Már kora reggel kritikus szemmel méregeti a csípőjét. A nadrág címkéjén a 40-es szám szerepel, pedig a 36 nyilvánvalóan sokkal jobb lenne. Bepakolja a dolgait a kifejezetten szép táskájába, de mondjuk annak az árnyalata is már kicsit kiment a divatból. A teendők listájára felkerül a legújabb szuperdiéta és egy stílusosabb kézitáska.

Egy férfit látunk, beül az autójába, ami pöccre indul és biztonságosan célba juttatja bármilyen időjárási körülmények közt. Csak a fránya felni, az lehetne menőbb, meg a hangrendszer is tudhatna többet. És nem is összkerék-meghajtású, nem úgy, mint a haveré.

Egy nő hosszasan csiszolgatja a szöveget, ami pedig már pont elég jó. Az óra ketyeg, de még egyszer át kell futnia a sorokat. Pár elmélet még hiányzik, és nem is járt még körül mindent az összes lehetséges nézőpontból. A simán jó szöveget még nem lehet leadni, a tökéleteshez viszont végtelen út vezet.

Végtelen hosszú a listája annak, ami nem elég. Ha pedig belépünk egy üzletbe vagy kinyitunk egy magazint, a hiányosságok sora egyre nő: trendibb kiegészítők, stílusosabb cipők, ínyencebb falatok, vegyszermentesebb zöldségek, vízálóbb overallok, tempósabb városi terepjárók.

Minden afelé mutató törekvés, hogy jobbá tegyük önmagunkat, csak a következő elváráshoz vezet – hiszen semmi sem elég. A jelenkorunk fő kiindulási pontja és egyben legmélyebb csapdája az elégtelenség érzése. A külső szemlélő számára úgy tűnhet, mindent elértünk, a belső tapasztalásunk mégis félve mást kiált.

Bár mások szemében bőven megfelelhetünk, mi csak a hiányosságokat látjuk. Több észt, izomtömeget, különlegességet, holmikat, hírnevet, elfoglaltságot, sikert, teljesítményt, elmélyedést, könyörületességet!

Ha az elégtelenség érzésének fájdalmával élünk, folyamatosan követeléseket fogalmazunk meg önmagunk és társaink számára. Belső iránytűnk addig visít, amíg a teljesítményünk, önmagunk és az életünk tökéletes nem lesz.

Aki belesüppedt az elégtelenség érzésébe, az másoktól is sokat vár el, hol azért, hogy megmutathassa, mégis mennyivel okosabb, menőbb és nagyszerűbb, vagy épp azért, hogy örökké hangsúlyozhassa, mennyivel rosszabb, kevesebb és jelentéktelenebb, mint mások.

Az elégtelenség érzése örök tény, hiszen a tökéletesség nem emberi és nem életszerű. Ezért sem lehet az a célunk, hogy megszabaduljunk a saját tökéletlenségünktől vagy középszerűségünktől.

A hálának sem jut szerep abban az életben, amelyet a tökéletesség szempontjai határoznak meg. Sokkal fontosabb empátiával viszonyulnunk magunk és mások korlátai felé, és tudatosan keresni azokat az értékeket és cselekvési lehetőségeket az életünkben, amelyek valóban sokat jelentenek számunkra.

Hogyan segíthet a reményteli elme?

HVG Könyvek

Sokkal inkább érdemes elviselni a saját elégtelenségünk érzését olyan témákban, amelyek nem fontosak számunkra, mint azokon a területeken energiát elveszteni, amelyek a lehető legjobban számítanak nekünk.

Ha az elménk kiegyensúlyozottabb, eleve rugalmasabban és reménytelibben állunk hozzá mindenhez. Az emberségünket, életünket, párkapcsolatunkat vagy a szülői létünket nem egy-egy pillanatnyi kudarc vagy hiányosság alapján ítéljük meg.

A reményteli elme a teljes képre tekint, és szembe mer nézni annak hibáival is. Minél több empátiával fordulunk magunk és mások felé, annál könnyebb együtt élnünk a tökéletlenséggel és az elégtelenség érzésével. A tökéletességre nem futja, viszont a jóhoz való jog végtelen lehetőségeket kínál.

A remény szempontjából elengedhetetlen, hogy teret engedjünk a kétségbeesésnek. Pont a kétségbeesés pillanataiban van szükségünk a reményre, amely csak úgy tud belénk szivárogni, ha eltűri a kétségbeesést és teret ad neki. Ha arra kényszerítjük magunkat, hogy mindig pozitívan gondolkodjunk, és hogy elzárkózzunk a rossz élményektől, az a kutatások szerint is csak gyarapítja a negatív tapasztalatok számát és erejét.

Sokkal hasznosabb az érzelmeket a maguk komplexitásában kezelni: Hogyan támaszkodjunk a reményre a kétségbeesésünk közepette? Hogyan gyászoljuk meg a sikerünkhöz kötődő veszteségeket? Hogyan engedjünk a gyengeségeinknek, hogy megtapasztalhassuk, milyen erősnek lenni?

Az élet néha önmagát szabotálja. A remény pedig olyankor is iránytűként mutatja az utat, amikor az életünkben a fájdalom és a szomorúság kerül főszerepbe. A remény fénye gyakran másokról és a jó emberi kapcsolatokról sugárzik vissza ránk, ezek pedig gyakran központi szerepet kapnak akkor is, amikor nehéz helyzetekből próbálunk felépülni.

A remény segít megerősíteni az életbe, másokba és magunkba vetett bizalmunkat. Harmonikusabban élhetünk együtt a bizonytalansággal és a kontroll hiányával, anélkül hogy elveszítenénk a képességet arra, hogy hassunk és cselekedjünk.

A fenti cikk Maaret Kallio finn kognitív pszichológus A remény ereje című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.