"A T. Ház ellenzék nélkül is működik" - kommentálta 1998. december elején a szocialista és a szabaddemokrata frakció demonstratív kivonulását és a kilátásba helyezett bojkottjuk hírét az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor. Fenyegető figyelmeztetése hatott, a két ellenzéki párt már másnap visszafarolt az Országház üléstermébe. "A látványos tiltakozás csupán annak szólt" - magyarázták a sajtóban előző napi felháborodásukat az ellenzéki képviselők -, hogy a néhány hónappal korábban hatalomra került kormányzat erővel söpört félre egy, a "törvénynél is erősebb" parlamenti szokást azzal, hogy nem járult hozzá egy ellenzék szorgalmazta vizsgálóbizottság felállításához. Az emiatt később is tiltakozó nyilatkozataikban ugyanakkor már szó sem esett a beharangozott bojkottról, hiszen - kaptak észbe, és replikáztak is a "pökhendiként" aposztrofált miniszterelnöki kijelentésre - "ellenzék nélküli parlament" csak "nem demokratikus jogállamban" képzelhető el.

Bár a legkülönfélébb skandalumok megestek a Steindl Imre tervezte, 1902-ben átadott Országházban, a parlamenti annalesekben csak elvétve találhatók olyan fejezetek, hogy választott képviselők a munkahelyükről való távolmaradásukkal politizáltak volna. Annak az ötlete, hogy a politika magyarországi eszköztárába a bojkott is bekerülhet, úgy tűnik, ifjabb Andrássy Gyula gróftól származik. Az 1867 és 1871 közötti miniszterelnök fia politikusként a császárhű Nemzeti Munkapárt és az annál súlytalanabb ellenzék között lavírozva meglehetős tekintéllyel bírt a maga korában, amikor - éppen párton kívüli képviselőként - 1912. június 6-án az aktuális válságot elemző cikkében éles szavakkal ítélte el a házelnök Tisza Istvánt, aki két nappal korábban "törvénysértő módon", a szólásra jelentkező ellenzéki képviselőket észre nem véve szavazásra bocsátotta és 55 perc alatt törvényerőre emeltette az esztendők óta vajúdó véderőjavaslat szövegét. Erre - Andrássy szerint - "a parlamentből csúfot űző", azt "cirkusszá silányító", 11 hónapja "technikai obstrukciót" folytató (vagyis mindenkit túlbeszélő, minden apróságról hosszas ügyrendi vitát provokáló, majd e kérdésekben újra és újra név szerinti szavazást követelő) ellenzék magatartása miatt kerülhetett sor. A Budapesti Hírlap vezércikkében ezek után Andrássy azt látta helyesnek, hogy Tisza justizmordjára az ellenzék jelentse be: az eredeti állapot visszaállításáig nem vesz részt a Ház ülésein.

A magyar parlament történetében 1912. június 4-e, az obstrukció letörése fordulópontot jelentett. A "vaskezű" Tisza, akinek meggyőződése volt, hogy "a házszabályoknak a hatékony törvényalkotási munkát kell garantálniuk", a feléje üvöltött válogatott sértéseket ("közönséges kapcabetyár", "bitang gazember") meg sem hallva, karhatalommal vezettette ki az ülésteremből a még aznap délután a technikairól a fizikai obstrukcióra átváltó, síppal, dobbal és gyerektrombitával tiltakozó képviselőket.

A történtek nyomán foganatosított, az ülésteremből való harmincnapos kitiltások, illetve az ennek hatására bejelentett, akkor még ideiglenesnek mondott "szolidaritási bojkott" miatt üressé váltak az ellenzéki padsorok, s csak a kormánypártiak hallhatták a kormányzati előterjesztő, Vadász Lipót békülékeny hangú beszédét: "Akármilyen nagy ellentétek választanak el bennünket ma, akármilyen nagy tenger az, amely bennünket elkülönít, a tenger két partja, amelyen állunk, mégiscsak magyar part..."

A frontvonalak az őszi ülésszakon is változatlanok maradtak, ezért a "képviselőhöz méltatlan magatartás miatt" ismételten eltávolított ellenzékiek november elején "koalicziós vezérlőbizottságot" alakítottak, s manifesztumban jelentették be, hogy "külön képviselőházat" hoznak létre. Az akciót olyan illusztris személyek szervezték, mint a Kossuth-párt két vezetője, Justh Gyula, a hazai politikai életbe apja, Kossuth Lajos temetése után bekapcsolódó Kossuth Ferenc, illetve a hozzájuk csatlakozó függetlenek: az ötletgazda Andrássy Gyula, az 1918-as első köztársasági elnök Károlyi Mihály és a legkiválóbb parlamenti debattőrnek mondott Apponyi Albert.

Terveik szerint az ellenzéki testület elnökséget és jegyzőket választva ugyanazokat a témákat tárgyalta volna meg, mint amiket az illegitimnek nyilvánított képviselőház vesz a napirendjére, deklarációikat pedig "Magyarország ítélőszéke elé bocsátják". A köznyelv által rögvest "árnyék-", illetve "babaparlamentnek" csúfolt összejövetelek azonban csak néhány ülést értek meg. A Royal Szállóban tartott gyűlések állásfoglalásai ráadásul nem mozgatták meg sem a sajtót, sem pedig a pesti utcákon egyre gyérebb létszámban tüntető szimpatizánsaikat. Az ellenzéki képviselők többsége - a legelszántabb bojkottálók kivételével - néhány hét alatt lassan visszaszivárgott az ülésterembe. Erre leginkább az késztette őket, hogy a győriek után mind több megyei közgyűlés emelt kifogást az ellen, hogy "fizetett választottjaink a törvényhozástól távol maradva már a lobbizásban sem jeleskednek".

A fiaskó után más párt nem is próbált a parlamenti bojkott eszközéhez nyúlni. Egészen 1939-ig, amikor a "Jövünk!", "Győzünk!" jelszókkal példátlan választási sikert elért - a legerősebb ellenzéki frakciót megalakító - Nyilaskeresztes Párt ismét a korábban bumerángnak bizonyult fegyverhez nyúlt. Történt, hogy a párt vezetője, az egy évvel korábban börtönbüntetésre ítélt Szálasi Ferenc helyébe lépő Hubay Kálmán szeptember 29-én - alig egy hónappal a világháború kitörése után - három pontból álló ultimátumot terjesztett a plenáris ülés elé. Elsősorban azt követelte, hogy Horthy Miklós kormányzó "a megbocsátás szellemében érvényesítse legszebb államfői jogát, a közkegyelmet", vagyis - ahogy azt akkor mindenki értette - engedjék szabadon Szálasit. Ezen túlmenően szüntessék meg a hónapokkal korábban az államrend megdöntésének programja miatt betiltott hungarista mozgalom aktivistáinak internálását, a köztisztviselők számára pedig tegyék lehetővé a pártokba való belépést.

A felszólalását követő első elutasító kormánypárti reagálás után Hubay nyomban kijelentette, "látszatparlament működéséhez nem asszisztálunk puszta jelenlétünkkel sem", majd a fekete egyenruhás, antantszíjas zöldingesek ünnepélyesen, katonai alakzatban kivonultak az ülésteremből. De már akkor csalódottan kellett tudomásul venniük, hogy példájukat nem követték a szélsőjobboldali testvérpártok: sem a legfőbb elődöt, a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot alapító Meskó Zoltán, sem (a később Szálasi miniszterévé lett) Rajniss Ferenc újságíró, sem pedig a legismertebb nyilas arisztokrata, Pálffy Fidél vezette alakulatok.

Parlamenti "búcsúbeszédében" egyébként Hubay fenntartotta pártjának azt a jogát, hogy követelésük nem teljesítése esetén is bekapcsolódhasson ismét a parlamenti munkába, ha úgy ítéli meg, hogy "a viszonyok relatív normalizálódtak", vagy ha "az ország veszélyes közállapotba" kerül. De a fővárosban és a vidéki nagyvárosokban hatalmas tömegdemonstrációkat tervező nyilasok már a kivonulást követően magyarázkodásra kényszerültek, merthogy a T. Ház október elején kezdte meg a programjuk egyik sarokkövének tekintett földreformtörvény tárgyalását. A választási kampányban "Hubay már több földet osztott szét, mint amennyi egész Európában található" - gúnyolódott több kormánypárti felszólaló is a "nyilasok fékevesztett agrárdemagógiáján", s ezen vádakra a parlamentet bojkottáló képviselők a nagygyűléseken kívül legfeljebb a Virradat című pártlap hasábjain reagálhattak.

A nyilas belügyekben feltűnően jól informált szociáldemokrata napilap, a Népszava már október közepén hírül adta, hogy a nyilas frakció tagjai alig várják az ürügyet, hogy fölhagyjanak parlamenti passzivitásukkal. Az alkalmat a "panasznapként" is emlegetett interpellációs napok adták; október 24-én például a 67 tagú nyilasfrakcióból 21-en tűntek fel kérdéssel, felszólamlással. Teleki Pál és kabinetjének tagjai a nyilasok számítását keresztülhúzva - és a korábban csak kivételes esetekben alkalmazott házszabály biztosította lehetőséggel élve - sorra jelentették be, hogy az elhangzottakra csak harminc nap múlva válaszolnak, akkor is írásban. E kormányzati állásponttól Teleki egyetlen alkalommal, november 15-én tért el, amikor megvédte belügyminiszterét - az egy lovagias ügy miatt inszinuált Keresztes Fischer Ferencet -, s legott ünnepélyes kinyilatkoztatást is tett: "a magyar alkotmányosság, a magyar tradíciókhoz való ragaszkodás és a parlamentarizmus sokkal erősebb várak" annál, semhogy az "idegenszerű" taktika, a bojkott azokat megrendíthetné.

Amit viszont bizonyosan megrendített, az a Nyilaskeresztes Párt volt. A kormány megbuktatásával és a hatalom átvételével kecsegtető akció sikertelenségét látva ugyanis mind több frakciótag kérdőjelezte meg Hubay vezéri tévedhetetlenségét, a lapokban megszellőztetett hírek szerint nyolc képviselő lemondásra és a bojkott feladására szólította fel. Az elsőre Hubay nem volt hajlandó, a másodikra azonban hajlott, abban reménykedve, hogy a balatonfüredi időközi választáson befut az említett nyilaspártok közös jelöltje, s akkor a Hubay-frakció is diadalmasan vonulhat vissza a parlamentbe. A kormánypárttól frissen átigazolt Mecsér András azonban csúfosan megbukott, így az ünnepi demonstráció helyett a nyilasok december 4-én, öt hét bojkott után, minden külön bejelentés nélkül szivárogtak vissza a parlamentbe. Az viszont feltűnő volt, hogy Hubay helyett legelőször - a változatlanul börtönben ülő Szálasi híveként számon tartott - Vajna Gábor szólalt fel. A napirenden lévő költségvetésről egyetlen szava nem volt ugyan, de hitet tett az alkotmányos államforma mellett, s azt bizonygatta, hogy a pártja programjában szereplő forradalom valójában "csak eszmei forradalom".

MURÁNYI GÁBOR