Lehet fanyalogni a Baán László főigazgató vezette Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria kiállítási expanzióját elemezve, de tény, hogy ennyi és ilyen színvonalú kiállítás nem valósult meg az utóbbi időkig a két intézményben és külföldi elit kiállítási intézményekben, illetve múzeumokban. Legutóbb a római tárlat (Műértő, 2013. szeptember) kapcsán jegyeztem meg, hogy az igazi megmérettetés majd a Musée d’Orsay-ben rendezett bemutató lesz. Ezt a múzeum kiemelt helye a hasonló intézmények rangsorában és a milliós éves látogatószám is indokolta. Ilyen helyre bekerülni csak kiváló kapcsolatok és kiváló terv segítségével lehet. Nem feladatom megállapítani az ötletgazda személyét, de kétségtelen, hogy Guy Cogeval főigazgatót elég jól kellett ismerni ahhoz, hogy az Allegro barbaro, Béla Bartók et la modernité hongroise 1905–1920 című terv megnyissa az eddig bevehetetlennek tűnt múzeum kapuját egy reprezentatív magyar kiállítás előtt.
A hangzatos, hívogató cím egyben a magyar képzőművészet kritikája is, hiszen bármennyire bizonygatjuk is, hogy az európai, sőt világszínvonalú, ha Moholy-Nagy Lászlón kívül nincs olyan személyiség, aki világszerte ismert lenne, és akinek nevére egy efféle bemutató épülhetne. Ugyanakkor az elnevezésben nagy a hibalehetőség, hiszen az, hogy hogyan, milyen módon és kiket lehet Bartók Béla kapcsán egy ilyen tárlaton bemutatni, komoly értelmezési problémákat vet fel. A népzenekutató, a népművészet hagyományából merítő művészeket? Igen, a kiállítás ezt is vállalja, hiszen már lassan kihagyhatatlan Csók Istvántól a Tulipános láda, A darázsi temetőben, és friss kis vázlata, amelyek Bartók népzenekutató vitrinsora után fogadják a látogatókat; a mellettük levő képek közül még Lesznai Anna hímzése is jól illeszkedik ide; de Ziffer és Berény gyengébb modern csendélete rontja a képet, esetükben az ábrázolt motívumok hibás értelmezéséről van szó – mondhatnám rendezési malőrről. De hol vannak a gödöllőiek, az alföldiek, Koszta vagy Fényes Adolf, akik számára e motívumok feldolgozása valóban festészeti problémák kifejtését szolgálta; és hol a kecskemétiek, akik lassan kizáródnak a modern magyar művészet fogalomköréből?
Bartók természetesen nemcsak a népzenei elemek beépítője, hanem a modern zene egyik legfontosabb megújítója, és ilyen vonatkozásban kapcsolódik a Nyolcakhoz is, de nemcsak hozzájuk, hanem az egész századelő modern törekvésű művészeihez, azaz a MIÉNK-hez, a Művészház fiataljaihoz és öregebbjeihez, a Könyves Kálmán kiállításainak egyes résztvevőihez, de még a Nemzeti Szalon összes kiállítóját sem zárhatjuk ki ebből a körből. Bartók esetében a hagyomány és a modernizmus teljes mértékben összefügg.
Mint az előbbi példa is mutatja, a tárlattal kapcsolatban az értelmezés a kulcsszó, amely feladat a francia és magyar kurátorokra várt. Claire Bernardival folytatott beszélgetésem során kiderült, hogy ő és csapata a felajánlott palettáról válogathatott, amelyet kizárólag a két magyar kurátor, Barki Gergely és Rockenbauer Zoltán tárt eléjük. Sem ismeretanyaguk, sem az idő nem tette lehetővé, hogy olyan kiállítás jöjjön létre, amely francia szemmel, francia szempontokat figyelembe véve mutatja be a modern magyar művészetet.
Sajnos az utóbbi idők erőszakolt – vélt, vagy valósnak tűnő – tendenciái a modern magyar művészet leegyszerűsítéséről szólnak. A képlet olvasatomban a következő: Rippl-Rónai mindenekfelett áll, kihagyhatatlan; aztán jönnek a magyar Vadak (nem a neósok), főleg párizsi és nyergesújfalui képviselőik (lehetőleg Nagybánya minél kevesebb említésével); őket követik a Nyolcak és a velük kiállítók, hogy a sor az aktivistákkal érjen véget. Ez utóbbi, világszínvonalú művészeti produktumokat létrehozó társaság a tárlat végére szorul, alkotónként általában két-két munkával, Uitz Béla műveinek érthetetlen mellőzésével.
A bemutató nyelvére lefordítva: az első terem az önarcképeké. Ügyes fogással a belépőt egy nyíláson át Nemes-Lampérth fogadja (hogy aztán csak a kiállítás vége felé találkozzunk egy tájképével). Berényt két festmény és három rajz képviseli, két Ziffer, két Márffy, Czigány, Tihanyi, Pór. Csak hat művész festett volna modern önarcképet? Analógiaként egy Gauguin mutat rá, hogy a magyar Vadak számára talán ő volt a legfontosabb példa. A következő a tanulmányi terem. Perlrott Matisse-akadémián készült képe dokumentatív szempontból érthető, de annál kevésbé két iskolás aktja (egyszerűen gyengék), ugyanúgy, mint Bornemisza Gézáé. Berényt itt öt kép képviseli. Lassan eljön az idő a vélemények összevetésére; annak megfontolására, hogy az amúgy igen jó szemű Louis Vauxcelles miért nevezte „apprenti fauve”-nak a festőt – nem hiszem, hogy csak a korára akart utalni ezzel. Az aktok között jobban megállta volna a helyét Nemes-Lampérth, Vaszary és Boromisza, Egry, Pechán is, ők talán azért maradtak ki, mert nem jártak valamelyik magánakadémiára? Az átjáróban Rippl-Rónaik után – ezek legalább francia vonatkozásúak – a főfalon egy igencsak vitatható értékű Berény (Az utcán), majd több párizsi Czóbel. Ami újabb problémát vet fel: pontosan nem attribuálható művet nem szabad kiállítani. Ezt az elvet most részben vették figyelembe a rendezők, hiszen a Nyolcak kiállításán egy Mikola-kép hátoldalán levő festményt már csak Czóbelnek tulajdonítottként szerepeltetnek. De még így is maradt a nagyteremre egy újabb Czóbelnek tulajdonított mű – már e megnevezés elhagyásával. Új, eddig még nem bemutatott képek szerepeltetése – ha Czóbel Szalmakalapos portréjáról van szó – teljes mértékben indokolt, akárcsak Moholy-Nagy két munkája esetében. Ám nem minden alkotásra vonatkozik az, hogy a felfedezés egyenlő a kvalitással. Példa erre Czóbel Csendélete. A hátoldal feltárása sem hoz mindig egyértelműen pozitív eredményt. Ziffer portréjánál igen, de Czóbel táncosnőjénél nem, az ugyanis még vázlatnak is csak nagy jóindulattal nevezhető.
Újra felvéve a tárlat fonalát, a már említett népművészeti blokk után a Bartók-szoba következik, fényképekkel, adatokkal és korabeli híradórészletekkel, hogy azután a nagyteremben a modern magyar festészet egyvelegét kapjuk, a tér közepén végigvonuló három elliptikus beépítéssel, Bartók zenéjének bemutatásával. Sajnos ebben a teremben sem csak fő művek láthatók, túl sok a portré, kevés a csendélet, a táj- és városkép. Különösen hiányoznak Ziffer, Perlrott és Tihanyi Szajna-partot ábrázoló remekművei, amelyek igazán bizonyíthatták volna a francia közönségnek fővárosuk látnivalóinak a magyar művészekre gyakorolt hatását, egyéni kifejeződését. A kiállítás mottójául választott Mattis Teutsch-kép is igazolja, hogy Bartók tekintetében elsősorban nem a személyes kapcsolatokról van szó, hanem a szellemiségről, a zenéhez köthető képi ritmusról. Végül az aktivisták terme és a hozzájuk köthető avantgárd művészek alkotásai zárják a sort, remek Bortnyikokkal.
A felmerülő problémák ellenére is megállapítható, hogy a párizsi látogató képet alkothat a XX. századi modern magyar művészet törekvéseinek egy részéről, kvalitásáról és francia vonatkozásairól. A következő lehetőségnél nagyobb körültekintéssel kellene eljárni, esetleg tágabb szakértői gárdával konzultálva kialakítani a modern magyar művészet lényeges tendenciáit bemutató anyagot. (Megtekinthető 2014. január 5-ig.)
Jurecskó László
