hvg.hu: A választási kampányban máris sok szó esik a nyugdíjakról anélkül, hogy egy fenntartható nyugdíjrendszer ígérete egyáltalán szóba kerülne. Van ilyen egyáltalán?

Németh György: A felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek esetén (amikor a  mindenkori aktív dolgozók befizetéséből az állami költségvetés fedezi a nyugdíjakat)  a fenntarthatóság kritériuma az, hogy az aktuális befizetések és kifizetések közel azonosak legyenek. A tőkefedezeti nyugdíjrendszerben (lényege az öngondoskodás, vagyis minden generáció még aktív korban fizeti a saját nyugdíját) a fenntarthatóság nem bír különösebb értelemmel, mert magától értetődő, hogy nyugdíjat csak abból lehet fizetni, amit előzőleg járulékként befizettek, illetve a befektetésén elért hozamból. Magam már nem felosztó-kirovó vagy tőkefedezeti rendszerről beszélek, szakszerű diskurzusban járadékkal meghatározott (Defined Benefit, DB) és járulékkal meghatározott (Defined Contribution, DC) nyugdíjrendszerekről esik szó. Utóbbi kapcsán fenntarthatóságról beszélni értelmetlen, előbbi esetén pedig a nyugdíjkiadások és a járulékbevételek egymáshoz való viszonya határozza meg a fenntarthatóságot.

Annak idején egyetlen ország politikai elitje sem azon morfondírozott, hogy felosztó-kirovó vagy tőkefedezeti nyugdíjrendszert vezessen be, nem azt mérlegelte, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az egyik és a másik. Politikai kényszerek működtek.   

Hernádi Levente

hvg.hu: A szociális ellátásokat  jelenleg igyekeznek minden lehetséges területről, így a nyugdíjrendszerről is leválasztani. Az Ön által említett történelmi dimenzióban – ahogy tanulmányaiban is kiemeli – éppen a szegénység kezelésének eszköze volt. Mi változott?

N.Gy.: A ma felosztó-kirovónak nevezett nyugdíjrendszerek „ősei” – létrehozásuk után – azonnal, vagy néhány éven belül nyugdíjat fizettek olyanoknak, akik nem vagy alig fizettek járulékot. Azért, hogy visszaszorítsák a társadalmi-politikai robbanással fenyegető időskori szegénységet. Persze nem az öregek lázadásától kellett tartani, hanem azon fiatalokétól, akik jövendő sorsuk bennük láthatták volna meg. E nyugdíjrendszerek létrehozása a 19. század legvégének, a 20. század első felének egyszeri „jóléti programja” volt és a szociáldemokrata, majd kommunista kihívásra adott válaszként is értelmezhető. Ezt a választ adta Bismarck Németországban és Roosevelt az Egyesült Államokban.

Bismarck 1891-ben hozta létre az ipari munkásság nyugdíjrendszerét. 65 éves nyugdíjkorhatárral és 30 évnyi szolgálati idővel. De nem ez volt a lényeg, hanem azok az átmeneti intézkedések, melyek mára elfelejtődtek. A szolgálati idő ugyanis csak a pályakezdőkre vonatkozott, a nem pályakezdőkre arányosan kevesebb. Akik pedig nyugdíjra lettek volna jogosultak, ha a nyugdíjtörvény több évtizede hatályban lett volna, azonnal – a feltételek nem túl rigorózus ellenőrzése után – nyugdíjat kaptak. Két év alatt negyedmillió nyugdíjas lett. Roosevelt 1935-ben fogadtatta el a Kongresszussal a Social Security-t, 1937-ben kezdődött a járulékfizetés, az első nyugdíjat 1940 januárjában fizették. (Feljegyezték, hogy az első nyugdíjas, az ekkor 65 éves Ida Fuller összesen 22,54 dollár járulékot fizetett és közel 22 ezer dollár nyugdíjat kapott. Igaz, 100 évet élt).  A nyugdíjasok száma már 1943-ban elérte az egymilliót. Ezek mai szemmel roppant alacsony nyugdíjak voltak, de ahhoz elegendők, hogy hatalmas tömegektől tartsák távol a szegénységet.

hvg.hu: És mit mesél a mi történelmünk?

N.Gy.: A mi mai nyugdíjrendszerünk, ahogy más országoké is, több tőről fakadt, a legrégebbi az állami tisztviselőké, akik mellé előbb más állami alkalmazottakat, majd az állami üzemek alkalmazottait emelték. A fő ág azonban az 1928-ban létrehozott Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) volt, mely az ipari munkásság nyugdíjügyét oldotta meg. A bismarcki és roosevelti átmenetről nálunk szó nincs. Ez egy szinte teljesen tőkésített, de „kváziállami” rendszer volt, a befizetések döntő hányadából ugyanis önkormányzati, félállami beruházásokat finanszíroztak, hogy melyeket, arról a Belügyminisztérium és a Pénzügyminisztérium együttesen döntött, az OTI önkormányzata pedig tiltakozhatott, ezt megelőzendő tekintettel voltak véleményére, de az nem volt perdöntő. Az OTI nyugdíjvagyonának csupán harmada állt ingatlanvagyonban, döntően bérházakban.  

A háború utáni években nem tartották értelmesnek úgy feltenni a kérdést, hogy például Budapest főváros OTI tartozását miként valorizálják és ütemezzék át. Az OTI tőketulajdonát leírták, amihez ideológiai megfontolások is hozzájárultak („A Szovjetunió nyugdíjrendszere sem tőkésített”), de a praktikus szempont volt a döntő. A szocialista gazdaság körülményei között egyébként is elképzelhetetlen lett volna a tőkefedezeti nyugdíjrendszer. De ez nyugat-európai országokban sem történt másként, csak nem egy-két éves, hanem egy-másfél évtizedes hezitálás után döntöttek úgy, hogy kiürült rendszereiket nem tőkésítik.

A különböző rendszereket az 1940-50-es évek fordulójára egyesítették, majd az 1958-as második téeszesítési hullám támogatására speciális nyugdíjrendszert hoztak létre. E kettő 1975-ben egyesült, mindig a nyugdíjas számára előnyösebb változattal. A „Szabad Világ” és a „Béketábor” közötti hidegháború egyik frontját a nyugdíjak jelentették: mekkora a nyugdíjrendszer lefedettsége és milyen mértékű a bérekhez képest.

hvg.hu: Ez működött is egész sokáig, sokan hitet tettek a felosztó-kirovó rendszer mellett. Mikor került homokszem a gépezetbe?

N.Gy.: Az 1950-es évek végén két amerikai közgazdász – a tavaly elhunyt Nobel-díjas Paul A. Samuelson és a maga korában nagyon tekintélyesnek számító Abba P. Lerner – vitájának eredményeként kerekedett a felosztó-kirovó rendszernek közgazdaság-elmélete (a Samuelson-Lerner theorema). Eszerint felosztó-kirovó rendszer előnyösebb a tőkefedezetinél, mert a népesség és a bérek növekedésének együttese magasabb hozamot biztosít annál, ami a tőkék befektetésével elérhető. Ekkoriban, a baby-boom időszakában elképzelni sem tudták ugyanis, hogy a termékenység az egyszerű reprodukció szintje alá eshet, ahogy azt sem, a bérnövekedés üteme és a tőkehozam tartósan és nagy mértékben elszakadhat egymástól. A fejlett világ népesedési trendfordulója azonban az 1970-es évek elején bekövetkezett. 

A Samuelson-Lerner vita eredményként a nyugdíj-közgazdaságtan – születése pillanatban – csapdába esett. Kialakult a felosztó-kirovó versus tőkefedezeti dichotómia, megteremtődött a generációk közötti szolidaritás és az öngondoskodás ellentétpárja stb. E tudáskészlet alapján kézenfekvő a megoldás: ha az öregedés aláássa a felosztó-kirovó nyugdíjrendszereket, alakítsuk át tőkefedezetivé, mert az „aging-free”, független a kortól.

Az 1980-as évtizeddel érkeztünk el a nyugdíjreformok korába. Ekkor ért először nyugdíjaskorba egy olyan generáció, mely – történelmi felfordulásokkal nem megzavarva – pályakezdésétől volt járulékfizető. Így feltehette a kérdést: annyit kapok-e, amennyiért fizettem. Nemzetközi intézmények és pénzügyi szervezetek érdeklődése viszonylag gyorsan a nyugdíjkérdések felé fordult. Ennek keretében született meg 1994-ben, kétéves kutatás eredményeként a Világbank hárompilléres nyugdíjreform-javaslata. Ez „ihlette” a mi 1997-1998-as nyugdíjreformunkat. Nálunk máig az a közvélekedés, hogy a rendszerváltás után az 1997. évi nyugdíjreform volt az egyetlen „igazi” államháztartási reform. Éppen az ellenkezője igaz: a rendszerváltás után elkövetett legnagyobb makrogazdasági hiba volt. A második pillér fokozza az ország pénzügyi sebezhetőségét, drágítja az államadósság refinanszírozását, mesterséges akadályt gördít az eurózónához való csatlakozásunk elé.

hvg.hu: Ön viszont előrukkolt a tuti recepttel. Azt már értjük, hogy rossz fogalmakban gondolkozunk és azt is látni véljük, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Mi a megoldás? 

 N.Gy.:  Az igazán fontos a járadékkal meghatározottságáról (DB) a járulékkal meghatározottságra (DC) való áttérés. Ehhez azonban nincs szükség tőkésítésre. Erre a svédek jöttek rá, és a notional defined contribution (NDC) fogalmából a notional – az „eszmei” – eppen ezt jelenti. Az általam preferált „természetes” nyugdíjrendszer és a svéd modell abban különbözik, hogy miként kamatozik a befizetett járulék. A svéd modellben ezt meglehetősen bonyolultan számolják az aktuális befizetések alapján, mert, úgymond, a nyugdíjrendszer továbbra is „felosztó-kirovó módon finanszírozott”. A „természetes” nyugdíjrendszerben viszont az aktuális állampapírok kamatával. Az államháztartásnak most is ennyiben kerül a második pillér. A második pillér miatt hiány keletkezik az első pillérben, amit a költségvetés pótol. Minden mást változatlannak tekintve a költségvetés a megnövekedett hiány pótlására államkötvényt bocsát ki. Ezt – tegyük fel, hogy nincs a működési költségből származó „súrlódási veszteség” – teljes egészében lejegyzik a magánnyugdíjpénztárak. Miért ne volna lehetséges ezeket az államkötvényeket közvetlenül, számlaműveletként a járulékfizetőknek adni? Ezzel megtakarítható lenne a magánnyugdíjpénztárak működési és az államkötvények kibocsátási költsége. Az állam pedig saját polgárainak tartozna, nem piaci hitelezőknek.

Az ellen nem emelhető kifogás, hogy valaki a nyugdíjpénztárba lépjen, ha azt reméli, a pénz- és tőkepiacra lépve magasabb hozamot ér el, mint az államkötvények kamata. De legyen tisztában azzal, hogy a magasabb hozam reményében vállalnia kell a magánnyugdíjpénztárak működési költségét.  Ez a helyzet akkor változik, ha az államkötvények kamata rendkívül alacsony szintre süllyed, amihez gazdaságilag erős és „jó adós” Magyarország, valamint  csekély államadósság kell. Ez még 20-25 év. Akkor érik meg a helyzet, erősödik meg a járulékfizetők nyomása, hogy módjuk legyen a pénz- és tőkepiacra lépni,  legalább járulékuk egy részével, az államkötvények elfogadása helyett magasabb hozamok, illetve magasabb nyugdíjak reményében. E rendszer államháztartás-nyilvántartási reformot is igényel. Az explicit (piaci) államadósság nyilvántartása mellett az implicit (nyugdíj) államadósság nyilvántartását is. Cserébe az állam kiadásai között nem kellene feltüntetni az öregségi nyugdíjjárulék befizetéseket és az öregségi nyugdíjkiadásokat.

 Remélem, Vargának csak a nyelve botlott, és a Fidesznek nem célja azon 1997-ben kötött gentlemen’s agreement felrúgása, mely szerint a költségvetés pótolja az első pillérnek a második pillér miatti hiányát. Az „annyit osztunk el, amennyi van” a tradicionális felosztó-kirovó filozófia, a svéd modell. Én nem vagyok a svéd modell híve, még ha Lendvai Ildikó szocialista pártelnök szerint én volnék is a Nyugdíjkerekasztal „Varga delegáltja”, a svéd modell spiritus rectora.

hvg.hu: Térjünk vissza az Ön által képviselt természetes nyugdíjrendszer elképzeléshez. A kamat nagysága nem érinthetné negatívan a hitelezőket, vagyis az államnak kölcsönző polgárokat? S miként lenne átlátható a rendszer?

N.Gy.: Úgy fogom fel, hogy az állam azért kötelezi nyugdíjjárulék-fizetésre polgárait, hogy törleszteni tudja aktuális kötelezettségeit, vagyis nyugdíjat fizessen. Az explicit államadósság esetén sem történik másként: az állam egyszerre hitelfelvevő és hiteltörlesztő. Az állam érdeke, hogy alacsony kamattal jusson hitelhez, ami csak egyféleképpen érhető el: erős gazdasággal és csekély adósságállománnyal. Ha ennek kamata nagyon alacsony, akkor az állam polgárai – mint említettem – arra presszionálják államukat, hogy engedje meg számukra magasabb hozamok reményében a pénz- és tőkepiacra vinni járulékuknak legalább egy részét. Az állam ebben persze nem érdekelt, de kikényszeríthető az érdekek egyeztetése. Mondjuk törvénybe foglaljuk, hogy minden év nyarán egy alkalommal, a költségvetés készítését megelőzően a köztársasági elnök elnökletével összeül a miniszterelnök, a pénzügyminiszter és a jegybank elnöke, akik döntenek arról, hogy milyen szélesre nyíljon az ajtó.

Egy olyan nyugdíjrendszer, melyben minden járulékfizető befizetéseit saját számlára könyvelnek, melyben törvénybe foglalt képlet számítják ki az egyéni számlák kamatait, a járadékszolgáltatás mértékét pedig egyetlen kormányaktuárius határozza meg és számításait megindokolva nyilvánosságra hozza, nos, az nyugdíjrendszer teljes mértékben átlátható.

hvg: És kinek tudja eladni az ötletet? Lefordítható ez a kampány nyelvére: korhatár, nyugdíjösszeg, társadalmi szolidaritás?

N.Gy.: Ez korrekt és tisztességes ajánlat a társadalom számára: mindenki teremtse meg aktív korában időskori ellátásának alapját. Természetesen a társadalomnak kezelnie kell a szegénységet, a hátrányos helyzetből indulók helyzetét, de ahogy mondtam, ez nem a nyugdíjrendszer, hanem a mellérendelt időskori szociális rendszer feladata. Szeretném elfogadtatni azt, hogy a nyugdíjrendszer „csupán” egy technikai feladatot ellátó intézmény.

Ha kimondjuk azt, hogy mindenkinek önmagának – járulékfizetésével – kell felhalmoznia nyugdíja fedezetét, járuléka az államkötvényekkel azonosan kamatozik, a nyugdíj mértéke pedig összegyűjtött nyugdíjcélú megtakarítása és a nyugdíjbamenetelkor várható élettartam alapján kerül kiszámításra, akkor nincs különösebb értelme a nyugdíjkorhatárnak, a szolgálati idő, a valorizáció, a degresszió, a nyugdíjskála fogalmát örökre el lehet felejteni.

A politikusok kiszorulnak a nyugdíjügyből, szerepüket automatizmusok veszik át. A politikusok játszóterének megmarad az alapnyugdíj, a rokkantnyugdíj stb. Ott valóban felmutathatják szociális érzékenységüket, de az öregségi nyugdíjrendszerrel többé nincs dolguk. Az az elv támadhatatlan, hogy mindenkinek önmagának, aktív kori jövedelmének egy részének megtakarításával kell felhalmoznia majdani nyugdíja fedezetét. Aki erre nem vagy nem megfelelő mértékben képes, azon segít a társadalom szolidaritása. De az elv ellen protestálni nem lehet.

Hernádi Levente

KA