Fényképeket azért készít az ember, hogy örökké megőrizzen egy pillanatot – hiszen az emlékezet véges, sőt gyakran téved is –, bár bennem azok az események maradtak meg a legjobban, amelyekről valamiért nem sikerült fotót csinálni. A fotóalbumok az elmúló idővel dacoló képcövekek, az élők örök mementói; a nagyszülők vagy a dédik fotói mellé viszont legfeljebb erősen fikciós történeteket rendelhetünk, összerakosgatva a múlt felismerhető darabkáit.
De miként viszonyulhatunk teljesen ismeretlen emberek fotóemlékeihez?
A kilencvenes években egy családi fotóalbum került a Magyar Zsidó Múzeum gyűjteményébe, melyet aztán a levéltári kutatások számos ponton feltöltöttek tényekkel, adatokkal, feltételezhető történetekkel. Erre utal a kiállítás címe is: Hochstädterék. Családi album – előhívott múlt. Maga a tárlat két, egymást kiegészítő részből áll, egy családtörténetből és e történet interpretációjából.
A Hochstädter család a Kassától mintegy 40 kilométerre lévő felvidéki Gálszécsről (ma Secovce, Szlovákia) származott, ahol akkoriban a lakosság 30 százaléka volt zsidó. Az apa, Hochstädter Sámuel asszimilálódott zsidóként gabonakereskedéssel foglalkozott, s mint a helyi kereskedelmi kör elnöke tartott hazafias beszédet 1910. március 15-én. Felesége, Wirtschafter Regina három gyermeknek adott életet: Paula 1906-ban, míg az ikrek, Bora és Antal 1907-ben születtek. A család 1911-ben költözött Budára, a Csaba utcába (a lakás pontos címe onnan is tudható, hogy Antal innen küldte el egy újságban megjelent rejtvény megfejtését), majd 1935-ben Pestre. Ekkor a gyerekek már magántisztviselők voltak, Paula pedig korrepetitor. Paulát egy halálmenetben az ausztriai Lichtenwörthbe vitték, ahonnan hazakerült ugyan, de nemsokára meghalt; Antal pedig majd három éven át volt ismeretlen helyen munkaszolgálatos. Ő – aki a háború után Hódosira változtatta a nevét – 1973-ban, míg Bora, aki egész családját eltemette, 2016-ban hunyt el egy zsidó szeretetotthonban, 99 évesen. A kis leporellókon feltűnő, a fotóalbumokban is szereplő családi képek kiegészülnek e család egy másik ágával, a Gádor és a Gál család emlékképeivel (ők az édesanya testvéreinek leszármazottai). A felvételek tisztes polgári létről, nyarakról, kirándulásokról, ünnepekről, örömökről és mélyen elrejtett sebekről mesélnek – mondhatni bárki és mindenki családjáról.
A kiállítás a múzeum azon koncepciójához kapcsolódik, amely a gyűjtemény egy-egy darabját párosítja kortárs művészek munkáival, illetve reflexióival. A mostani tárlat kurátora, Farkas Zsófia a családi/privát fotók jelentéseinek „különböző rétegeit szeretné felfejteni”, kiszabadítva a „kihűlt”, múzeumba zárt tárgyakat a feledésből, hogy „rávilágítson e fotók személyes és kollektív történelmi emlékezetben őrzött szerepére”. Ehhez jó választásnak tűnik Tranker Kata, aki szinte társkurátorként vesz részt az értelmezésben.
Tranker személyes kézjegyében a finom intimitás párosul az esendőséggel, a sérülékenységgel vagy a törékenységgel. Munkái kis méretű elemekből épülnek fel, gyakran használ családi fényképeket, és alkalmazza a sík és a tér közötti játékot, vagy épp a kép a képben rendszerét, illetve az elfedés/kitakarás technikáját. Értelmezése elsősorban régészi: ha messziről nézünk az installációra, leginkább egy kutatási árok függőleges falára emlékeztet, melyben a tárgyi emlékek és a tárgyhiányok követik egymást – akárcsak a Hochstädter család történetében. Közelről nézve egyfajta polcimitációt látunk, rajta és mellette pedig zárvány módjára jelennek meg kisebb, domborműre emlékeztető és fotókkal kiegészülő emlék-elemek vagy papírmassza tárolók és nyomatok. Feltűnik a gálszécsi zsinagóga, néhány, a hagyományos zsidó étkezéshez (ünnepekhez?) használt tárgy törékeny mása, egy ikerfejű madár, és sok-sok fénykép, illetve képeslap. Az installáció középpontjában az ikrek (és persze a szülők) állnak, egységük s egyben kettősségük – egy „kő” képkeretben egyszerre látjuk külön és egyben őket, de ugyancsak megjelennek sematizálva, sziámiként összeforrott kisgyerekként és „elszakított” felnőttként. Egy apró fa családfává lényegül át – egyes ágak végén kicsiny portréfotók bújnak meg –, de feltűnnek amorf, nem ábrázoló, különös funkciójú elemek is. Az üvegtárlóba zárt installáció egyszerre távolítja el a témát és teszi általánossá; a visszafogott, matt színek és a levegős elrendezés valóban alkalmas arra, hogy az egyediben felismerjük az általánost, a „család” történetét.
A kiállítás kifejezetten izgalmas – de szinte csak turisták fogják megtekinteni. Mert bár a Zsidó Múzeum eme kiállítótere a Síp 12 Galéria „merészen szélsőséges, szelíden kísérletező […] örökségét viszi tovább”, a látogatás tekintetében ez nem mondható el. A Zsidó Múzeum árképzése csak a teljes komplexumra fókuszál, nincs lehetőség az időszakos kiállításokra külön jegyet váltani. Ez pedig nem csupán a művész, hanem a reménybeli és hazai látogatók szempontjából is hátrány. Nagy kár. (Megtekinthető december 15-ig.)
Dékei Kriszta
Megjelent a Műértő 2019 novemberi lapszámában
