2004. szeptember. 07. 15:44
Utolsó frissítés: 2004. november. 22. 12:00
Itthon
MDF: ütött a pártütők órája
Viharos napokat él át az MDF és frakciója, nekik köszönhetően pedig az Országgyűlés. A parlament elnöke hétfőn tudomásul vette öt fórumos képviselő kizárását a frakcióból, noha arról egy személyben a frakcióvezető döntött. Inkább a frakció szakadjon, mint a parlamentarizmus repedezzen – szólt a kormánypárti többség érve.
Herényi Károly frakcióvezető, Dávid Ibolya megbízható fegyverhordozója élve az ex lex helyzet kínálta lehetőséggel önkényes döntéssel kizárta öt képviselőtársát a 22 fős frakcióból, ezzel biztosítva – meglehet, átmeneti – többséget a pártelnök híveinek, ráadásul megakadályozva a lakitelkieket abban, hogy élve súlyukkal, elmozdítsák őt a frakcióvezetői pozícióból.
Abszurd és antidemokratikus volt a frakcióvezető lépése, még ha a pártban kialakult helyzet se mindennapi. A maga szakmai tisztességére sokat adó, egykori ügyrendi bizottsági elnök, később igazságügyi miniszter Dávid nyilvánvalóan nem is veszi igénybe Herényi szolgálatát, ha a lakitelki csoport szemernyi készséget mutat a vele való együttműködésre. Ám a Fidesz ölelésére vágyó Lezsákék miután az önállóságát féltő párt fórumain rendre vereséget szenvedtek, frontális támadásra szánták el magukat a frakcióban, ahol többséggel rendelkeztek. Herényi szemérmetlen manővere azonban még éppen idejében jött ahhoz, hogy a Debreczeni József által kriptofideszeseknek nevezett pártütők reménye felcsillanjon: átvehetik a hatalmat a frakcióban, és Dávidot eltávolíthatják a parlamenti alelnöki tisztségből, illetve előkészíthetik az MDF-es képviselőcsoport feloldását a Fidesz-frakcióban.
Font Sándor még hétfő délelőtt magabiztosan arról beszélt, a párt választmányának kizárásukat „jóváhagyó” vasárnapi döntését nem, de Szili Katalinét elfogadják, bármi legyen is az. A házelnök hétfőn az ügyrendi bizottság állásfoglalását kérte. Font a döntés után már úgy nyilatkozott, hogy „törvénytelenséget és galádságot szentesített a szocialista többségű ügyrendi bizottság.”
A kutyaszorítóba került ügyrendi bizottság két lehetőség között választhatott: 1) nem vizsgálja tartalmilag az öt képviselő frakciótagságának megszűnését, hanem ragaszkodva a korábbi gyakorlathoz, amelyet a bizottság egy 2001 májusi általános érvényű állásfoglalása is megerősített, elfogadja a képviselőcsoport vezetőjének írásos bejelentését; 2) a kétségek tisztázása érdekében átalakul vizsgáló bizottsággá, bekéri a döntés jegyzőkönyvét, meghallgatásokat tart, majd ennek fényében javaslattal fordul a házelnökhöz.
Az ügyrendi bizottság a szocialista képviselők szavazataival a fideszes bizottsági tagok ellenében úgy döntött, a frakcióvezető eljárásának vizsgálatára még akkor sincs mód, ha azzal kapcsolatosan komoly kétségek merülnek fel.
Kétségtelen, hogy a Dávid Ibolya iránt nagyobb megértést tanúsító MSZP-t politikai indítékok is motiválták, amikor az első változat támogatása mellett döntött. Mint ahogy megvannak a jobboldali egységet leginkább Orbán Viktor személyével és pártjával azonosító Fidesz aktuális véleményének (vagyis, a kizárások elutasításának) politikai motívumai is. A dolog pikantériája az is, hogy igazolva „az üléspont határozza meg az álláspontot” aranyszabályát, 2001 májusában mindkét párt riválisának mostani álláspontját képviselte: akkoriban a kormánypárti Fidesz segédkezett a kisgazda frakciónak a torgyátlanításában, és nem látott lehetőséget a kegyvesztetté vált Torgyán József kizárásának vizsgálatára, míg az MSZP az igazság lábbal tiprásáról beszélt.
Ezzel együtt az ügyrendi bizottság és nyomában a házelnök valószínűleg a kisebbik rossz mellett döntött. A házszabály arról rendelkezik, hogy a képviselőcsoport a tagját kizárhatja, igaz, annak módjáról nem ejt szót. A frakcióvezető mindenesetre nem dönthet egy személyben a frakciótagok sorsáról. Az MDF frakcióvezetője sem, annál kevésbé, mert a frakciónak jelenleg nincs is érvényes működési szabályzata. De ha lenne is, a parlament, a házelnök, avagy az ügyrendi bizottság nem szólhat bele a frakció belügyeibe, még akkor sem, ha ott hajmeresztő és igazságtalan dolgok történnek.
Ma többen felvázolják annak a lehetőségét, hogy ezzel az erővel bármelyik frakcióvezető megnyesegetheti frakcióját. Mint Torgyánék 2001-es és Balsaiék mostani kizárása bizonyította, ez valós veszély jelent. De ennél is nagyobb veszélyt jelentene, ha a parlamenti súlyukkal visszaélve, a nagy frakciók beleszólhatnának a többiek belső ügyeibe, és tartalmilag értékelnék a képviselőcsoport képviseletével megbízott frakcióvezetők bejelentéseit, dönthetnének személyi kérdésekben. A jelenlegi rendszer persze a politikusok önkorlátozására épül, amely, mint jól tudjuk, nem éppen a magyar státusférfiak sajátja. De talán kisebb rizikót jelent a parlamentarizmusnak, ha az összeugrasztott képviselők a többség asszisztenciájával netán kicsinálják egymást, mint az, ha a frakció belső ügyeiben a parlamenti többség léphet fel döntőbíróként.
A kizárt öt képviselő jogi válaszlépéseket helyezett kilátásba. Sok reményt azonban nem fűzhetnek hozzájuk. Az Alkotmánybíróság egyedi ügyekben nem jogosult dönteni, maradna tehát a rendes bíróság, mint potenciális jogorvoslati fórum. Hiszen az alkotmány lehetővé teszi az alapvető jogok bíróságok előtti érvényesítését, ám komoly feladat lesz megtalálni, hogy a bizottság és a házelnök döntése a kizártaknak melyik alapjogát sértette meg.
Igaz ugyan, hogy a kizárt Torgyán Józsefnek és képviselőtársainak 2001-ben sikerült ügyes, bár később az ügyészség által is vitatott húzással a Fővárosi Bíróságnál elérni, hogy a Torgyán vezette párt (!) visszahelyezze őket a frakcióba, de ez a maradék kisgazda frakciót és az Országgyűlést már semmire sem kötelezte, a megbukott kisgazdavezér függetlenként fejezte be parlamenti pályafutását.
Alkotmányjogászok körében általános az egyetértés abban, hogy a parlamenti frakció nem perelhető, az a parlamenten belül is teljes autonómiával rendelkezik, és az Országgyűlés legfeljebb vagyoni ügyekben jogosult a frakciót illetően eljárni.
A vita, amelyben a jövőben esetleg a bíróságnak döntenie kell, nem magánjogi, hanem közjogi természetű. „Képviselőnek a frakcióból történő kizárása ugyanis közjogi következményekkel jár. (…) Az alkotmány és más törvényeink a bíróságok számára nem biztosítanak a törvényhozó hatalom felett ellenőrzési jogot” – írta három éve a Népszabadságban Salamon András fideszes honatya. Persze 2001-ben ő volt az, aki az ügyrendi bizottság elnökeként megfogalmazta a „be nem avatkozás” párti, általános érvényű állásfoglalást. Ne csodálkozzunk, most ezt szajkózzák a szocialisták is.
Abszurd és antidemokratikus volt a frakcióvezető lépése, még ha a pártban kialakult helyzet se mindennapi. A maga szakmai tisztességére sokat adó, egykori ügyrendi bizottsági elnök, később igazságügyi miniszter Dávid nyilvánvalóan nem is veszi igénybe Herényi szolgálatát, ha a lakitelki csoport szemernyi készséget mutat a vele való együttműködésre. Ám a Fidesz ölelésére vágyó Lezsákék miután az önállóságát féltő párt fórumain rendre vereséget szenvedtek, frontális támadásra szánták el magukat a frakcióban, ahol többséggel rendelkeztek. Herényi szemérmetlen manővere azonban még éppen idejében jött ahhoz, hogy a Debreczeni József által kriptofideszeseknek nevezett pártütők reménye felcsillanjon: átvehetik a hatalmat a frakcióban, és Dávidot eltávolíthatják a parlamenti alelnöki tisztségből, illetve előkészíthetik az MDF-es képviselőcsoport feloldását a Fidesz-frakcióban.
Font Sándor még hétfő délelőtt magabiztosan arról beszélt, a párt választmányának kizárásukat „jóváhagyó” vasárnapi döntését nem, de Szili Katalinét elfogadják, bármi legyen is az. A házelnök hétfőn az ügyrendi bizottság állásfoglalását kérte. Font a döntés után már úgy nyilatkozott, hogy „törvénytelenséget és galádságot szentesített a szocialista többségű ügyrendi bizottság.”
A kutyaszorítóba került ügyrendi bizottság két lehetőség között választhatott: 1) nem vizsgálja tartalmilag az öt képviselő frakciótagságának megszűnését, hanem ragaszkodva a korábbi gyakorlathoz, amelyet a bizottság egy 2001 májusi általános érvényű állásfoglalása is megerősített, elfogadja a képviselőcsoport vezetőjének írásos bejelentését; 2) a kétségek tisztázása érdekében átalakul vizsgáló bizottsággá, bekéri a döntés jegyzőkönyvét, meghallgatásokat tart, majd ennek fényében javaslattal fordul a házelnökhöz.
Az ügyrendi bizottság a szocialista képviselők szavazataival a fideszes bizottsági tagok ellenében úgy döntött, a frakcióvezető eljárásának vizsgálatára még akkor sincs mód, ha azzal kapcsolatosan komoly kétségek merülnek fel.
Kétségtelen, hogy a Dávid Ibolya iránt nagyobb megértést tanúsító MSZP-t politikai indítékok is motiválták, amikor az első változat támogatása mellett döntött. Mint ahogy megvannak a jobboldali egységet leginkább Orbán Viktor személyével és pártjával azonosító Fidesz aktuális véleményének (vagyis, a kizárások elutasításának) politikai motívumai is. A dolog pikantériája az is, hogy igazolva „az üléspont határozza meg az álláspontot” aranyszabályát, 2001 májusában mindkét párt riválisának mostani álláspontját képviselte: akkoriban a kormánypárti Fidesz segédkezett a kisgazda frakciónak a torgyátlanításában, és nem látott lehetőséget a kegyvesztetté vált Torgyán József kizárásának vizsgálatára, míg az MSZP az igazság lábbal tiprásáról beszélt.
Ezzel együtt az ügyrendi bizottság és nyomában a házelnök valószínűleg a kisebbik rossz mellett döntött. A házszabály arról rendelkezik, hogy a képviselőcsoport a tagját kizárhatja, igaz, annak módjáról nem ejt szót. A frakcióvezető mindenesetre nem dönthet egy személyben a frakciótagok sorsáról. Az MDF frakcióvezetője sem, annál kevésbé, mert a frakciónak jelenleg nincs is érvényes működési szabályzata. De ha lenne is, a parlament, a házelnök, avagy az ügyrendi bizottság nem szólhat bele a frakció belügyeibe, még akkor sem, ha ott hajmeresztő és igazságtalan dolgok történnek.
Ma többen felvázolják annak a lehetőségét, hogy ezzel az erővel bármelyik frakcióvezető megnyesegetheti frakcióját. Mint Torgyánék 2001-es és Balsaiék mostani kizárása bizonyította, ez valós veszély jelent. De ennél is nagyobb veszélyt jelentene, ha a parlamenti súlyukkal visszaélve, a nagy frakciók beleszólhatnának a többiek belső ügyeibe, és tartalmilag értékelnék a képviselőcsoport képviseletével megbízott frakcióvezetők bejelentéseit, dönthetnének személyi kérdésekben. A jelenlegi rendszer persze a politikusok önkorlátozására épül, amely, mint jól tudjuk, nem éppen a magyar státusférfiak sajátja. De talán kisebb rizikót jelent a parlamentarizmusnak, ha az összeugrasztott képviselők a többség asszisztenciájával netán kicsinálják egymást, mint az, ha a frakció belső ügyeiben a parlamenti többség léphet fel döntőbíróként.
A kizárt öt képviselő jogi válaszlépéseket helyezett kilátásba. Sok reményt azonban nem fűzhetnek hozzájuk. Az Alkotmánybíróság egyedi ügyekben nem jogosult dönteni, maradna tehát a rendes bíróság, mint potenciális jogorvoslati fórum. Hiszen az alkotmány lehetővé teszi az alapvető jogok bíróságok előtti érvényesítését, ám komoly feladat lesz megtalálni, hogy a bizottság és a házelnök döntése a kizártaknak melyik alapjogát sértette meg.
Igaz ugyan, hogy a kizárt Torgyán Józsefnek és képviselőtársainak 2001-ben sikerült ügyes, bár később az ügyészség által is vitatott húzással a Fővárosi Bíróságnál elérni, hogy a Torgyán vezette párt (!) visszahelyezze őket a frakcióba, de ez a maradék kisgazda frakciót és az Országgyűlést már semmire sem kötelezte, a megbukott kisgazdavezér függetlenként fejezte be parlamenti pályafutását.
Alkotmányjogászok körében általános az egyetértés abban, hogy a parlamenti frakció nem perelhető, az a parlamenten belül is teljes autonómiával rendelkezik, és az Országgyűlés legfeljebb vagyoni ügyekben jogosult a frakciót illetően eljárni.
A vita, amelyben a jövőben esetleg a bíróságnak döntenie kell, nem magánjogi, hanem közjogi természetű. „Képviselőnek a frakcióból történő kizárása ugyanis közjogi következményekkel jár. (…) Az alkotmány és más törvényeink a bíróságok számára nem biztosítanak a törvényhozó hatalom felett ellenőrzési jogot” – írta három éve a Népszabadságban Salamon András fideszes honatya. Persze 2001-ben ő volt az, aki az ügyrendi bizottság elnökeként megfogalmazta a „be nem avatkozás” párti, általános érvényű állásfoglalást. Ne csodálkozzunk, most ezt szajkózzák a szocialisták is.
