„A 2. világháború utáni korszak legnagyobb méretű ingatlan- és értékpusztítása kezdődött a városban”; „a város történetének példátlan mértékű pusztítása” – így ír az úgynevezett régi pesti zsidónegyed (VI. és VII. kerület) rombolásáról és felismerhetetlenné való átépítéséről Sipos Anett és Zolnay János. A legfrissebb Beszélőben közölt magisztrális írásuk, amely felzaklató képet ad a pesti belső kerületekben folyó ingatlanvircsaftról, ebben biztosan téved. Méreteit és kiterjedtségét tekintve ugyanis nem ez a második világháború utáni legnagyobb értékpusztítás, még a dobogóra se állhatna, ha ugyan a városrombolás képes lenne ilyen kunsztra.

A városrombolók (befektetők és önkormányzati emberek) viszont sok mindenre képesek. A Belső-Erzsébetváros fejleményei három szempontból is meghökkentőek. (1) A jórészt XIX. századi épületállomány barbár és tömeges elbontása meg átépítése a világörökség tőszomszédságában, (2) a kerület (a város) értékeinek feltűnően kevés pénzért (bagóért) való kiárusítása, illetve (3) a régi helyén létesülő új köztér silánysága külön-külön is rettenetek, de összeadódva egyenesen a helyi politika – az állami döntéshozók és hatóságok által jóváhagyott – horror realityjének számítanak. Az újságíró–szociológus szerzőpáros elsősorban az első két szempontra összpontosít, s számos adattal mutatja meg a pusztítás mögött meghúzódó kriminális (korrupciós) és urbanisztikai indítékokat. Hálásak lehetünk a szerzőknek, mert az avatatlan számára mindkettő rejtve maradna.

A háború után elbontott Lloyd-palota. Őt is elszanálták © Klösz György - Budapest Főváros Levéltára

Ehhez képest kekeckedésnek hathat, hogy pont az ő cikkük kapcsán emlékeztetünk rá: egyáltalán nem példa nélküli az, ami most a pesti belső kerültekben történik. De mi nem kekeckedni akarunk, és különösen nem kívánunk „történelmi érveket” szolgáltatni az esztelen pusztításhoz, mondván, mivel már volt ilyen, akkor a mostani ügyletekben semmi kivetnivalót nem találni. Az akkori disznóság nem teszi bocsánatossá a mai bűnöket, valamint nem takarja el a város képén és társadalmi szövetén ejtett mély vágásokat.

Sokat használt kifejezése volt az egykoron létező szocializmusnak a szanálás. S mint annyi más esetben, ez is teljességgel mást jelentett, mint az etimológiája alapján képzelnénk. Ahogyan a szocialista demokrácia önkényt, a szocialista törvényesség törvénytelenséget, a szanálás sem gyógyítást, orvoslást, felújítást jelentett, hanem éppen ellenkezőleg, lebontást, porig rombolást, dózerolást. Bár a Budapest születésének centenáriumára 1973-ban kiadott Budapest lexikon még meg sem említette, a város lakóinak napi tapasztalatot jelentettek az elsősorban az új házgyári lakótelepeknek helyet szorító tereprendezések.

Ferkai András, a fővárosi lakótelepek avatott monográfusa kissé idealizált képet fest, amikor arról ír, hogy az épülő lakótelepek helyét a részben még üresen maradt vagy könnyen szanálható fővárosi területeken (Zugló, Újlipótváros, Óbuda), részben az 1950-ben Nagy-Budapesthez csatolt peremvárosokban (Újpest, Kispest, Rákospalota, Békásmegyer stb.) jelölték ki. A problémamentesség nem városépítészeti, hanem politikai okokkal magyarázható.

Igaz, voltak olyan részek, például a lapályon elterülő Kelenföld, amelyek nagyrészt üresen álltak, vagy mezőgazdasági művelésből vették ki, mint például Újpalotát. Nem sokan ejtettek könnyet az egykori nyomortelepekért, például a Mária Valéria- vagy a XVI. kerületi Dühöngő-telepért sem, amelyeknek a helyén új egyenházak épültek, így a József Attila és a Lándzsa utcai lakótelep. De Óbuda, Kispest vagy Újpest őslakossága bizonyosan nem tapsikolt a szanálásnak.

Preisich Gábor, Budapest egykori főépítésze is elismerte: „mind városszerkezeti, mind esztétikai, mind társadalmi szempontból helytelen volt az addig alacsony beépítésű, kisvárosias Óbudának ilyen erőszakosan léptékváltó átépítése. Válogatás nélkül bontottak, hiszen a paneles építésnek nem egy klasszicizáló, 1958-ban még műemlék jellegűnek jelzett ház is áldozatul esett. […] ma már láthatjuk, Óbuda átépítése elhibázott, léptékén felül történeti értékű lakásállományt és beépítést semmisített meg úgyszólván teljes mértékben”. Az önkritikus tanulmány a rendszerváltás után született.

A régi, falusias jellegű városrészeket eleinte villámgyorsan bonthatták, megvolt a társadalmi támogatás és megvolt a hatalomtól való félsz is. Az országot sújtó lakáshiány enyhítését az 1956 után megszilárduló Kádár-rendszer kiemelt programjának tekintette, és tizenöt év alatt egymillió lakás átadását tervezte, a nagyvárosokban zömében államilag épített lakótelek szívták volna fel az igénylőket. Szó, mi szó, az egykori földszintes városnegyedeket felváltó lakótelepeken háromszor több lakás épülhetett. A hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján azonban némileg enyhült a lakásínség, kiderültek a lakótelepek hibái, az emberek sem tartottak már annyira a hatalomtól, míg források híján meglassult az állami lakásépítés tempója is.

A szanálási düh azonban mit sem csitult. A rombolást mind kevésbé támogatta már az építész szakma, csakhogy a szocializmus időszakában nem a megrendelő, nem az építész, hanem a kivitelező volt az építés kulcsszereplője. Márpedig az állami nagyvállalatok érdekeltek voltak a kényelmes felvonulásban és a dömpingszerű építésben, vagyis közvetve a bontásban, a valódi rehabilitációban és a karbantartásban pedig egyáltalán nem. A hetvenes években az építésre fordított pénzeknek kevesebb mint öt százalékát költötték renoválásra. A helyzet ma se sokkal szívderítőbb. Erről beszélt Gábor Eszter építészettörténész nemrég a HVG-nek: „alapvető probléma, hogy nálunk nem szeretnek vagy nem tudnak karbantartani. Egyszerűbbnek tartják házat rombolni, és újat építeni.”

Érdekes lenne tudni, hogy a szanálás költségeit egykor hova könyvelték, az építéshez-e vagy a felújításhoz.

A rendszerváltás után kiadott új, kétkötetes Budapest lexikon már külön szócikkel emlékezik meg a szanálásról, miszerint az 1870-ben létrehozott, legendás Fővárosi Közmunkák Tanácsa a kezdetektől élt ezzel az eszközzel a város megújítása érdekében. Így söpörték le eleink az „elavult lakásállományt” az Andrássy út nyitása, a Rákóczi út vagy a Kossuth Lajos utca szabályozása, az Erzsébet téri hídfő kialakítása vagy éppen a Belváros átépítése érdekében, és így tüntették el a Tabánt is.

A lexikon szerint 1970 és 1980 között összesen 7800 lakás szűnt meg szanálás útján. Nem tudni, pontos-e az összesített fővárosi adat. A pusztítás méreteit azonban jobban szemlélteti, hogy az újpesti városközpont érdekében 4929 lakást túrtak el. Óbudán egyedül 1972 és 1979 között 6200-at tettek a földdel egyenlővé, míg a Dél-Pest központjának számító Kispesten 4076 lakás esett áldozatuk a szanálási szenvedélynek.

A kézikönyv tudni véli, hogy az 1970-es és 1980-as évek fordulóján felerősödő tömeges felháborodás vezetett a fővárosi lakásstratégia megváltozásához. Lehet. Mindenesetre az 1988-ban elkészített Általános Rendezési Terv még mintegy 40–45 ezer lakás szanálását tartotta indokoltnak 2005-ig. A VI. és VII. kerület, úgy látszik, a zsidónegyedben teljesíteni kívánja a tervet.

(Beszélő, 2009/5)

Zádori Zsolt