2004. július. 22. 12:39
Utolsó frissítés: 2010. március. 02. 13:55
Itthon
Pártelnökválasztás: esélyesek nyugtalansága
A kurrens politikai teóriáknak sem sikerült meghaladni azt az ősi igazságot, hogy fejétől bűzlik a hal. Ha egy pártnak nem megy, menetrendszerűen jön az elnökcsere. Azt gondolhatnánk, a magyar pártok elnökválasztó kongresszusai, küldöttgyűlései vagy országos gyűlései mind izgalmasak voltak. Pedig csak ritkán.
Az elmúlt tizenöt év hatalmon lévő pártelnökei közül eddig csak kettőt buktattak meg elnökválasztással: 1992-ben az SZDSZ-es Tölgyessy Pétert és 1999-ben az MDF-es Lezsák Sándort. Bár az is igaz, egyik leváltása sem számított akkoriban meglepetésnek. Sikeres és népszerű pártok esetében értelemszerűen a hagyományos demokráciákban is ritkán fordul elő elnökbuktatás, Magyarországon a többpárti szisztémában pedig eddig egyetlen alkalommal sem volt rá példa. A sikertelen elnökök pedig általában nem szokták bevárni a trónfosztást, előbb lemondanak. Ősszel két párt is elnökválasztó procedúrának néz elébe, az MDF és az MSZP.
Az MDF és Dávid Ibolya az EP-választáson a választók kegyelméből lélegzethez jutott, relatív sikere a választáson lehetővé tette, hogy a fórum a soron következő parlamenti választásokig rendezze sorait, meggyőzze a választókat, az elnöknő pedig féken tarthassa Fidesz-közeli belsőellenzékét. Ezek után a kívülállókat meglephette, hogy Dávid ellenlábasai (lásd Lakitelek Munkacsoport) azonnal támadásba mentek át, és a szeptember 25-re összehívott Tisztújító Országos Gyűlésre önálló stratégiával, és ami fontosabb, önálló személyi javaslatokkal lépnek fel majd ellene. Ha a heterogén pártellenzéknek sikerül megállapodni egyetlen potens elnökjelölt személyében, még az is előfordulhat, hogy az ország legnépszerűbb politikusa búcsút inthet az elnöki széknek.
Az MSZP esetében sok tekintetben egyszerűbb a képlet: az EP-választáson leszereplő Kovács László pártelnök mindenképpen megy. (Bár az is igaz, ezt már jó előre bejelentette, hogy aztán visszavonja, hogy aztán megint bejelentse.) Azt azonban még nem tudni, ki ver tanyát a Köztársaság téren. Akad elég jelentkező. A Népszabadság minapi írása négy kandidálót valószínűsít: a főesélyes Hiller Istvánt, Lamperth Mónikát, Szekeres Imrét és Szili Katalint. Akár a párton belüli intellektuális igényességet üdvözölhetnénk abban, hogy Szekeres kivételével már mindegyikük letett az asztalra valamiféle szöveges ajánlatot a párttagoknak, de a dokumentumok áttanulmányozása után már nem vagyunk ebben biztosak. Voltaképpen Hilleren kívül egyik jelölt kínálata sem foglalkozik azzal, hogy mit is kellene az MSZP-nek a jövőben tenni, mit kínálnak a szocialisták az országnak, milyen politikai iránytű segítené a pártot a választók kegyeinek elnyeréséhez. Viszont mindegyikből kiolvasható a minden áron való megújhodás kényszeressége. A párton belüli lelkiállapotot szemléletesen illusztrálja, hogy Tabajdi Csaba, a párton belül frissen szerveződő társadalompolitikai tagozat húzóneve az MSZP története legmélyebb válságának nevezte a mostanit, és a kormányátalakítást is csak az októberi tisztújító kongresszus után tudja elképzelni.
Ezzel együtt aligha marad két jelöltnél több az októberi kongresszusra. A jelentkezők többnyire a megmérettetés előtt elpárolognak. Az MSZP 1989-es megalakulása óta mindössze három elnököt koptatott el: Nyers Rezső bő félévig bírta, hogy aztán az 1990-es, a párt számára katasztrofális vereséget hozó választást követően 1998 szeptemberéig (egy újabb választási vereséget követő kongresszusig) Horn Gyula vezesse a szocialistákat. Érdekesség, hogy Hornnak az öt elnöki választásán csak egyetlen alkalommal volt kihívója, mégpedig az elsőn, amikor Pozsgay Imrét verte biztosan, a szavazatok 65 százalékát beseperve. Kovács László hat éven át irányította pártját, és neki is csak az első alkalommal volt riválisa: Nagy Sándor, aki akkor a voksok mindössze 27 szerezte meg.
Még mielőtt valaki azt hinné, hogy az egyes jelölés és sima győzelem az MSZP állampárti öröksége: a Fideszben az elnöki poszt 1993-as bevezetését követő nyolc „elnökválasztásán” mindössze egyetlenegyen volt többes jelölés, a másodikon, amikor a párt szempontjából sikertelen 1994-es parlamenti választást követően Wachsler Tamás indult – „ezüstérmesként”, a voksok 26 százalékát megszerezve – Orbán Viktor ellenében. Kövér László és Pokorni Zoltán együttesen bő hároméves elnöki intermezzója se nagyon változtat azon, hogy a Fidesz pártvezetése számít máig a legstabilabbnak.
Valamivel színesebb a két egykori nagy rendszerváltó párt elnökválasztási históriája. Az MDF-nek – a ’89-ben fél évig ügyvezető elnököt, Bíró Zoltánt nem számolva – eddig négy elnöke volt. Antall Józsefnek három választáson egyszer sem kellett riválissal megmérkőznie; igaz, a ’89 októberi szavazás előtt négyen is visszaléptek a javára, míg ’93 januárjában a párt akkori feketebáránya, Csurka István az utolsó pillanatban elállt a jelöltségtől. Antall halála után a magyar pártelnökválasztások történetének legszorosabb befutójával nyert Für Lajos Szabó Iván előtt (53:47 százalék). Szűk másfél év után Szabó újra próbálkozott, de – a szavazatok 60 százalékát megszerezve – Lezsák Sándor lett az új elnök. Lezsák megválasztásában kulcsszerepe volt Boross Péternek, aki – egykori lakitelki protezsáltját ejtve – 1999 februárjában már Dávidot segítette a párt élére: az új liebling biztosan, 65 százalékkal nyert. Azóta kétszer is volt elnökválasztás az MDF-ben, de az elnöknőnek nem akadt kihívója.
A legtöbb elnökkel és elnökválasztással (eddig tízzel) az SZDSZ dicsekedhet. Csak ennél a pártnál fordult elő hármas jelölés (kétszer), és az, hogy egy korábban lemondott elnöknek később sikerült visszatérni. Ahhoz képest, hogy a szabaddemokraták az 1990-es parlamenti választásokra nem nevezték meg a miniszterelnök-jelöltjüket, a párt legbefolyásosabb személye, Kis János pedig nem indult képviselőjelöltként, viszonylag gyorsan, 1990 decemberjében döntöttek arról, hogy mégis csak szükségük lenne elnökre. Kis Jánost Mécs Imre ellenében nagy többséggel ütötték elnökké, hogy aztán gyorsan lemondassák. A megüresedett pozícióért öldöklő küzdelem indult, de Tölgyessy Péter biztosan, 59 százalékkal utasította maga mögé a párt „kemény magja” által támogatott Dornbach Alajost. Az ismét próbálkozó Mécs a szavazatok 3 százalékát kapta.
A párt befolyásos politikusai nem vállaltak szerepet az ügyvivői testületben, és a következő évben mindent elkövettek annak érdekében, hogy Tölgyessyt ellehetetlenítsék, és saját jelöltjüket immáron nyerési eséllyel indíthassák. Pető Iván fölényesen, 64 százalékkal verte az elnökként gyengének ítéltetett Tölgyessyt. Petőnek két választáson sem akadt kihívója, de a Tocsik-botrány miatt – párttársaitól is részben átvállalva a politikai felelősséget – mennie kellett. Lemondását követően, 1997 tavaszán Kuncze Gábor kapott bizalmat, akinek az SZDSZ siralmas ’98-as parlamenti választási szereplése miatt hamar kitellett a becsülete. A párt küldöttgyűlése Magyar Bálintra szavazott, de Mécs Imre is 29 százalékot kasszírozott. A ’98 júniusi elnökválasztáson nem termett viszont sok babér az országos politikában teljesen ismeretlen Erdélyi Lászlónak: ő csak 22 szavazatot kapott.
A parlamenti ciklus közepére a párt népszerűsége aggasztóan alacsony volt, a váltást Demszky Gábor jelentette, aki biztosan, 70 százalékkal verte Fodor Gábort. A főpolgármester kétfrontos taktikája nem jött be, a liberálisok egy év múlva újra Kuncze Gábort választották, akit aztán tavaly Bauer Tamással (25 százalék) szemben is újraválasztottak.
Az MDF és Dávid Ibolya az EP-választáson a választók kegyelméből lélegzethez jutott, relatív sikere a választáson lehetővé tette, hogy a fórum a soron következő parlamenti választásokig rendezze sorait, meggyőzze a választókat, az elnöknő pedig féken tarthassa Fidesz-közeli belsőellenzékét. Ezek után a kívülállókat meglephette, hogy Dávid ellenlábasai (lásd Lakitelek Munkacsoport) azonnal támadásba mentek át, és a szeptember 25-re összehívott Tisztújító Országos Gyűlésre önálló stratégiával, és ami fontosabb, önálló személyi javaslatokkal lépnek fel majd ellene. Ha a heterogén pártellenzéknek sikerül megállapodni egyetlen potens elnökjelölt személyében, még az is előfordulhat, hogy az ország legnépszerűbb politikusa búcsút inthet az elnöki széknek.
Az MSZP esetében sok tekintetben egyszerűbb a képlet: az EP-választáson leszereplő Kovács László pártelnök mindenképpen megy. (Bár az is igaz, ezt már jó előre bejelentette, hogy aztán visszavonja, hogy aztán megint bejelentse.) Azt azonban még nem tudni, ki ver tanyát a Köztársaság téren. Akad elég jelentkező. A Népszabadság minapi írása négy kandidálót valószínűsít: a főesélyes Hiller Istvánt, Lamperth Mónikát, Szekeres Imrét és Szili Katalint. Akár a párton belüli intellektuális igényességet üdvözölhetnénk abban, hogy Szekeres kivételével már mindegyikük letett az asztalra valamiféle szöveges ajánlatot a párttagoknak, de a dokumentumok áttanulmányozása után már nem vagyunk ebben biztosak. Voltaképpen Hilleren kívül egyik jelölt kínálata sem foglalkozik azzal, hogy mit is kellene az MSZP-nek a jövőben tenni, mit kínálnak a szocialisták az országnak, milyen politikai iránytű segítené a pártot a választók kegyeinek elnyeréséhez. Viszont mindegyikből kiolvasható a minden áron való megújhodás kényszeressége. A párton belüli lelkiállapotot szemléletesen illusztrálja, hogy Tabajdi Csaba, a párton belül frissen szerveződő társadalompolitikai tagozat húzóneve az MSZP története legmélyebb válságának nevezte a mostanit, és a kormányátalakítást is csak az októberi tisztújító kongresszus után tudja elképzelni.
Ezzel együtt aligha marad két jelöltnél több az októberi kongresszusra. A jelentkezők többnyire a megmérettetés előtt elpárolognak. Az MSZP 1989-es megalakulása óta mindössze három elnököt koptatott el: Nyers Rezső bő félévig bírta, hogy aztán az 1990-es, a párt számára katasztrofális vereséget hozó választást követően 1998 szeptemberéig (egy újabb választási vereséget követő kongresszusig) Horn Gyula vezesse a szocialistákat. Érdekesség, hogy Hornnak az öt elnöki választásán csak egyetlen alkalommal volt kihívója, mégpedig az elsőn, amikor Pozsgay Imrét verte biztosan, a szavazatok 65 százalékát beseperve. Kovács László hat éven át irányította pártját, és neki is csak az első alkalommal volt riválisa: Nagy Sándor, aki akkor a voksok mindössze 27 szerezte meg.
Még mielőtt valaki azt hinné, hogy az egyes jelölés és sima győzelem az MSZP állampárti öröksége: a Fideszben az elnöki poszt 1993-as bevezetését követő nyolc „elnökválasztásán” mindössze egyetlenegyen volt többes jelölés, a másodikon, amikor a párt szempontjából sikertelen 1994-es parlamenti választást követően Wachsler Tamás indult – „ezüstérmesként”, a voksok 26 százalékát megszerezve – Orbán Viktor ellenében. Kövér László és Pokorni Zoltán együttesen bő hároméves elnöki intermezzója se nagyon változtat azon, hogy a Fidesz pártvezetése számít máig a legstabilabbnak.
Valamivel színesebb a két egykori nagy rendszerváltó párt elnökválasztási históriája. Az MDF-nek – a ’89-ben fél évig ügyvezető elnököt, Bíró Zoltánt nem számolva – eddig négy elnöke volt. Antall Józsefnek három választáson egyszer sem kellett riválissal megmérkőznie; igaz, a ’89 októberi szavazás előtt négyen is visszaléptek a javára, míg ’93 januárjában a párt akkori feketebáránya, Csurka István az utolsó pillanatban elállt a jelöltségtől. Antall halála után a magyar pártelnökválasztások történetének legszorosabb befutójával nyert Für Lajos Szabó Iván előtt (53:47 százalék). Szűk másfél év után Szabó újra próbálkozott, de – a szavazatok 60 százalékát megszerezve – Lezsák Sándor lett az új elnök. Lezsák megválasztásában kulcsszerepe volt Boross Péternek, aki – egykori lakitelki protezsáltját ejtve – 1999 februárjában már Dávidot segítette a párt élére: az új liebling biztosan, 65 százalékkal nyert. Azóta kétszer is volt elnökválasztás az MDF-ben, de az elnöknőnek nem akadt kihívója.
A legtöbb elnökkel és elnökválasztással (eddig tízzel) az SZDSZ dicsekedhet. Csak ennél a pártnál fordult elő hármas jelölés (kétszer), és az, hogy egy korábban lemondott elnöknek később sikerült visszatérni. Ahhoz képest, hogy a szabaddemokraták az 1990-es parlamenti választásokra nem nevezték meg a miniszterelnök-jelöltjüket, a párt legbefolyásosabb személye, Kis János pedig nem indult képviselőjelöltként, viszonylag gyorsan, 1990 decemberjében döntöttek arról, hogy mégis csak szükségük lenne elnökre. Kis Jánost Mécs Imre ellenében nagy többséggel ütötték elnökké, hogy aztán gyorsan lemondassák. A megüresedett pozícióért öldöklő küzdelem indult, de Tölgyessy Péter biztosan, 59 százalékkal utasította maga mögé a párt „kemény magja” által támogatott Dornbach Alajost. Az ismét próbálkozó Mécs a szavazatok 3 százalékát kapta.
A párt befolyásos politikusai nem vállaltak szerepet az ügyvivői testületben, és a következő évben mindent elkövettek annak érdekében, hogy Tölgyessyt ellehetetlenítsék, és saját jelöltjüket immáron nyerési eséllyel indíthassák. Pető Iván fölényesen, 64 százalékkal verte az elnökként gyengének ítéltetett Tölgyessyt. Petőnek két választáson sem akadt kihívója, de a Tocsik-botrány miatt – párttársaitól is részben átvállalva a politikai felelősséget – mennie kellett. Lemondását követően, 1997 tavaszán Kuncze Gábor kapott bizalmat, akinek az SZDSZ siralmas ’98-as parlamenti választási szereplése miatt hamar kitellett a becsülete. A párt küldöttgyűlése Magyar Bálintra szavazott, de Mécs Imre is 29 százalékot kasszírozott. A ’98 júniusi elnökválasztáson nem termett viszont sok babér az országos politikában teljesen ismeretlen Erdélyi Lászlónak: ő csak 22 szavazatot kapott.
A parlamenti ciklus közepére a párt népszerűsége aggasztóan alacsony volt, a váltást Demszky Gábor jelentette, aki biztosan, 70 százalékkal verte Fodor Gábort. A főpolgármester kétfrontos taktikája nem jött be, a liberálisok egy év múlva újra Kuncze Gábort választották, akit aztán tavaly Bauer Tamással (25 százalék) szemben is újraválasztottak.
