Az európai kiállítóterekben is egyre több alkalommal találkozhatunk az 1973-as születésű, Chicagóban élő és alkotó amerikai fekete művész, Theaster Gates nevével. A 13. Documentán, 2012-ben egy fantasztikus zenei performansszal mutatkozott be a kasseli Hugenotta-házban, 2015-ben az 56. Velencei és a 14. Isztambul Biennálén helyspecifikus installációkat láthattunk tőle, majd többéves előkészítő fázist követően 2018 második felében, a bázeli Kunstmuseum és a hannoveri Sprengel Museum mutatta be Black Madonna című projektjét.
Első egyéni intézményi kiállítását 2019-ben a Palais de Tokyo jegyezte. Az intézmények közötti együttműködésnek köszönhetően a párizsi tárlat anyagát 2020 májusában a Tate Liverpool tereiben láthattuk viszont.
Gates Franciaországban, majd Nagy-Britanniában is bemutatott Amalgam című kiállítását az Egyesült Államok északkeleti partjainál fekvő Malaga – ma már lakatlan – szigetének megrendítő története ihlette. Az egyesült államokbeli Maine tagállamhoz tartozó 16 hektáros kis sziget az 1860-as évektől egy afroamerikai és európai örökséggel egyaránt rendelkező multikulturális közösségnek adott otthont, amely a polgárháború idején formálódott a szigetre érkező skót, portugál, ír és afroamerikai mikroközösségekből. Ezek még akkor is harmóniában éltek egymással, amikor az Egyesült Államok legtöbb tagállamában már érvényre jutott a faji szegregáció, és néhány államban szigorúan tiltani kezdték a rasszok közötti kapcsolatokat és házasságokat. A multikulturális populáció 1911-ig virágzó halásztelepülésként működtette a szigetet, de 1912-ben az állam kormányzója megkezdte az „őslakosok” kiűzését: a közösség tagjait lakhatási és munkalehetőségek biztosítása nélkül, erőszakkal a szárazföldre költöztette.
A tisztogatás egyik oka az volt, hogy a maine-i lakosság számára elfogadhatatlanná vált a halászfalut működtető színes etnikumú közösség léte. Az ellenérzéseket a kor közkeletű eugenikus és rasszista elméletei is fokozták. Mi több, ezek az elméletek a maine-iek azon feltételezéseit látszottak igazolni, hogy Malaga népességének vegyes öröksége genetikusan is tovább örökíti az erkölcstelenséget és a bűnöző hajlamot, ami rontja a tagállam hírnevét.
A tisztogatás másik oka ahhoz a gazdasági vízióhoz kapcsolódott, amely Maine idegenforgalmi lehetőségeinek fellendítését és kiaknázását célozta volna meg. A kormányzó, Frederick W. Plaisted érdeklődését ugyanis felkeltették a Malaga földterületeiben rejlő ingatlanhasznosítási lehetőségek. Szállodákat és modern lakóépületeket álmodott a szigetre, ám terveinek megvalósításához elsőként az ott élő „őslakosoktól” kellett megszabadulnia. A sziget újjáépítése azonban végül nem történt meg, az elűzött közösség legtöbb tagját pedig tébolydába kényszerítették. De a tisztogatások az erőszakos kitoloncolással még nem értek véget, a közösség kilakoltatása után a szigeten eltemetett holttestek exhumálására is sor került. A kiásott halottak maradványait jelöletlen tömegsírokban hantolták el a maine-i állami elmegyógyintézet temetőjében.
A migráció társadalmi vonatkozásait, a népek és az etnikumok közötti kapcsolatokat, a földtulajdon történetét, valamint a rabszolgaság és a rasszizmus örökségét kutató és feltáró Gates Amalgam című kiállításában a szobrászat, az installáció, a film és a hang képzőművészeti lehetőségeit alkalmazva reflektál az amerikai történelem e kevéssé ismert, megrázó történelmi eseményére.
Az „amalgám” jelentése keverék, kombináció, amely egyrészt utal a feldolgozott történelmi esemény etnikai és vallási vonatkozásaira, másrészt verbálisan megfelel annak a bizonyos „keverési gyakorlatnak”, mellyel a művész fesztelenül ötvözi egymással a legkülönfélébb irányzatokat, technikákat és matériákat.
Ez a módszer nem idegen Gates alkotói gyakorlatától. Chicago körüli „városi beavatkozásai” során korábban gyakran dolgozott együtt építészekkel, kutatókkal, várostervezőkkel és előadóművészekkel olyan projekteken, amelyek lakatlan, amortizálódott épületek rehabilitálásával új értéket és kulturális tőkét vittek gazdaságilag destabilizált városrészekbe és közösségekbe. Ezek a társadalmilag elkötelezett projektek azonban nemcsak építészeti vonatkozásban mutattak fel elképesztő eredményeket, hanem a térségek geográfiai, demográfiai és politikai folyamataira is katalizátorként hatottak. Gates sajátos eljárását úgy jellemezte, mint „kritikát az együttműködés révén”.
A kiállítás első termében egy hatalmas palalapokból épített helyspecifikus installációt láthatunk, amelyet Malaga szigetének egykori házai inspiráltak. A tér szemközti, szintén palalapokkal borított oldalfalára pedig egy Gates által krétával felrajzolt vizuális történet maradványai kerültek, amelyek Malaga és az Egyesült Államok fekete és vegyes etnikumú lakosainak valós és elképzelt történetein keresztül a transzatlanti rabszolgakereskedelemről, a különböző etnikumú emberek házasságát tiltó törvényről és a jelen eseményeiről mesélnek.
A kiállítótér második és harmadik termében két elképzelt hivatal, az Island Modernity Institute és a Department of Tourism 2019 kapott helyet. Itt olyan, Malagára és egykori lakosaira emlékeztető talált tárgyakat, dokumentumokat, újraöntött használati eszközöket, maszkokat, népi textileket találunk emelvényekre és tárolókba helyezve, melyek egy valóságos emlékeket gyűjtő etnográfiai archívum légkörét teremtik meg. Az egyes szoborcsoportok különféle anyagokból, többek közt kátrányból, kőből, betonból, bronzból készültek. A fiktív hivatalok termeinek pszeudo- és valós tárgyegyüttesei közül ikonikus darab az etnikai „tisztaság” eszményére is reflektáló In the End, Nothing is Pure feliratú neonszobor, amely világító jel-együttesként egyben a logójává válik Gates képzeletbeli hivatalának (Department of Tourism 2019) is.
A kiállítás legszebb és legenigmatikusabb munkája a Dance of Malaga című, Kyle Abraham koreográfussal együtt készített 2019-es videó, amely tánc, zene és archív anyagok együttesével mesél Malaga történetéről. A videóban felvillanó dokumentumfotók és filmrészletek, az elszíneződött családi fotográfiák vizuálisan is felidézik a „malagiták” örökségét és a sziget elfeledett történelmi eseményeit. Abraham lenyűgöző kortárs koreográfiája az emberi testek mozgását a sziget közepén álló és a történelem tanúiként hátramaradt hatalmas fák rezdüléseire hangolja rá. Az egyszerre archív és kortárs látványvilág hangulatát tovább fokozza Gates zenei formációja, a The Black Monks. A „fekete szerzetesek” képviselte hangzásvilág azonban nem egyszerűen fekete gyökerű világzene, hanem az Egyesült Államok déli, feketezenei hagyományaiban gyökerező, vallásos zene, amely a blues a gospel és a wailing hagyományait is egyesíti. (Megtekinthető május 3-ig.)
Zsikla Mónika
Megjelent a Műértő 2020. tavaszi triplaszámában
