanálisépítés iránt, mi több, londoni bankközi piacon irányadó euró-hitelkamatlábnál (euró LIBOR) csak 2,5 százalékkal kérnének többet – mondta bizakodóan az egykori dunai, majd Alföld-fejlesztési kormánybiztos. És a beruházás nagyságához meg az építkezés tervezett 4–10 éves hosszához képest bagatell megtérülési idővel számol, Nemcsók szerint a csatorna nyolc év alatt behozná az árát. Ennél is optimistább az előtanulmány, amely öt év alatt 563 milliárdnyi bevételt remél. Ha így lenne, a homokhátsági kanális gazdaságunk motorja lehetne.
A Dunát a Tiszával összekötő csatorna ötlete háromszáz éves, és a déli szakaszon, a mai Szerbiában meg is valósult, egykor Ferenc-csatornának hívták, ma Duna–Tisza–Duna-csatornának. Az ettől északabbra tervezett, nagyjából a Csepel-sziget déli részét Szolnokkal összekötő kanális megépítéséről 1840-ben országgyűlési döntés is született. A trianoni országvesztés után még több terv készült a nyomvonalra, de több pénz nem lett rá. Így az építkezés egészen 1947-ig nem kezdődött el, és három hónapig tartott, amíg a kubikusok Dabasig jutottak. A tiszai végcél Csongrád lett volna, de tán nem is baj, hogy eggyel kevesebb kétséges értékű nagyberuházást fejeztek be, mivel a jelentős szintkülönbségből adódó problémát csak nyögvenyelősen lehetett volna kezelni.
A mostani elképzelések ezt a technológiai problémát az ún. mélybevágású csatornával oldanák meg, vagyis több tízméteres vízmélységgel érnék el, hogy ne kelljen zsilipeket alkalmazni.
Míg régebben a hajózás és az öntözés lehetősége volt a legfontosabb az álmodozóknak, most a vízi közlekedés és a szántóföldi mezőgazdaság leértékelődése miatt az „ökológiai nyereség”, az elsivatagosodás visszafordítása lett a vezéreszme. Csakhogy az ökológiai szakma erősen kritikus a tervekkel szemben, mondván, a csatorna éppenséggel vizet visz el a talajtól, ami gyorsíthatja szikesedést. A térség problémáit kiválósan ismerő Csatári Bálint földrajztudós 2004-ben már 1990 óta tartó folyamatként írta le a talajvízszint csökkenését a Homokhátságon. A térség vízháztartási gondjai azonban nem egyszerűsíthetők le egy-két tényezőre, mert „egyszerre ökológiai, ökonómiai, vízügyi, környezet- és természetvédelemi, táj- és mezőgazdálkodási, települési (tanyai) és társadalmi kérdések és problémák” – vélte Csatári. A megújuláshoz „a vízpótlás és a vízvisszatartás csak egy szükséges kezdő lépés lehet. S sikeres is csak akkor, ha nemcsak vizet pótol és tart vissza, hanem egy tudatos tájrehabilitációt indít el”.
Mostanában mégis egyre több a csodaváró, aki egyes egyedül a kanálistól reméli a megoldást. Az MSZP és a Jobbik már választási programjában is szerepeltette az óriásberuházást, míg legutóbb Boros Imre, Orbán Viktor egykori minisztere írt a csatorna nagyszerűségéről a Polgári Szemlében, amelynek szerkesztőbizottságában Matolcsy György miniszter elnököl.
Akár legyinthetnék a megvalósítás kellően fel nem mért veszélyeire, a nehézségek bagatellizálására és a remélt haszon eltúlzására, mert pénz ma sincs rá. A terv kritikusai fellélegeztek, amikor Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter arról beszélt a parlamentben, hogy a csatorna rettentően költséges, így megépítését a kormány egyelőre nem támogatja.
Csakhogy a gazdasági miniszter az ország legfontosabb céljául tűzte ki a beruházási ráta 19-ről 25 százalékra emelését, az újraiparosítást. Az állami tervekbe pedig éppúgy belefér a közmunkások tömegével kivájt csatorna, mint a debreceni és az Üllői úti stadion felhúzása, a Várbazár renoválása vagy az Andrássy-negyed megépítése. De a Duna–Tisza-csatorna mégis leginkább a paksi atomerőmű tervezett „bővítéséhez” hasonlít: mindenki tudja, hogy rengetegbe kerülne, de a teljesen felesleges előkészületek is sok pénzt megmozgathatnak, és hát a kanálisban, főleg a kifolyóknál mégiscsak nagyobb eséllyel lehet halászni, mint a vadvizeken. Panamában legalábbis volt már rá példa.
(Polgári Szemle, 2011/4.)
Zádori Zsolt
