Az esélyegyenlőségi miniszter tiltakozik a prostitúció esetleges legalizálása ellen. Szerinte a New York-i Egyezmény felmondása a magyar külpolitika súlyos kudarca lenne. Lévai Katalin hivatala szerint a kéj árusításának törvényi engedélyezése „a legembertelenebb bűnözői körök legalizálásával" lenne egyenértékű. Könnyű volna történelmi analógiák sorával igazolni, hogy éppen bizonyos, korábban legális szenvedélyek - alkohol- és könnyűdrog-fogyasztás, szerencsejáték, prostitúció - betiltása vezetett számos helyen az alvilág megerősödéséhez, a törvénytelen vagyonszerzés könnyebbé válásához.



A miniszter finoman szólva csúsztat. A fent nevezett egyezményből való kilépés természetesen nem jelentené, hogy a prostitúcióval összefüggő egyes bűncselekmények - prostitúcióra kényszerítés, kiskorú ilyetén foglalkoztatása, emberkereskedelem - legálissá válnak. A szerződést nem is emiatt kellene felmondani. Hanem mert az azt is megtiltja, hogy nagykorú állampolgárok önként, szabad akaratukból, munkaszerződéssel dolgozzanak a prostitúciónak keretet adó intézményekben. Betűhíven citálva: „a jelen egyezményben részes felek kötelezik magukat, hogy mindazokat megbüntetik, akik más személy kéjelgésének kielégítésére prostitúció céljából kerítenek, rábírnak vagy elcsábítanak valakit, akár annak beleegyezésével is, más személy prostitúcióját kizsákmányolják, akár annak beleegyezésével is".



A miniszter tehát úgy gondolja, a prostitúciót „önkéntes" alapon sem szabad engedélyezni, mert árt annak, aki csinálja. Csakhogy ez nem megy. Liberális demokráciában az embereknek olyan dolgokhoz is joguk van, amelyekről a többség esetleg úgy gondolja, ártanak vele önmaguknak. Joguk van profi bokszolóként összeveretni magukat a ringben, túlélőshow szereplőjeként kukacot enni, elverni fizetésüket a kaszinóban. Ők lennének a legjobban felháborodva, ha sport- vagy játékszenvedélyüktől eltiltanák őket. Mert úgy gondolják, a bokszbajnoki cím, a sztárgázsi, a reménybeli nyeremény megéri a fizikai és lelki pofonokat, és istenadta joguk, hogy ezt vállalják. Ugyanígy van ez akkor is, ha valaki érett fővel úgy határoz, hogy gyári munka helyett testének áruba bocsátásából akar megélni, mert úgy véli, számára az a kisebbik rossz. Senki se vegye a bátorságot, hogy helyette akarjon dönteni! Volt itt nálunk pár évtizedig egy rendszer, amely kiskorúsította a polgárokat. Úgy vélte, neki kell döntenie helyettük, mert szegény befolyásolható dolgozók nem tudják, mi a jó nekik.



Távol álljon tőlem, hogy Lévai Katalint a kommunistákkal rokonítsam. Inkább azokra a chilei misszionáriusokra hasonlít, akik megrohamozták a nyilvánosházakat a „szegény, elnyomott örömlányok" felszabadítására. Azok viszont az istennek sem akartak felszabadulni, ehelyett kártérítési pert indítottak az üzletet zavaró térítők ellen. Az esélyegyenlőségi miniszter sem tekinti partnernek a kéjiparban dolgozók érdekvédelmi tömörülését. Talán mert nem azért tüntetnek, hogy tiltsák be a mesterségüket, hanem hogy jobb, emberibb környezetben dolgozhassanak. Hogy munkaadóik ne priuszos stricik, hanem korrekt vállalkozók legyenek, hogy bejelentett dolgozóként nekik is járjon orvosi ellátás, munkanélküli-segély, nyugdíj, átképzési támogatás. A New York-i Egyezmény azzal is hozzájárul az AIDS terjedéséhez, hogy tiltja a prostituáltak orvosi célú nyilvántartását. Ha az állam továbbra is ragaszkodik a megkötésekor is anakronisztikus szerződéshez, fenntartja az örömlányok (és fiúk) bűnözőknek való kiszolgáltatottságát. Ha lenne szabályozott piroslámpás ipar, az egyszerű szexipari dolgozók nem lennének kiszolgáltatva a maffia kényének-kedvének, és a vigalmi negyed adója nem a bűnözőket gazdagítaná.



(A szerző újságíró)