"Eleinte, angoltudásomat kamatoztatva, egy párizsi klub pultosaként kerestem meg a 450-500 eurós albérletre valót Párizsban. Franciaországban az uniós diákok legálisan vállalhatnak munkát, de amit a legjobb, 12 eurós órabérrel megkeresel, az a lakhatáson túl jó, ha kajára elég" - meséli Pálosi Boglárka, aki európai kultúrmenedzsment és kultúrpolitika mesterképzőre jár a Paris 8 (UFR) egyetemre. A három évvel ezelőtt nyelvtanulási ambíciókkal Párizsba indult magyar lány ma már nem kiszolgálóként keresi meg a mesterképzés - az ötszörös túljelentkezés ellenére - évi 400 eurós árát: dolgozik egy párizsi filmprodukciós irodának és kortárs művészetet exportál Magyarországról Franciaországba, illetve frankofon muzsikát közvetít Kelet-Európába. "Az egyetemen feladat kulturális projektek teljes körű lebonyolítása, így tavaly egyhetes magyar filmfesztivált, koncertet és dj-k fellépését szerveztem" - mondja, hozzátéve, hogy így már akár kisebb hétvégi kirándulásokra és néha-néha étteremre is futja a pénzéből. Korábban viszont az albérleti hűtőszekrény feltöltése is komoly gondot okozott a számára.

Nemkülönben a beilleszkedés: "A franciák egyrészt nagyon felületesek - mondja. - Másrészt itt sokkal magasabb az átlagos életnívó. És ha itt élsz, akkor az itteni normával szeretnél azonosulni. Azaz az volna a normális, ha el tudnál menni moziba, koncertre, színházba akár hetente háromszor-négyszer is, ahogyan a franciák. Külföldiként és főleg diákként elég nehéz olyan munkát találni, ami mindezt lehetővé tenné, ezért úgy érzed, rosszul élsz. Ha viszont az otthoni lehetséges életed a viszonyítási alap, akkor jó itt. Ám, ha társaságban vagy, akkor is egyedül vagy, az emberek nem kíváncsiak rád. De melyik jobb? Ez, vagy az otthon mindent elöntő melankólia és panaszhalmaz? Én inkább maradok, a következő évek kárpótolnak majd a szűkös diákévekért, de a barátaim maradnak magyarok" - sommáz.

A szintén Párizsban élő Grasselli Nóra óvatosabban fogalmaz. Ő a franciák távolságtartását azzal magyarázza, hogy a nyugati kultúra sokkal individuálisabb, az emberek alig támaszkodnak barátaikra, míg Magyarországon nagyobb jelentőségük van a barátságoknak. Az is igaz, hogy ő máshonnan startolt, mint honfitársa. Második diplomáját - az elsőt Debrecenben kapta - kívánta Nantes-ban megszerezni, s posztgraduális tanulmányaihoz sikeresen pályázhatott a francia kormány havi ezer euró feletti Eiffel-ösztöndíjára. Ám a gall vidék helyett egy év után ő is a fővárost választotta. Felvették ugyanis a párizsi Haute Etudes Commerciales (HEC) doktori képzésére. Mint a HVG-nek elmondta: választásában jelentős szerepet játszott, hogy szakmai kedvence, az üzleti pszichológia gurujának tartott Gilles Amado tanszékén kezdhetett hozzá tanulmányaihoz. Jelenleg - Amado "szárnysegédeként" - óraadó tanárként egészíti ki az ösztöndíját.

A Nyugat-Európában tanuló magyar diákok zöme önfinanszírozó, még akkor is, ha többségük részesül valamiféle hivatalos apanázsban. Tavaly összesen 2600-an kapták meg az átlagosan havi 200-250 eurós Erasmus-ösztöndíjat. "Hollandiában 800 euró, vagyis 200 ezer forint körüli összegből lehet kijönni havonta, de akkor még csak laktam, ettem és tömegközlekedtem, méghozzá nem is valamelyik drága nagyvárosban, hanem az olcsóbb Nijmegenben" - összegez az erasmusos Takács Bálint. A beilleszkedés neki nem okozott gondot, igaz, ösztöndíjasként hollandokkal legfeljebb az egyetemen találkozott. "Az Erasmus igazából nem is a fogadó ország megismerésére jó, hanem arra, hogy egy Isztambultól Oslóig, Vilniustól Valenciáig húzódó nemzetközi kapcsolati hálót alakítsunk ki, no meg hogy a tanulás mellett jól érezzük magunkat" - foglalja össze tapasztalatait a 22 éves fiú.

A nyugat-európai diákok többsége nem a csereprogramok révén kerül más országba, hanem maga keresi meg a neki megfelelő intézményt. A külföldön tanuló francia hallgatóknak a 83, az olaszoknak pedig a 74 százaléka megy a saját feje után. A nyugat-európai országok életszínvonala ugyanis nem áll túlságosan távol egymástól, így az ott élő diákok számára egy néhány hónapos külföldi kiruccanás anyagi támogatás - és persze az ahhoz szükséges pályázati megméretés - nélkül sem okoz különösebb gondot. Nem úgy, mint a magyarok többségének.

A megélhetési-beilleszkedési nehézségek leküzdésén túl persze tanulni is kell, méghozzá nem mindig a hazai módon. "Az otthoni kiáll-a-katedrára-a-tanár-és-mindenki-őt-hallgatja stílus helyett itt állandóan csoportban dolgozunk, egyáltalán nincs órán ücsörgés" - ismerteti az általa tapasztalt oktatásfilozófiai különbséget a kertészmérnök-hallgatóként a hollandiai Groeningenben tanuló Molnár Katalin.

Más a helyzet a posztgraduális képzésben. "Rengeteg az egyéni munka, és szerintem egy kicsit magasabb a léc, mint a magyar egyetemeken. Az első év után úgynevezett specializációs vizsgát kellett tenni, ami tulajdonképpen arra szolgál, hogy a »felvételi hibákat« jóvátegyék, azaz megszabaduljanak azoktól a diákoktól, akik mégsem felelnek meg az elvárásoknak" - így a párizsi HEC doktori iskoláját végző, már idézett Grasselli Nóra.