Kilépett a templom falai közül Böjte Csaba. A ferences rendi erdélyi szerzetes Ózd színháztermében „telt házas előadáson” hirdette töretlen optimizmusát.
Önt sokszor erdélyi gyermekek megmentőjeként emlegetik. Nevéhez szegény, elhagyott, utcára került magyar anyanyelvű gyermekek felkarolása fűződik. Jelenleg hol tart az ügy?
Most hatvanöt településen több mint 2300 gyermeket gondozunk, de ezek csak számok. Többször beszéltem sikeres vállalkozókkal, akik kifejtették, hogy számukra a legnagyobb feladat a megbízható kollégák kiválasztása. Ezért érzem fontosnak, hogy a térség gazdasági helyzetének talpra állításába jól képzett, megbízható fiatalokat vonjunk be. Ezért ruházzuk fel őket hittel, reménnyel, bizalommal és jó keresztény erkölccsel. Mindehhez megkapják tőlünk a biztatást, hogy segítsenek társadalmunk megfeneklett szekerét kihúzni a kátyúból.
Utóbbi mondat inkább lakóhelyére, Erdélyre érvényes, vagy Magyarországra? Tudjuk, hogy sok a közös gondunk.
Erdélyről beszélek, mert az ottani helyzetet jobban ismerem. Tudom, hogy sokkal több a lehetőségünk, mint amennyit meglátunk, hiszen erőnkön felüli feladatot nem rótt ránk Isten. Ezért szeretnék bátorítani mindenkit.
A 90-es évek elején 10-15 gyermeket vett magához. Azóta egy tiszteletre méltó oktatási-nevelési intézményrendszert épített ki. Kik támogatták az elképzelését?
A román állam nagyon ügyes gyermekvédelmi rendszert épített ki, ahol mindenki román nyelven tanul, és így a keresztény magyar gyermekek elveszítik identitásukat. Ezért álltam neki egy alternatív rendszer kiépítésének, amit ma már a román szakintézmények is támogatnak. Szent Ferencnek van egy nagyon szép mondata, miszerint ha a becsületes munkátokat nem fizetik meg, járuljatok az Úr terített asztalához, azaz kolduljatok. Nem szégyellem, hogy elfogadok adományokat, mert azokból jön össze a működésünkhöz szükséges összeg jelentős része.
Áruljon el valami titkot a rendszer működéséről.
A gyermekek állami óvodába és iskolába járnak, tehát oktatási intézményt nem működtetünk. A lakóotthonokban 8-10 fős lakrészeket alakítottunk ki, ahol egy „kotló mamával” együtt laknak a gyermekek. A nevelőnők reggelente puszival engedik iskolába a rájuk bízottakat, nekem pedig az a feladatom, hogy a mindennapokhoz szükséges anyagi feltételeket előteremtsem.
Karolt már fel gyermeket vasútállomásról, nyomorteleptől, szeméttelepről, de esetenként maguk a szülők kérik a segítségét. Egy ilyen aszociális környezetből érkező tanuló milyen eredményeket produkálhat az iskolában?
Többször hangoztattam már, hogy Isten selejtet nem teremtett, mindenkit egyforma anyagból gyúrtak. Minden gyerek egy kis csoda, csak sok-sok türelem kell a végeredmény eléréséhez, hogy hasznos tagja lehessen a társadalomnak. Ha elszegényedett családok keresnek meg, segítünk, hogy együtt maradjanak, és jól működjön az a kötelék. Ha ez botladozik, napközi otthonokat hozunk létre, amelyek különböznek a magyarországi napköziktől. Mi nem az iskolát visszük át a délutáni foglalkozásra, hanem a család bizonyos funkcióit vállaljuk át. A gyerek tanulhat, játszhat és vannak szabadidőprogramok, de megtanítjuk őket tisztálkodni és háztáji munkák végzésére is. Este hazamehetnek, de ha már nincs hova, akkor bennlakó otthonba helyezzük el őket. Nálunk 80 százalékban elégséges a napközis rendszer, ami megmenti a családot a széthullástól, miközben a gyermek is fejlődik.
Mintegy húsz év tapasztalata alapján mennyire ítéli sikeresnek saját, illetve kollégái munkáját?
Ezelőtt pár évvel büszke voltam arra, hogy a gyerekek 30-40 százaléka eljutott a felsőfokú oktatásba. Egykori tanítványaink közül kerültek ki mérnökök, orvosok és más diplomások, és büszke lehetek rájuk, mert idáig egyikőjük sem jött koldulni hozzám. Dévai irodánkban például olyan lány dolgozik, aki nálunk kezdte az első osztályt, majd leérettségizett és diplomát szerzett. A 65 házunk között olyan is van, amit egykori tanítványunk vezet.
Azt mondta, sikerült megmenteni a gyermekeket az elrománosítástól, de mennyire lesznek magyar érzelműek?
Jelenleg csak magyar származásúak kerülhetnek hozzánk, de vannak vegyes házasságban születettek, akik anyanyelvüket nálunk tanulják meg. Ha viszont valaki két kultúrában él, az számára inkább előnyt, mint gondot jelent. Jó lenne, ha a mai magyarság sem szakadna különféle pártokra, miközben egymást ócsárolja, hanem nagycsaládként, szeretetben élnének.
Előadása során csupán pozitív dolgokat érintett és azt sugallta, hogy minden rosszra van jó megoldás. Honnan ez a töretlen optimizmus?
Mindig kicsiben játszottam, de idáig bejött. Láttam, hogy a szeretet, a jóság eredményre vezet. Legyen példa az akácfa, amit öntöz az eső, melegít a tavaszi nap és ezt virágzással, nektárterméssel hálálja meg. Nagyon sok ember vágyik arra, hogy jót, szépet teremjen, ezért legyünk egymás számára napos, tavaszi idő.
Munkásságának elismerését számos kitüntetés - a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje, Európai Polgári Díj, Mindszenthy-díj stb. - fémjelzi. Amit ön végez, arra Magyarország határain belül is szükség lenne, hiszen a statisztika szerint növekszik az analfabéták száma és sok ezer fiatal nem végzi el a nyolc általánost, így esélytelenné válnak. Ha mégis megkeresnék hazai oktatáspolitikusok, milyen tanácsokkal tudná ellátni őket?
Jó kérdés, mert hogy jövök én ahhoz, hogy komoly, érett testületeknek tanácsokat adjak?
Felépített valamit, ami jól működik, és ezt akár érdemes lenne adoptálni, közkinccsé tenni. Nem akarja elárulni a titkot?
Nagy titok nincs körülöttem. Azt gondolom, hogy elsősorban nagyon kell szeretni a gyermekeket. A pedagógus legyen az imént említett jó meleg tavaszi eső, legyen áldott napfény, ami átöleli őket. Kiparancsolni, kikövetelni semmit nem lehet, arra nincs szükség. A felnőtt úgy álljon a gyerek mellé, mint edző a bajnokjelölthöz, és az meghozza majd a várt eredményt.
