Pécsett, áprilisban Makrisz Agamemnon művét, a Mecsek oldalában álló monumentális felszabadulási emlékművet kezdte el megbontani egy fémtolvaj. Győrben a város jelképének számító fémkakas tűnt el. Székesfehérváron Haraszty István Deák-kútját módszeresen szétlopták, míg a fémmobil teljesen működésképtelenné nem vált. Szegeden 1998-ban az egyik hajnalra virradóra Tápai Antal Halas fiú című alkotásának kelt lába. A város főterén 1997-ben állították fel Kligl Sándor Szent István és Gizella kompozícióját, amelynek nem sokkal a felavatása után ismeretlen személyek estek neki. Szent István kezéből kicsavarták a bronzból készült kardot, így a szoborcsoport egyik részletét újból kellett mintázni. Hasonlóképpen járt Kő Pál szolnoki Kossuth-szobra és Fekete Tamás bécsi Bessenyei-emlékműve, amelyről nem sokkal a felállítása után ellopták a kardot. Ezekben az esetekben, a szoborcsonkításban valószínűleg spontán „gyűjtői” motívumok is közrejátszottak.

Budapesten a szoborlopási hullám csúcspontján, 1997-ben tizenegy szobrot loptak el. A margitszigeti művészsétányt szabályosan letarolták. Eltűnt többek között Pátzay Pál Lyka Károlyról, Tar István Ferenczy Károlyról, Vigh Tamás Radnóti Miklósról és Petőfi Sándorról mintázott mellszobra. Varga Imre József Attila-szobrának a fejét vágták le, Vilt Tibor egészalakos Madách-szobrának pedig előbb az ujjait, majd a kezét, végül a karjait fűrészelték le. Beck Ö. Fülöp önportréját a visszaállítás után másodszor is ellopták. Ezeket az alkotásokat a fővárosi szobrokat felügyelő Budapest Galéria mára pótolta. A művek pótlásának vagy – gipszminták hiányában – megbízás alapján történő újraalkotásának kötelezettsége jelentős anyagi terhet ró az intézményre. A munka sziszifuszi jellegét jelzi, hogy a Radnóti-portrét nemrégiben újra ellopták, Vilt Madáchának az idén júniusban pedig ismét lefűrészelték mindkét karját. A veszteség gyakran pótolhatatlan: A Széchenyi-kilátó mellől 1995-ben nyoma veszett Stróbl Alajos Széchenyi-szobrától valószínűleg örökre búcsút vehetünk, öntőminta hiányában ugyanis lehetetlen rekonstruálni az eredeti művet. A galéria munkatársaiban felmerült az ötlet, hogy Kerényi Jenőnek a Margitszigetről ellopott Furulyázó lányát esetleg torzóban állítsák vissza, így emlékeztetve a történtekre.

Egy-egy félbe maradt, „szakszerűtlen” eltávolítási kísérlet olykor nagyobb kárt okoz, mint a „sikeres” eltulajdonítás. Tavaly Kerényi Jenő városligeti szökőkútjából az egyik sellőfigurát próbálták lefűrészelni, a többmázsás szobortest azonban lezuhant és összetörte a medencét.

Ritkán, de az is előfordul, hogy egy ellopott alkotás megkerül. Ez történt nemrégiben Budapesten, a VIII. kerületben, ahol Kiss György 1927-ben felállított Csirketolvaj (vagy újabb nevén a „pitbullos fiú”) című alkotását vitték el ismeretlen „csirkefogók”. A Szilágyi Dezső téren Pecz Samu építész kútszobrát döntötték le (amelyet 1981-ben egyszer már megpróbáltak ellopni). Lakossági bejelentésnek köszönhetően most egy bokorban sikerült megtalálni az elszállításra váró szobrot. A Ludovika előtt álló hősi emlékműről 1995-ben – nem sokkal a felavatás után – a második világháborús domborművet tüntették el, amely szerencsére egy MÉH-telepen megkerült.

A tolvajokat általában nem a művek témája, stílusa vagy értéke, hanem olyan prózai körülmények érdeklik, mint a mozdíthatóság és a félreeső környezet. A portrék és a kis méretű zsánerfigurák különösen veszélyeztetettek: Telcs Ede 1934-ben készült Hüvelyk Matyi-szobra, Gosztonyi Alice 1930-as Gyermek kutyával című alkotása vagy Zala György Sír a baba című munkája elképzelhető, hogy ma már valamelyik újgazdag magánvillát díszíti. Feltehetően „megrendelő” állhat Schaár Erzsébet Hugonnai Vilma mellszobrának tavalyi ellopása, valamint Schaár Kernstok-portréjának eltűnése mögött. (1990-ben ezzel a lopással vette kezdetét a közprédának tekintett budapesti köztéri szobrok spontán privatizációja.)

A bronz kilója a felvásárlóknál jelenleg pár száz forint, a bevétel tehát elenyésző az okozott – gyakran milliós – kárhoz képest. Az okozott kár nem pusztán a megélhetési bűnözés vagy a vandalizmus számlájára írandó. A többmázsás bronzszobrok eltűnése mögött feltehetően „másként vállalkozók” állnak. Az elkövetésre utaló nyomok nemegyszer komoly technikai apparátust sejtetnek – az elektromos fémvágó, pneumatikus feszítő, autós daru pedig a legritkább esetben tartozik egy utcai csöves felszereléséhez. A szoborlopások megelőzésére a szakemberek azt javasolják, hogy szigorítsák meg a színesfém-felvásárlás jogszabályi feltételeit.

Az elszaporodott lopásoknak, rongálásoknak sokak szerint döntő impulzust és máig ható előképet a rendszerváltás politikai emlékmű-eltávolítási akciói adták. A köztéri szoborállomány eszmei és fizikai integritása oly mértékben megrendült, hogy máig nem tudott konszolidálódni a helyzet. „Elmozdult, amit mozdíthatatlannak hittek” – mondja Sz. A., a Budapest Galéria munkatársa, – ami arra inspirálta számos polgártársunkat, hogy maga is besegítsen a mozgatásba. A köztéri műalkotások megbecsülésének hiánya ugyanakkor nem csupán a közmorál függvénye, a „rossz szobrok” napjainkban tapasztalható dömpingje esztétikailag és morálisan tovább gyengíti a köztéri szobrok társadalmi presztízsét.

Boros Géza

(Megjelent a Műértő 2000. szeptemberi lapszámában)