Gyurcsány Ferenc. Lengő teher © Müller Judit

Az évadnyitónak persze nem szükségszerűen kell mindig új dolgokról szólnia, a politikai szónoklat lehet összefoglalás, ismétlés, magyarázat, lelkesítés vagy a futó politikai cselekvések melletti érvelés, de minden esetben a meggyőzés a célja. Nem is várhatjuk el, hogy a politikai vezér évente valamilyen mellbevágó újdonsággal nyűgözze le a nagyérdeműt. Csakhogy maga Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor is annyit hivatkozott arra, hogy mostanában egy eddig nem volt, új helyzetben leledzünk, hogy a hallgatóban megszólal a kisördög, "na, akkor mondjatok mán valamit, valami újat”. Ehelyett Gyurcsány Újítsunk meg Magyarországot! c. napirend előttijében a „zászlóshajó” programokkal állt elő, Orbán meg ellenfele szapulásán túl az „új többség fogalmának” értelmezésével bíbelődött. A többi meg a régi nóta.

Gyurcsánynak például sikerült egy olyan beszédet mondani, amely több elemében is felidézte a balatonőszödi önkritikájában a saját maga által is kevésre értékelt korábbi kormányzását: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna.” Visszatért első miniszterelnöksége alatt kommunikációs stratégiájává tett „mindennapra egy reform” retorikájához, száz, kétszáz, meg ki tudja, mennyi apró jótétemény a társadalomnak. „A kormány teszi a dolgát” – hallhattuk eleget már akkor is, amikor pedig Gyurcsány őszödi értékelése szerint sem tette, és az apró lépések csak a nagy tehetetlenséget leplezték el. Nem tudni, hogy mekkora szerepe volt ennek a kommunikációnak a tavaly tavaszi választási sikerben, Gyurcsány és csapata mindenesetre továbbra is bízik benne. Jóindulatúan elhamarkodottnak, rosszindulatúan pedig káros nagyot mondásnak, kalandorságnak tűnik tőle az is, hogy most, 2007 év elején kijelenti: „a kiigazítás költségvetési értelemben sikeres volt ”.

Jöjjenek most a „zászlóshajók”. Nem tudni például, miért éppen a harmincezer digitális tábla fog segíteni a magyar közoktatáson és a funkcionális analfabéták egyre növekvő hadán. Azt azonban már a Népszabadság is kiderítette (forrást nem említve Orbán is megemlítette), hogy a forgalmazók nem járnak majd rosszul, mert a piaci árnál jóval több pénzt fizet majd ki érte az állam. A néhai kakaóbiztos óvodai gépek árnya kísért, csak most néhány nullával többről van szó.

De a kormányfő még ott is elszáll, ahol igaza van. A „förtelmes” gyermekszegénység elleni harcban például bejelentette, hogy ötről négyre viszik le a kötelező óvodáztatás alsó korhatárát, mert ezzel szeretnék minél hamarabb szakértő környezetbe juttatni a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket. A cél üdvös, a hetvenes évek közepe óta bizonygatják társadalomkutatók és pedagógusok, hogy a korai fejlesztésnek óriási szerepe van a későbbi iskolai karriernél, az óvodába nem járó gyerekek harmada kisegítőbe jut, onnan pedig nem vezet út a munka világába. Azt pedig az utóbbi időkben derítették ki a szociológusok, hogy a leginkább rászorult évi húszezer gyerek közül voltaképpen fele sem jár óvodába, mert az intézmények erre-arra hivatkozva hárítják el a szegény – sok esetben cigány – gyerekeket. És ezen a korhatár leszállítása sem igen fog változtatni, hiszen az oktatási törvény szerint a hátrányos helyzetű gyerekeket papíron az óvodának ma is fel kellene venni nem öt vagy négy éves korban, hanem már három évesen is. Tudja ezt jól Gyurcsány is. Csakhogy az állam a településeken képtelen akarata érvényesítésére, éppoly gyenge a helyi érdekekkel szemben, mint a gyerekét óvodába beíratni képtelen munkanélküli szülő. Tehát önmagában a korhatár leszállítása semmit sem old meg, ha más intézkedésekkel nem segítenek rá.

A kormányfőnek szokása a beszédét önkritikus elemekkel tarkítani. Homlokráncolás, meglassult beszéd és tépelődő hanghordozás kíséri e szavakat. Most az egészségügyi reform kapcsán láthattunk, hallhattunk ilyeneket. A vizitdíj beszedése mellé rendeletileg előírt UV-lámpát és a kórházban ápolt gyerekek mellett az intézményben éjszakázó szülő kórházai napi díját minősítette vaskalaposságnak és oktalanságnak. Meglehet, az. De hat éve a kéthónapos fiam sérvkizáródásának műtétje után mi is fizettünk feleségem kórházi ágyáért. Tehát egyáltalán nem beszélünk új jelenségről. Csakhogy korábban a pénz a kórházi, sok esetben az osztályvezető főorvosok hitbizományaként kezelt alapítványhoz vándorolt, most meg menne a kórház kasszájába. Pontosabban Gyurcsány döntése után - visszavonatta minisztere rendelkezéseit - még most nem megy. Kíváncsian várjuk, hogy ettől ingyen éjszakázhatnak-e az aggódó szülők a kórházakban.

Orbán Viktor. A plebejus politika felé © Vörös Szilárd

Az angolszász politikából átvéve Orbán Viktor honosította meg nálunk az évértékeléseket. Ilyet Nyugaton a hatalmon lévő kormányfőknek, államfőknek szokásuk mondani. Értékelnek és kijelölik politikájuk irányait. Ellenzéki helyzetben jóval nehezebb efféle távlatos szónoklatokat tartani, mostani szereplésével ezt Orbán is igazolta. A kormányzó politikusnak van apparátusa és kimért (ciklusnyi) ideje ahhoz, hogy szavait tettekkel támassza alá. Az ellenzéki vezérnek a szavai igazán csak a választást megelőzően válhatnak cselekvésekké, addig a legfontosabb dolga a hatalmon lévők bírálata, a kormány hibáinak felmutatása. Oppozícióban sem elég természetesen az, ha a politikus csak a kormány csepülésével van elfoglalva, nem árt, ha annál valamivel kidolgozottabb alternatívát kínál a közönségnek, mint hogy „bízzatok bennem, én majd tisztességesebben és jobban fogom csinálni, mint a mostani hazug rablóbanda”.

Orbán nem bíbelődött azzal, hogy mit tenne, ha újra hatalomra kerülne, mostani beszédét kizárólag a Gyurcsány-kormány totális elutasítására, megsemmisítő kritikájára építette. És szokása szerint túllőtt a célon. Ennek ellenére az „országértékelést” követő - nem csak „udvari” - vélemények szerint jó formában volt, saját közönség és korszerű kulisszák előtt jól beszélt. Mádl Ferenc egykori köztársasági elnök szerint a beszéd "fő sodrát illetően és megállapításait tekintve tények által igazolt volt".

A beszédnek a tényekkel valóban volt kapcsolata, még ha nem is mindig úgy, mint azt az egykori államfő érzékelte. Orbán sokszor trambulinnak használta őket, és messze rugaszkodott tőlük. „Az év közepén (…) kiderült az is, mi a gazdasági válság oka. A közgazdászok úgy mondják, a költségvetési hiány. Az óriásivá duzzadt hiány. Ez magyarul annyit tett, hogy nincs meg a pénz. Hiányzik. Lába kelt. Igen, tengernyi pénz hiányzik. Hiányzik, mert a szocialista vezetők, akiknél a kasszakulcs volt, eltüntették” – mondta a szónok. Persze nem az év közepén derült ki a hiány (hanem akkor vált közismertté annak a mértéke); persze nem csak a közgazdászok nevezik költségvetési hiánynak (hanem minden újságolvasó); és persze a hiány nem azt jelenti, hogy nincs meg a pénz (hanem a kiadást nem ellentételezi a bevétel). Ettől még persze teletömhette – Kövér László kifejezésével – Gyurcsány és bandája a zsebeit, de ennek egyelőre nem látni nyomát. Gyurcsány, Veres vagy Kóka kínos vagy felplankolt „ügyei” vállalkozó életszakaszukban történtek, ha történtek, kormányzásuk alatt nem sikerült még megfogni őket. Igen, nem szerencsés, hogy Magyarország miniszterelnöke egy a kiskapukat és egykori kapcsolatait kihasználó, ügyeskedő privatizátor, de ettől még Orbán szavai nem lesznek igazak. Mert nem a mértéktelen „kapzsiság politikája” sodorta válságba az országot, hanem az esztelen, a politikai osztály által (Orbán által is) szított és parlamenti szavazatival megerősített költekezés.

A ténytisztelet nem volt erénye Orbán mostani beszédének. Pedig akad elég fogás a kormányon. Nem tudni, mi szükség volt csacskaságok felemlegetésére, amelyek csak hiteltelenítették a szónok állításait. Túl sok ember nem lehet e honban, aki ne lenne tisztában például azzal, hogy az alábbi állítás nem igaz: „Most már értjük, hogy azért kell vénykötelessé tenni az aszpirint, hogy a rivális, termékeiket vény nélkül terjesztő gyógyszergyártó cégek piacot és luxusprofitot szerezhessenek a kormányzat jótékony és nyilván önzetlen segítségével.” Történetesen nem az aszpirin, hanem az Algopyrin lett vényköteles, és nem a rivális, hanem a gyártó saját kezdeményezésére gyógyszerbiztonsági okokból.

Orbán szavai a erőteljesen kriminalizálják a regnáló kormányt, álmerényletekről, a rendőrség és a titkosszolgálatok visszaélésszerű használatáról értekezik („a magyar szabadság hívei ellen”), a Fidesz-elnök büntető felelősségre vonást („ egyetlen országot sem lehet büntetlenül tönkre tenni”) és vagyonelkobzást („először fizessenek a hazugok”) előlegez meg. Demokráciákban a parlamenti ellenzék vezetője részéről ez felettébb szokatlan fogadkozás, amire persze jöhet az obligát riposzt, az is szokatlan, amit Gyurcsányék tettek. Ezzel együtt is nem lehet véletlen, hogy a kósza próbálkozásokat, amelyek a kormány tagjainak büntetőjogi felelősségét firtatták, az ügyészség elutasította.

Ebben a hangnemben aligha lehet szót érteni a politikai ellenlábasoknak, igaz, Orbánnak nincs is ilyen szándéka. A Fidesz elnöke érzékelhetően bízik abban, hogy még 2010 előtt, jó esetben idén sikerülhet megbuktatni a szocialistákat, és pártja a közvélemény-kutatásokban jelenleg mutatkozó jelentős előnyét sikerül mandátumokra váltani.

A beszéd másik fele az új többséggel foglalkozott, amelyről mindössze annyit tudtunk meg, hogy az „új arisztokrata klikken” és értelmiségi tányérnyalóin, illetve tettestársain kívül tulajdonképpen a fogyatékkal élőktől a vállalkozókig beletartozik a mai kormány összes áldozata, tehát Orbán szerint mindenki („egy az ország, egy a zászló”).

Nem történt retorikai fordulat sem a múlt héten. Mindkét beszéd szónoki képei kiérleletlenek vagy közhelyesek voltak. Gyurcsány szövege a zászlóshajóival sablonos, funkcizamatú volt, míg Orbán a maga „régi keleti történetből” vett szamarával kifejezetten ügyetlen tantörténettel rukkolt elő. Emellett megint eufémizált, mint amikor egy zsidó viccet adott elő székelyként. Most a rézfaszú bagolynak ismert gyerekijesztőből teremtett rézfülűt. Nem lett volna kötelező, van még más szalonképesebb rémisztgető alak (íz, markoláb, szenes ember stb.), de ha már.

A legkínosabb mégis ez volt: „Miért van az (…), hogy látva a stratégiai ágazatok felvásárlását, nekem mindig egy régi Lenin-idézet jut az eszembe. Így hangzik: »A kapitalisták azok, akik eladják nekünk azt a kötelet, amire majd felakasztjuk őket.«” Miért van az, hogy nekünk meg ezt hallva valami egész más dolog jutott eszünkbe? A bolsevik vezért emlegetni, nem is akármilyen idézettel, egy olyan beszédben, ami az új többségről szól, felettébb szerencsétlen választás volt. Aligha lehet ez a „plebejus politika” hangja, ami Orbán szerint az országot erőssé teheti.

Zádori Zsolt