2004. február. 11. 14:10
Utolsó frissítés: 2004. november. 22. 12:00
Itthon
Országértékelés a biztonság jegyében
A várakozásoknak megfelelően Orbán Viktor nem nyitott új frontokat. Beszéde a Fidesz-kommunikáció utóbbi időszakban megszokott üzeneteit sulykolta tovább. Biztosra ment.
Orbán nagyon jó szónok, meglehet, a legjobb a potens magyar politikusok közül. Klasszikus retorikai eszközöket éppúgy használ beszédeiben, mint vicceket, anekdotákat, szövegeit jól építi fel, és a közönségre is figyel. Igazi demagóg, a szó eredeti értelmében, vagyis olyan, aki képes közönségét meggyőzni, érzelmileg mozgósítani, ha kell, fanatizálni. De nem érzelmek nélküli hatalomtechikus, hanem hangulatember. A választási vereséget követően Orbán karizmája sokat kopott, ahogy ezt a tavalyi országértékelő beszéd is jelezte. Tegnap a bizonytalanságnak, kiégettségnek és keserűségnek nyomát sem láttuk rajta.
Közönségének (pártjának, a szavazónak és az országnak) ügyesen adagolta a kemény (több esetben pontatlan) kormánybírálatot és az (kis)emberek sorsa miatt aggódó államférfiúi bölcselmeket. Míg a 2002-es parlamenti választások két fordulója közti lázas megnyilvánulásait a válsághelyzet indokolta, Orbán mostani óvatosságát pártjának jelenlegi kedvező helyzetével magyarázhatjuk. A Fidesz az EP-választási győzelem besöprésére készül, egy elsöprő diadallal akár az országgyűlési választások előrehozását is kikényszerítheti, ezért fedezi fel például azokat, akiket a párt retorikájának formálói a két évvel ezelőtti vereség után első dühükben prehumán lényeknek vagy lakótelepi proliknak tituláltak. Ez a csoport az, amelyik kevésbé fogékony a nemzeti hívószavakra, sokkal inkább a rendes bér és nyugdíj ígéretére.
A beszédet követő politológusi reagálások új elemként fedezik fel a nyitást a Kádár-korszak kisembere felé, amit a szónok – hogy kerülje a kényes történelmi allúziókat – egyszerű nemzedéki közeledésként tálalt. Valójában azonban Orbán korábban sem idegenkedett attól, hogy politikája igazolásaként hivatkozzon a biztonságra, amit sokan a ’70-es évek létező szocializmusával azonosítottak. Ellenzékiként – a Bokros-csomag idején és most is – ezt a biztonságot kérte számon, míg kormányfőként azt igyekezett bizonyítani, hogy minden - az Országimázs Központtól a befagyasztott családi pótlékon, az augusztus huszadiki tűzijátékon át az állami gazdaságok privatizációjáig - a családok biztonságát szolgálja.
A pártok persze időről időre felfedezik a „biztonságpolitikát”, hogy az embereket egy-két kivételes helyzettől eltekintve, tényleg jobban érdeklik a kenyérproblémák és a kiszámítható életperspektívák, mint például a szabadság vagy a nemzet magasztos (és valójában a választók által érzékeltnél jóval lényegesebb) kérdései. Az MDF 1990-es és az MSZP 1994-es választási győzelmében fontos szerepe volt annak, hogy a közönség előtt hitelesen tudtak megjelenni, mint „nyugodt erő”. Ezt persze tudja minden párt, de önmagában az erre való törekvés kevés, a választóknak el is kell hinniük, hogy szavazatukkal azt a pártot juttatják hatalomra, amelyik garantálja biztonságukat. Egy kis pártnak például semmi esélye arra, hogy a stabilitást testesítse meg, ezért reménytelen az MDF-nek minden ez irányú törekvése, és ezért vált komikussá az SZDSZ, amikor 1998-ban „tartani akarta a jó irányt”.
Orbán Viktor – kritikusai által terjengősnek, erőltetett hasonlatokkal és szociális demagógiával terheltnek ítélt – beszéde (le kell állítani a privatizációt, csökkenteni kell a közüzemi díjakat, a gyógyszerárakat, támogatni kell a vállalkozásokat, a fiatalokat stb., meg kell változtatni a bankárészjárást) természetesen nem az engesztelhetetlen ellenfeleknek szólt, hanem az ingadozóknak és csalódottaknak. A közvélemény-kutatások azt igazolják, a pártelnök jó helyen keresgél.
Ezek a választók ezzel együtt nem szeretik különösebben a Fideszt, és az elmúlt ciklusban különösen taszította őket a párt „ideologikus” hevülete. Mint ahogy Bence György filozófus, egykori Fidesz-tanácsadó az Indexnek adott interjújában is felhívta a figyelmet rá: a néppárti álmokat dédelgető Fidesz túlzott ideológiai aspirációi elriaszthatják középen álló szavazóit. Viszont a szélsőségesekig terjedő saját tábort sem lehet elidegeníteni a túlzottan középutas politikával. Vigyáznia kell tehát az arányokra.
Orbán Viktor most vigyázott: a polgári körökről említést sem tett, a jobboldalon gyakran emlegetett keresztény- vagy magyarüldözésről sem beszélt. Habár a történelemmel kapcsolatos kijelentései nemcsak ahistorikusak voltak, de felidézték a kormányzó Fidesz vérzivataros retorikájának négy évét is. Ennek érzékeléséhez azonban kifinomult hallás kell, nem úgy, mint a szövetségre való egyértelmű buzdítás meghallásához.
Közönségének (pártjának, a szavazónak és az országnak) ügyesen adagolta a kemény (több esetben pontatlan) kormánybírálatot és az (kis)emberek sorsa miatt aggódó államférfiúi bölcselmeket. Míg a 2002-es parlamenti választások két fordulója közti lázas megnyilvánulásait a válsághelyzet indokolta, Orbán mostani óvatosságát pártjának jelenlegi kedvező helyzetével magyarázhatjuk. A Fidesz az EP-választási győzelem besöprésére készül, egy elsöprő diadallal akár az országgyűlési választások előrehozását is kikényszerítheti, ezért fedezi fel például azokat, akiket a párt retorikájának formálói a két évvel ezelőtti vereség után első dühükben prehumán lényeknek vagy lakótelepi proliknak tituláltak. Ez a csoport az, amelyik kevésbé fogékony a nemzeti hívószavakra, sokkal inkább a rendes bér és nyugdíj ígéretére.
A beszédet követő politológusi reagálások új elemként fedezik fel a nyitást a Kádár-korszak kisembere felé, amit a szónok – hogy kerülje a kényes történelmi allúziókat – egyszerű nemzedéki közeledésként tálalt. Valójában azonban Orbán korábban sem idegenkedett attól, hogy politikája igazolásaként hivatkozzon a biztonságra, amit sokan a ’70-es évek létező szocializmusával azonosítottak. Ellenzékiként – a Bokros-csomag idején és most is – ezt a biztonságot kérte számon, míg kormányfőként azt igyekezett bizonyítani, hogy minden - az Országimázs Központtól a befagyasztott családi pótlékon, az augusztus huszadiki tűzijátékon át az állami gazdaságok privatizációjáig - a családok biztonságát szolgálja.
A pártok persze időről időre felfedezik a „biztonságpolitikát”, hogy az embereket egy-két kivételes helyzettől eltekintve, tényleg jobban érdeklik a kenyérproblémák és a kiszámítható életperspektívák, mint például a szabadság vagy a nemzet magasztos (és valójában a választók által érzékeltnél jóval lényegesebb) kérdései. Az MDF 1990-es és az MSZP 1994-es választási győzelmében fontos szerepe volt annak, hogy a közönség előtt hitelesen tudtak megjelenni, mint „nyugodt erő”. Ezt persze tudja minden párt, de önmagában az erre való törekvés kevés, a választóknak el is kell hinniük, hogy szavazatukkal azt a pártot juttatják hatalomra, amelyik garantálja biztonságukat. Egy kis pártnak például semmi esélye arra, hogy a stabilitást testesítse meg, ezért reménytelen az MDF-nek minden ez irányú törekvése, és ezért vált komikussá az SZDSZ, amikor 1998-ban „tartani akarta a jó irányt”.
Orbán Viktor – kritikusai által terjengősnek, erőltetett hasonlatokkal és szociális demagógiával terheltnek ítélt – beszéde (le kell állítani a privatizációt, csökkenteni kell a közüzemi díjakat, a gyógyszerárakat, támogatni kell a vállalkozásokat, a fiatalokat stb., meg kell változtatni a bankárészjárást) természetesen nem az engesztelhetetlen ellenfeleknek szólt, hanem az ingadozóknak és csalódottaknak. A közvélemény-kutatások azt igazolják, a pártelnök jó helyen keresgél.
Ezek a választók ezzel együtt nem szeretik különösebben a Fideszt, és az elmúlt ciklusban különösen taszította őket a párt „ideologikus” hevülete. Mint ahogy Bence György filozófus, egykori Fidesz-tanácsadó az Indexnek adott interjújában is felhívta a figyelmet rá: a néppárti álmokat dédelgető Fidesz túlzott ideológiai aspirációi elriaszthatják középen álló szavazóit. Viszont a szélsőségesekig terjedő saját tábort sem lehet elidegeníteni a túlzottan középutas politikával. Vigyáznia kell tehát az arányokra.
Orbán Viktor most vigyázott: a polgári körökről említést sem tett, a jobboldalon gyakran emlegetett keresztény- vagy magyarüldözésről sem beszélt. Habár a történelemmel kapcsolatos kijelentései nemcsak ahistorikusak voltak, de felidézték a kormányzó Fidesz vérzivataros retorikájának négy évét is. Ennek érzékeléséhez azonban kifinomult hallás kell, nem úgy, mint a szövetségre való egyértelmű buzdítás meghallásához.
