A Műcsarnokban nemrég bezárt Mi a magyar? című kiállítás nem meglepő módon azt a kérdést tette fel, hogy „mi a magyar?” Mit jelent magyarnak lenni? Miként jellemezhető az itt élők és/vagy a nemzet magyarsága? Milyen hatások alakították-alakítják magyarságunkat? Legitim kérdések ezek, főképp egy esszébe kívánkozóak. Annak a kiállításnak a rendezője, Gulyás Gábor a nyitóteremből nyíló első terem falán számos fontos idézetet helyezett el, mintegy felvetésként a kérdés lehetséges megválaszolására. Ráadásul a tárlat egyes termeit is úgy címezte meg, hogy abból további gondolatok, válaszelemek, ha úgy tetszik, bekezdések fakadjanak. Az ily módon elgondolt kiállítást magát akár esszének is tekinthettük: nyitott végű kísérletnek, amelynek keretében annak szerzője elgondolkodik egy számára – adott esetben számunkra – fontos problémán.
Az már más kérdés, hogy még ha egy tárlat elgondolható is esszéként, ez az esszé aligha működött kiállításként: a benne összezsúfolt, időnként kifejezetten gyönge munkák nemritkán csak illusztráltak egy-egy gondolatot, a kiállítótérben önálló gondolatuk aligha volt. (Csak az egyik legfájdalmasabb példát említem: Benczúr Emesének a MOM Parkba készített helyspecifikus installációja, a Zárkózz el! / Ne zárkózz el! a Műcsarnokban érthetetlenné/értelmetlenné vált – a műalkotásoktól zárkózzam el? –, Braun András nonfiguratív festményével együtt a magyarok „kettős természetéről” szóló gondolatok mellé állítva pedig egyenesen nevetségessé.)
A Tükör által homályosan biblikus/költői címet adta a jelen kritika tényleges tárgyát képező Ernst múzeumbeli tárlatának Gulyás Gábor, a kurátor. Eltekintve attól, hogy mit is jelent, kire és mire vonatozik a Szent Pál szeretethimnuszában megjövendölt színről színre látás, amelyhez képest most csak tükör által látunk, homályosan, a kiállítás tulajdonképpeni témáját az elmúlt évtizedek portréművészete jelenti. A bevezető szöveg szerint portrén „hagyományosan az emberi arc ábrázolását, egy személy külsejének és személyiségének megjelenítését szokás érteni”. Ám „mintha [a portré] kívül esne a mai kortárs képzőművészet körén: a reprezentált arc sokkal inkább eszközzé vált…, s kevésbé alkalmas arra, hogy az ember mint individuum egységességét kifejezze”. Ebből ismét következhetne egy-két esszékérdés – mennyiben egységes az ember mint individuum? képes-e ma bármi ezt az egységességet ábrázolni? –, ám e tárlat nem esszémintára elgondolt. Alapkérdése így hangzik: „Valójában mit is jelent ma a portré?” Milyen funkciót lát el ez a műfaj a fotográfia, a film, a virtualitás korában? Kit és miért ábrázol a XX. század végi és a XXI. századi portré? Mi lehet ma műfajának társadalmi szerepe?
A – kissé rövidített – „mi ma a portré?” kérdésre kétféle válasz is lehetséges. Az egyiket olyan művészek adhatják, akik itt és most reflektálnak erre a kérdésre, és feleletként új munkákat készítenek. Ehhez persze meg kell keresni és meg kell kérdezni őket, eredményeiket meg kell nézni, meg kell érteni, el kell fogadni, esetleg el kell vetni egy jobb reményében – egyszóval kurátorként kell viselkedni. Erre a portrékiállítás keretében láthatólag nem volt mód, hiszen nincs új munka az Ernstben. (Nota bene: a kurátori működés a műcsarnoki tárlat esetében is problematikus volt.)
A másik válaszlehetőség egy survey, amely lehet akár a magyar, akár a nemzetközi szcéna áttekintése. Ez egy alapvetően tudományos kutatás, amely azt veszi számba, milyen megközelítések születtek a közelmúltban a portrék tekintetében. És bár rengeteg variáció elképzelhető mind a magyar, mind a nemzetközi portréművészet sarok- és súlypontjainak megállapításában, ez mégsem esszéjellegű feladat, hanem nyitott végű kísérlet, amely – függetlenül bizonyos részletek hiányától, vagy más elemek beillesztésétől – akár működhet is. Az efféle válaszlehetőség rendszeres művészettörténeti ismereteket és/vagy a tárgyban végzett szisztematikus kutatást előfeltételez, és nagy vonalakban viszonylag hasonló eredményeket hozhat a legkülönbözőbb kutatók esetében. E rendszerességnek, átgondoltságnak viszont nyoma sincs a kiállításon. Úgy tűnik, alapvetően a „mi elérhető?” és a „mi izgalmas abból, ami elérhető?” kérdések határozták meg a tárlat mű-sorát.
Csakhogy: autonóm, a jelen helyzethez szóló művészi válaszok, illetve megalapozó tudományos kutatás hiányában egy „mi ma a portré?” kiállítás csak esetleges lehet, érdekességét pedig legfeljebb a bemutatott munkák érdekessége adhatja. Ez persze nem kevés; éppen csak a kiállítás mint konstrukció lesz tét nélküli, hiszen a benne felfedezhető választások nem informatívak: nem szólnak hozzá a portréról, illetve ezen keresztül az ember ábrázolásáról, ábrázolhatóságáról folyó diszkusszióhoz.
Mindazonáltal persze hálásak is lehetünk, hogy eredetiben láthatunk Cindy Sherman-, Andres Serrano-, Rineke Dijkstra-, vagy éppen Hámos Gusztáv-fotográfiákat. A korai Kelemen Károly-fotóknak is örültem, amint Maurer Dóra Megtanult önkéntelen mozdulatok című kísérleti, illetve Marina Abramovic & Ulay A hasonlóságról szólva című rövidfilmjének is. És – bevallom – nagyon szeretem Hajas Tibor Öndivatbemutatóját; ha lehet, mindig megnézem a Moszkva tér e különös portréját.
De persze nemcsak hálásak, bizonytalanok is lehetünk: bizonytalanok abban, hogy Hajasnak a filmje mellett/helyett nem kellett volna-e egy fotómunkával is szerepelnie; hogy Nan Goldin vagy Gilbert & George hozzájárulását a portré műfajához az itt kiállított munkák reprezentálják-e a legjobban. (Nan Goldin képe mellett talán lehet érvelni, de Gilbert & George 1980-as évek elején elkezdett nagyméretű, sokszínű képei a bemutatott 1972-es munkát gyakorlatilag érvénytelenné teszik az adott kontextusban.) Bizonytalan továbbá, hogy vajon Joseph Beuysnak mindenképpen szerepelnie kell-e ezen a tárlaton (az ugyanis, ami miatt ő fontos, nem kapcsolódik a portréproblematikához), mint ahogy Hermann Nitsch litográfiáinak indokoltságáról sem vagyok meggyőzve. Peter Aerschmann Szemek című videoloopja viszont biztosan teljesen felesleges.
A hála és a bizonytalanság mellett ugyanakkor meglehetősen értetlenek is lehetünk. Értetlenek, hogy miként maradhatott ki a magyar szereplők közül Altorjai Sándor, Baranyay András, Vető János, vagy akár Forgács Péter (például a Totemmel), és akkor még a fiatalabbakat – Csontó Lajostól Koronczi Endrén át a Tehnica Schweizig és Kupcsik Adriánig – nem is említettem. A nemzetközi hiányokba pedig bele se kezdek, csak egyetlen művész erejéig: áttekintő portrékiállítást szervezni Andy Warhol nélkül körülbelül olyan, mint konstruktivista tárlatot Malevics vagy Kassák nélkül. Dilettáns.
Más kérdés, hogy ez az amatőrség önmagában még a bocsánatos bűn kategóriája. Megbocsáthatatlanná a választásokat informáló kutatás látható hiánya teszi. Annak a gondolatsornak a hiánya, amelyet a kurátor meg akart osztani velünk. Annak az izgalomnak a hiánya, amelyből mindezt meg akarta rendezni. Amely miatt nem egy esszét vagy tanulmányt írt egy szaklapba. (Megtekinthető április 7-ig.)
Horányi Attila
