Orbán Viktor pártelnök. Konstruktőr és kombinátor © Müller Judit

Orbán Viktor 1993. április 18. óta irányítja megingathatatlan pozícióban a többszörös név-, alapszabályi és politikai változtatáson átesett Fideszt. A bő tizenháromból mindezt tíz évig elnökként tette. Ezalatt három országgyűlési választást veszített el, az elsőt 1994-ben csúfosan, a másodikat 2002-ben nagy harcban, hajszállal, a harmadikat 2006-ban lényegében simán. A vereségek után egyetlen jelentős fideszes vezető nem kérdőjelezte meg nyilvánosan Orbán vezérségét, a párton belül egyetlen csoport sem kezdeményezte elmozdítását.

Mindezt többen azzal magyarázzák, hogy a pártot még mindig az az összetartó kollégiumi közösség uralja, amelyik a Fideszt 1988-ban megalapította. Ebben a kompániában pedig szabott szerepek vannak, és mindegyikük érdeke, hogy az idővel a politikai táborán belül „karizmatikus vezetővé” váló Orbán hatalmon maradjon, mert az esetleges váltás az ő biztos pozíciójukat is érintené. Ezért van az, hogy olykor ugyan mendemondák kapnak szárnyra az elégedetlen Kövérről, Áderről és Kósáról, de a kritikának néhány enervált gesztuson túl nincs túl sok jele. Van a fenti magyarázatban valami. Mint ahogy abban is, hogy Orbán személye olyan kötőanyaggá vált a jobboldalon, amelynek elvesztésétől még gyámoltalan kritikusai is tartanak, mondván, nélküle darabokra hullana a konzervatív-nemzeti-polgári-jobbos politikai tömb. De van más ok is.

A még az ellenoldalon is kivételes politikai tehetségnek tartott Fidesz-elnök 2002-es veresége óta kvalitásait leginkább a párton belüli pozícióinak megtartása érdekében használja. A Fidesz a kormányzása óta nem üzenetrögzítős párt, a tagtoborzás, az állandó mozgósítás, a számos, a pártvezetés kitalálta és kézben tartotta mozgalmak, illetve a „szövetséggé alakulás” révén az országot lefedő, a különféle érdek- és társadalmi csoportot becsatornázó politikai alakulattá vált. Az orbáni pártépítés modellje ilyen értelemben a szocialisták voltak, de csak ilyen értelemben. Az Orbán-párt teljes társadalmi „lefedettséget” óhajtott, minden településen ott kívánt lenni, mozgósítható hátországot akart, akár az MSZP, de a központi (jelesül az orbáni) akaratot kontroll alatt tartó, valódi pártbéli ellensúlyok nélkül. (Persze a szoci vezetők se szeretik a kontrollt, csakhogy az az utódpártban "természeti" adottságnak számít.)

Ennek köszönhető, hogy ma nincs egyetlen más parlamenti párt sem, amelyben annyira korlátlanul érvényesülhetne a pártvezér akarata, mint a Fideszben. Az alapszabály többszöri átírása minden esetben az orbáni „pártvezet” további hatalomkoncentrálódását eredményezte, nincsen olyan közép- vagy alsószintű vezető a pártban, aki sarzsiját ne Orbán Viktornak köszönhetné, akinek sorsa ne tőle függne. A döntési folyamatok kuszasága és a szövetségi rendszer „hálózati” jellege példátlanul nagy politikai szabadságot ad a vezérnek. A politikai felelősség elől permanens szervezeti reformba kényszerülő Orbán példája cáfolja azt a vezérelvű pártokra alkalmazott tételt, miszerint a posztmodern, a médiumok által uralt politikai életben a vezért csak a politikai (parlamenti választási) sikerek legitimálják, a vezér csak addig kap pártjától lényegében teljhatalmat, ameddig a választói közönség előtt sikeresnek mutatkozik. Az új típusú vezér mindenütt fogyóeszköz. Orbán viszont nem, és ezt – a körülmények mellett – valóban kvalitásának köszönheti. Nagy kombinátor, ami egy politikusnál feltétlen, bár nem elégséges erény.

Kósa a tavaszi pártkongresszuson. Többre vágyik © hvg.hu

Az őszi önkormányzati választáson a Fidesz óriási diadalt aratott a kormánypártok felett. Ezt Orbán igyekezett a parlamenti választás „harmadik félidejeként” beállítani. Ez politikailag teljesen indokolt volt, és az újabb vereség, a tavaszi parlamenti szavazás után a saját tábor felrázását és megnyugtatást egyaránt szolgálta. És szolgálta a pártelnök érdekeit is, aki tisztában van azzal – sokkal inkább, mint hívei –, hogy a tartós sikertelenség még az ő eddig megingathatatlan pozícióját is veszélyezteti. Csakhogy most több ezresre dagadt az önkormányzatokban pozícióhoz jutott tömeg: a Fidesz 238 polgármesteri, 3085 képviselői, 498 területi képviselői mandátumot szerzett, és a vele „szoros szövetségben lévő” KDNP-nél 137, 1857 és 472 ezek a számok. Ők biztosan szeretnék túlélni a mostani ciklust, és településük képviselete sem lehet számukra lényegtelen. Márpedig az ő érdekeik nem feltétlen esnek egybe Orbánéval, nekik például a kormánnyal való civilizált kapcsolattartás és együttműködés elemi érdekük, míg a pártvezető a konfliktusok további élezésére, az erős politikai izgalmi állapotra tesz. A pártelnök így próbálja elérni, hogy a párton belül föl se vetődhessen az Orbán nélküli Fidesz ma fantazmagóriának számító alternatívája. A megyei, települési képviselők és polgármesterek legitimitásukat választáson nyerték el, s noha jelölésük egyáltalán nem volt független Orbán akaratától, ők már nem csupán a pártnak és az elnökének játsszanak, hanem a választói közönségnek is. Egy fővárosi kerület vagy egy megyei jogú város polgármesterének a párton belül, akár Orbánnal szemben is jóval erősebb a tárgyalási pozíciója és összehasonlíthatalanul nagyobb az érdekérvényesítési lehetősége, mint egy mezei pártfunkcinak.

Ebben a helyzetben Kósa Lajos alelnök – akiről ez idáig azt lehetett gondolni, hogy leginkább csak a baloldal akarja Orbán kihívójaként látni – ha nem is markáns, de önálló, a pártelnökétől megkülönböztethető politikai kezdeményezésekkel rukkolt elő. Leül a kormányfővel, persze már jó előre bejelenti, nem vár eredményt a találkozótól. Nem mintha a Debrecent Orbánéhoz hasonló következetességgel és a riválisokkal szembeni kíméletlenséggel irányító Kósa szívéhez közelebb állna Gyurcsány. Túlzott gesztusokra már csak azért sem lehet számítani nála sem, mert a „változásokat” mégis csak a saját pártjában kell elérnie, abban a szervezetben, amely jelenleg árulásnak tart bármilyen kompromisszumot a kormányerőkkel. Kósa praktikusan közelíti meg a dolgot, egyrészt nem kívánja, hogy a „fideszes helyhatóságok” kimaradjanak a nagy uniós osztozkodásból. Másrészt ráérzett az önkormányzati potentátok sajátos érdekeire, és a bennük rejlő lehetőségre, amely a 2010-es választások előtt az esetleges irány- és vezetőváltáshoz adhat bázist a párton belül.

Csakhogy Orbán meg éppen ezt nem akarja, ezért az „önkormányzati ezredeket” saját hadának kívánja megtartani, még mielőtt Kósa bandériumához csapódnának. Ezért az Önkormányzati Képviselők Fóruma nevet viselő, háromszintű szervezetben teljhatalmat irányoz elő magának. És bár állítólag az elnökségben felvetődött, hogy Kósa vagy a XII. kerületi polgármester, Pokorni Zoltán alelnök lehetne az önkormányzati országos gyűlés elnöke, valószínűtlen azonban, hogy a szombati győri kongresszus ne az orbáni változat kapjon többséget. A választókerületi önkormányzati gyűléseket majd az Orbán által kinevezett választókerületi elnökök irányítják. És az sem lehet véletlen, hogy bár a párt a parlamenti választáson elutasította a valódi régiók létrehozását, most mégsem megyei, hanem a statisztikai régiós alapon hoz létre még egy önkormányzati gyűlési szintet.

A szombati kongresszuson a tervek szerint nem kerülnek szóba személyi változások. Mindezzel együtt fokmérője lehet Kósa és voltaképpen a párt Orbántól való önállósodási törekvésének. Látványos jelekre nem számíthatunk, finom, az egykori kremlinológusok tollára való elmozdulások azonban lehetnek.

Zádori Zsolt