2004. január. 12. 14:48
Utolsó frissítés: 2004. november. 22. 12:00
Itthon
A zászlóégetés füstje
A vasárnapi Tilos-ellenes demonstráció mint a „zsidó zászlóégetős” vonul be a magyar tüntetéstörténet feketekönyvébe – közvetlenül a csirkelábas, a féregirtós, a kendermagos és gazdatüntetés mellé. És még az sem kizárt, hogy a parlamenti jobboldal is következményekkel számolhat.
A Tilos Rádió keresztényellenes kiszólásai nyomán úgy tűnt, a jobboldalnak egy ideig sikerülhet a maga szája íze szerint tematizálni a politikai közbeszédet. A két egymással szemben álló és kizárólag a maga médiájából tájékozódó politikai ellentábor ugyanis ma már képtelen különbséget tenni lényeges és lényegtelen dolgok között. Ha az egyik „oldal” valamit fontosnak érez, és ezt kellő súllyal képviseli is, akkor a másik „oldal” bizonyosan lépre megy, és ő is hasonló erőkkel képviselteti magát a küzdőtéren. PR-guruk szerint az első megszólalás sokáig behozhatatlan előnyt jelent a közlési kényszer alatt cselekvő ellenlábassal szemben. Tilos-ügyben a vehemens jobboldaliak léptek először, hogy aztán rámozduljanak a témára a mérsékeltebbek is. Verdikt egységes vala: a rádió azonnali betiltása, és a stúdió sóval történő behintése.
A baloldal kínos helyzetbe került: röviddel a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szankcionálásának parlamenti kikényszerítése után aligha tehettek úgy, mintha nem történt volna semmi. Ráadásul a Tilos demonstratív elítélése – amit a jobboldal hevesen követelt – paradox módon azt a látszatot kelthette volna, hogy van kapcsolat a rádió és a kormánypártok között. A kormány tehát hallgatott – a maga szempontjából valószínűleg helyesen. (Egyébként persze komoly paranoiára vall, ha valaki a mai parlamenti baloldal vagy a kormány kohorszának tekinti a Tilost.)
Ám a polgári körök (vagy a közéjük férkőzött provokátorok, mint ahogy a Magyar Nemzet is sejteti) vasárnap ismét segítségére siettek a kormánynak. Megtették a szívességet, hogy zászlóégető autodaféjukkal fordítottak egyet a közbeszéd irányán. Mert míg a Tilos hőzöngéseit alig néhány ezren hallhatták, addig a zsidózós utcaszínházat a tévéknek köszönhetően mindenki láthatta. Ez pedig nem használ a parlamenti jobboldal nagyszabású terveinek. Gondoljunk arra, mennyire kellemetlenül érintette őket és a népszerűségüket a másfél évvel ezelőtti hídfoglalás. Néhány párhuzamosságot nem nehéz felfedezni: akkoriban a választások elcsalásával vádolták a szocialistákat, majd amikor a „forradalmi tömeg cselekvésre szánta el magát”, kénytelenek voltak tőle elhatárolódni. A Tilos-botrány kapcsán az utóbbi napokban számos alkalommal intézményes keresztényellenességről beszéltek, aztán az arányos leventék izraeli zászlót égettek meg zsidóztak. Most megint a polgári körök éceszgéberein a sor. A tüntetésszervező és a Magyar Nemzet gyorsan reagált. Pesti Imre elhatárolódott a „hivatalos esemény után történtektől”. A polgári napilap pedig szerkesztőségi cikkben minősítette antiszemita uszításnak a zászlóégetést (igaz, a címlapon még provokációról ír). Legutóbb a Fidesz-MPP kulturális tagozata is a bűnüldöző szervek határozott fellépését sürgette.
2002 nyarán a Fidesz jelentős népszerűségvesztést, a kormány jelentős népszerűség-növekedést könyvelhetett el. Az ellenzéknek – a kormány teljesítményét és a lakossági teher év eleji növekedését látva – ettől most bizonyosan nem kell tartania. De a hatalmassá dagasztott Tilos-szagában ezzel odaveszett a morális fölény és a tematizálás előnye is. Az ORTT kormánypárti tagjai megkönnyebbülhetnek, a nyomás csökkent. A két éve a mostani kormánypártokra szavazóknak, majd fokozatosan elfordulóknak pedig eszükbe jut, hogy akkoriban miért is nem a Fideszt választották – és ennek már a nyári EU-választáson következményei lehetnek. A politikus legnagyobb ellenfele ugyanis nem a másik politikus, hanem az emlékezet.
A baloldal kínos helyzetbe került: röviddel a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szankcionálásának parlamenti kikényszerítése után aligha tehettek úgy, mintha nem történt volna semmi. Ráadásul a Tilos demonstratív elítélése – amit a jobboldal hevesen követelt – paradox módon azt a látszatot kelthette volna, hogy van kapcsolat a rádió és a kormánypártok között. A kormány tehát hallgatott – a maga szempontjából valószínűleg helyesen. (Egyébként persze komoly paranoiára vall, ha valaki a mai parlamenti baloldal vagy a kormány kohorszának tekinti a Tilost.)
Ám a polgári körök (vagy a közéjük férkőzött provokátorok, mint ahogy a Magyar Nemzet is sejteti) vasárnap ismét segítségére siettek a kormánynak. Megtették a szívességet, hogy zászlóégető autodaféjukkal fordítottak egyet a közbeszéd irányán. Mert míg a Tilos hőzöngéseit alig néhány ezren hallhatták, addig a zsidózós utcaszínházat a tévéknek köszönhetően mindenki láthatta. Ez pedig nem használ a parlamenti jobboldal nagyszabású terveinek. Gondoljunk arra, mennyire kellemetlenül érintette őket és a népszerűségüket a másfél évvel ezelőtti hídfoglalás. Néhány párhuzamosságot nem nehéz felfedezni: akkoriban a választások elcsalásával vádolták a szocialistákat, majd amikor a „forradalmi tömeg cselekvésre szánta el magát”, kénytelenek voltak tőle elhatárolódni. A Tilos-botrány kapcsán az utóbbi napokban számos alkalommal intézményes keresztényellenességről beszéltek, aztán az arányos leventék izraeli zászlót égettek meg zsidóztak. Most megint a polgári körök éceszgéberein a sor. A tüntetésszervező és a Magyar Nemzet gyorsan reagált. Pesti Imre elhatárolódott a „hivatalos esemény után történtektől”. A polgári napilap pedig szerkesztőségi cikkben minősítette antiszemita uszításnak a zászlóégetést (igaz, a címlapon még provokációról ír). Legutóbb a Fidesz-MPP kulturális tagozata is a bűnüldöző szervek határozott fellépését sürgette.
2002 nyarán a Fidesz jelentős népszerűségvesztést, a kormány jelentős népszerűség-növekedést könyvelhetett el. Az ellenzéknek – a kormány teljesítményét és a lakossági teher év eleji növekedését látva – ettől most bizonyosan nem kell tartania. De a hatalmassá dagasztott Tilos-szagában ezzel odaveszett a morális fölény és a tematizálás előnye is. Az ORTT kormánypárti tagjai megkönnyebbülhetnek, a nyomás csökkent. A két éve a mostani kormánypártokra szavazóknak, majd fokozatosan elfordulóknak pedig eszükbe jut, hogy akkoriban miért is nem a Fideszt választották – és ennek már a nyári EU-választáson következményei lehetnek. A politikus legnagyobb ellenfele ugyanis nem a másik politikus, hanem az emlékezet.
