Jön az alternatív tandíj?
Az Alkotmánybíróság döntése értelmében lehet a tandíjról népszavazni, a hallgatói érdekképviseletek pedig nem kérnek a képzési hozzájárulásból. Ám jövő szeptembertől így is fizetni kell. Egyelőre csak az a kérdés, ki úszhatja meg.
Van abban valami stílusidegen, ahogyan a jövő nemzedéke fáklyásmenettel tiltakozik a tandíj ellen, mécsesekkel emlékezik a „tandíjmentes” évekre, s így juttatja kifejezésre, hogy nem akar fizetni az egyetemi oktatásért.
Fáklyásmenet Miskolczi Norbert HÖOK-elnökkel. Galéria, kattintson!  © Stiller Ákos |
A képzési hozzájárulást 2008 őszétől kezdhetik fizetni a felsőoktatásban tanulók. Ez az alapképzés hat féléve során évente 105 ezer forint, míg a bachelor (mester)képzés négy féléve alatt már 150 ezer forint lesz. (Hogy ez mennyire sok, az kérdés: az ELTE „túlfutó”, azaz 10 féléven túl egyetemre járó diákjaitól például jó ideje 70 ezer forintot kér egy szemeszterre.) De mentesülnek a tandíjfizetés alól a hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű diákok, a fogyatékkal élők, illetve azok is, akik gyermekgondozással összefüggő támogatást (gyest, gyedet) kapnak.
A jövő évi költségvetési törvény tervezete emellett teljesítményalapú tandíjmentességet is bevezetne: a diákok legjobb eredményt elérő 15 százaléka még akkor sem fizetne semmit, ha költségtérítéses konstrukcióban tanul. A felvett kreditek kevesebb mint ötven százalékát teljesítő hallgatók viszont akkor is átcsúsznának a költségtérítéses sávba, ha előzőleg díjmentesen tanultak.
A felső 15 százalék határának meghatározása az intézmények feladata lesz, ám talányos, miként vetik majd össze az egyes, egymástól merőben eltérő karokon, szakokon tanulók teljesítményét. Elvileg szakokon belüli határértékeket is meghatározhatnak, akár tanulmányi átlag, akár kreditszám alapján. Van olyan intézmény (lásd a HVG vonatkozó cikkét), ahol ezt a költségvetési törvénytervezetben szereplő mentességet csak 2009-től akarják alkalmazni.
Az oktatási tárca döntése szerint a jobban tanuló – tehetségesebb vagy szorgalmasabb – diákok ösztöndíjként visszakapják a tandíjra költött pénzüket: az intézmények ugyanis az összes befizetett képzési hozzájárulás 50 százalékát a diákok jobban teljesítő fele között osztják szét. Legalábbis a 2008/2009-es tanévben; később az iskola maga dönthet arról, hogy a befolyt pénz egyharmadát-felét adja-e vissza a diákoknak, így azt is, mekkora maradékösszeget költ fejlesztésekre.
A HÖOK javaslata szerint az államilag támogatott hallgató a leckekönyvébe felvett, de végül nem teljesített kreditek után tantárgyanként a hallgatói normatíva 3-5 százalékának megfelelő összeget fizessen. Az alapképzés időszakára javasolt 3-5 százalék azután 4-6 százalékra nőne a mesterképzés éveiben. Ez a 116 500 forintos hallgatói normatívát figyelembe véve 3495-től 5825 forintig terjedő összeg az alapképzésben, valamint 4660-6990 forint a mesterképzésben. Ez egy notórius lógós diák esetében is sokkal kevesebb, mint a tervezett tandíj.
A halasztott vagy elégtelenre sikerült tantárgyak nyomán perkálnának tehát a diákok, az így született bevétel 30-60 százalékát pedig – javasolja a HÖOK – ösztöndíjként osztanák vissza a hallgatóknak. A „pótvizsgadíj”, vagyis az UV-csekkek befizetése persze a hazai főiskolákon eddig is bevett volt, az egyetemisták viszont a bevett szabályok szerint többször futhatnak neki büntetlenül egy vizsgának. (Kérdés, hogy ezt a kiváltságot kinek a nevében akarja feláldozni a HÖOK?)
A felsőoktatási kerekasztal részéről csütörtök este ült össze Molnár Károly, a Rektori Konferencia elnöke, Manherz Károly, az Oktatási és Kulturális Minisztérium elnöke és Miskolczi Norbert HÖOK-elnök. A megbeszélést követően szakmai tárgyalócsoport felállítását jelentették be, amely az év decemberéig elemezné a hallgatói érdekképviselet által kínált alternatíva életképességét. Az idő szorít, hiszen február 15-ig be kell adni a felsőoktatási jelentkezési lapokat, s nem ártana, ha a leendő hallgatók tudnák, milyen feltételekkel vállalják a továbbtanulást.
A Rektori Konferencia azonban szerdán is, csütörtökön is elutasította az „alternatív tandíjra” vonatkozó hallgatói javaslatot, mondván, az nem megoldás, s az intézmények nem jutnának akkora összeghez általa, mint a tandíj révén. Ráadásul a nem teljesített kreditek után annak is fizetnie kellene, aki csak túlvállalta magát, vagy aki egyébként remek tanuló – mondta szerdán Molnár Károly rektor. Ebben a leosztásban az oktatási tárcának a „jó rendőr” szerepe jutott, azt hangoztatják, hogy tárgyalási alapnak jó a hallgatói koncepció, s nem zárják ki a kompromisszumot. Ez nem véletlen, hiszen - miként Manherz Károly elmondta - akár marad a tandíj, akár nem (ne feledjük, az Alkotmánybíróság döntése értelmében erről népszavazást tarthatnak), a költségvetés számára pluszkiadással már nem kell számolni. (Igaz, amikor az OVB kétszer is visszadobta a Fidesz erre vonatkozó népszavazási kezdeményezését, azzal érvelt, hogy ha az intézmények elesnek ezektől a bevételektől, szükségessé válhat az utólagos korrekció, ami pedig már a költségvetést érinti, ezért nem lehetne erről népszavazást tartani.) A felsőoktatási intézmények számára előirányzott összeget 2010-ig rögzítették. A befolyó tandíj az egyetemeké, főiskoláké, tehát kimúlása is őket rövidítené meg.
A vita magja persze nem a felvett és elhagyott tanegységek körül keresendő, hanem a felsőoktatást övező szemléletmódban. Jár-e alanyi jogon a felsőoktatás vagy pedig nem? És a válasznál tekintetbe kell venni a büdzsé borulékony állapotát is. Az egyetemi tanulmányok nem járnak ingyenesen mindenkinek, arra úgy kell tekinteni, mint egy befektetésre – szólnak a Bokros Lajos-féle legfőbb princípiumok. Ez az – alighanem legütősebb – érv az oktatási tárca érvelésében alig kerül elő. Pedig aki egyetemre jár, különösen ha ingyen, annak tanulmányait, végeredményben előmenetelét valóban más emberek fizetik: a HVG korábbi számításai szerint a személyi jövedelemadót fizető polgárok évente fejenként 44 ezer forintot. A hallgató tehát az ingyenes egyetemen ingyen, pontosabban állami pénzén szerez diplomát, sajátítja el a diploma megszerzéséhez szükséges nyelveket, tanul számítástechnikát és egyéb olyan tárgyakat, amelyek hozzájárulnak kiteljesedéséhez. A diplomások 10-15 évvel élnek többet, mint a középfokú végzettségűek, és még ennél is nagyobb az előnyük a kevésébé iskolázottak szemben. Ennek a befektetésnek a finanszírozását nem az adófizetőktől kell várni – így a liberális közgazdák. Ha családi befektetésként tekintünk a diplomára, a diákhitel például kitűnően alkalmas arra, hogy finanszírozzuk tanulmányainkat, majd baráti törlesztési feltételek mellett rójuk le adósságunkat.
A tandíj ellenzői gyakran hivatkoznak a diákok sanyarú anyagi helyzetére. De ebben az esetben szociális érzékenységgel operálni azért tűnik elhibázottnak, mert a hátrányos helyzetű diákok messze elkerülték az egyetemek környékét már eddig is. 2007-ben például a csaknem 108 854 felsőoktatásba felvételiző között összesen 4962 fő többletpontra jogosult hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű diák volt, közülük 3163 diákot vettek fel. Ők pedig szociális alapú tandíjmentességet élveznek a jövőben is. A felsőoktatásba tehát eddig is elenyészően kevesen érkeztek a legelesettebb rétegekből.
A felvételizők száma idén csökkent a tavalyi 132 ezerhez képest, de ezt a diákok tandíjtól való menekülésével magyarázni manipulatív: demográfiai hullámvölgyben vagyunk, a felvételizők száma 2004 óta folymatosan zuhan (akkor 167 ezer, azóta 149 ezer, 132 ezer, 108 ezer volt a szám). A rendeszerváltás követő felsőoktatási expanziót követően tömegesen jutottak olyanok is diplomához, akik korábban nem. Nem beszélve arról, hogy számos új szakma jelentkezett, amelyeknek a kötelezően előírt munkaköri kritériumai között megjelent a diploma, tehát az esti vagy a levelezős képzés felfutása még jelentősebb volt, mint az egész felsőoktatásé. Logikusan az idősebb korosztályokból mind kevesebben akarnak tehát diplomát szerezni, mert már van nekik. Az államilag finanszírozott nappali tagozatos alapképzésre felvettek száma azonban alig változik, legutóbb 43 347 fő volt.
A tandíjbevételek a költségvetés és az intézmények büdzséje számára elenyésző, a diákoknak azonban nagy érvágást jelentenek – állítja a HÖOK. Tény, hogy Bokros Lajos annak idején emiatt bizonyult rossz taktikusnak: csekély költségvetési bevétel miatt utáltatta meg magát a diákokkal és rajtuk keresztül a közvéleménnyel. A „kis tétel a kormánynak, nagy tétel nekem” vezérelve alapján követelhetnénk persze akár ingyenes BKV-bérleteket is, de nem lenne igazunk.
