Minden családnak megvan a maga története. A szeretet, a veszteség, az öröm és a fájdalom története. Annak a családnak a története, amelybe én születtem, kivételes kiváltságok és többszörös traumák története. De nálunk nem volt szokás mesélni. Nem volt jellemző a múlthoz vagy az aktuális eseményekhez narratívát, értelmezést rendelni.

A szüleim a II. világháború idején voltak fiatal felnőttek. Az apám a haditengerészetnél szolgált, az anyám pedig a Women’s Land Army kötelékében dolgozott. A sérüléseik azonban máshonnan fakadnak. Az anyám szülei és két testvére váratlanul, hirtelen haltak meg, még anyám huszonegy éves kora előtt. Az apám apja és fivére szintén elhunyt, minden előzmény nélkül, még apám fiatalkorában. Mindkettejük apja az I. világháborúban harcolt.

Kortársaik nagy részéhez, és az én babyboomer generációm tagjaihoz hasonlóan ők is egyszerűen csak alávetették magukat a túlélés és utódnemzés íratlan parancsának. Bámulatra méltó kitartás, szívósság és bátorság jellemezte őket. A túléléshez vezető út, az egyetlen, amely nyitva állt előttük, az volt, ha felejtenek és továbblépnek.

Azt az elvet követték, hogy amiről nem beszélünk és amire nem gondolunk, az nem is fáj. A gyerekkorom, ahogy a nemzedékemhez tartozóké általában, másról sem szólt, mint a színlelésről, a sebezhetőség elrejtéséről, és a rezzenéstelen arckifejezés törvényéről. Ám ha nem szembetűnő is, a bennünk lévő szeretet és veszteség lenyomata akkor is egyre összetettebbé válik bennünk.

Gyakran nem vesszük észre, hogy ez az elfojtás a trauma következtében alakul ki. A traumának nincs nyelvezete. A traumának nincs időérzéke. Ott lapul a testünkben riadókészültségben, és több évtizeddel az eredeti traumatikus élmény után is belobbanhat. Gátat szab az érzelmek feldolgozásának.

Nálam úgy jelentkezett, hogy a kirakó számos darabja hiányzott. Emlékszem, hogy a halott nagyszüleim, nagynénéim és nagybátyáim fényképeit nézegettem, csak vizslattam őket egy-egy jel után kutatva, hiszen lényegében semmit nem tudtam róluk. Az anyai nagyapámról idén láttam életemben az első fotót.

Olyan sok volt a titok, és olyan sok minden maradt kimondatlanul, hogy visszatekintve a szüleimre azon tűnődöm: miről tudtak ők? Min gondolkodtak? Tudták, mit éreznek? A párkapcsolatukban beszéltek valaha is azokról a dolgokról, amelyek számítottak nekik? És azokat a bizonyos titkokat elmondták egymásnak vagy sem? Akkor biztosan nem, amikor én hallótávolságon belül voltam.

Ezért szüntelenül vizslattam és figyeltem a jeleket. Mint kiderült, ez ideális közeg volt egy pszichoterapeuta cseperedéséhez: mindig kíváncsi voltam, élénken figyeltem, és kifejezetten érdekelt, mi történik a felszín alatt. Olyan voltam, mint egy nyomozó, aki a porban vizsgálódik lábnyomok után kutatva.

A szüleim már meghaltak. Családi traumák című könyvem megírása során az irántuk érzett szeretetem és megértésem átalakult és tovább erősödött. Bennem élnek tovább, és folyamatosan alakítanak és hatnak rám, ahogy minden jelentős kapcsolatunk. Tőlük tanultam számtalan létfontosságú készséget, viselkedést és létezésmódot, amelyek jó szolgálatot tesznek nekem.

Családok átalakuló formái és funkciói

A „szűk család” kifejezés (vagyis két szülő, jellemzően házaspár és a gyerekeik) többé nem írja le pontosan az Egyesült Királyságban élő 19 millió családot. Egy család számos formációban létezhet: léteznek egyedülálló szülős családok, egynemű szülős családok, örökbefogadott gyereket nevelő családok, tágabb családok, poliamor szülős családok, mozaikcsaládok; családok, amelyekben nincs gyerek, és barátok alkotta családok, amelyekben a családtagok között nincs vérségi kötelék.

A múltban a család központi feladata és funkciója a gyereknevelés volt. Azóta hatalmas társadalmi változások történtek, hogy sokkal több anya dolgozik, és kevesebb gyerek születik. Mivel tovább élünk, a gyerekek felneveléséhez felnőtt életünknek csak a felére van szükségünk.

Ezért sokkal tovább maradunk az eredeti családunkban felnőttként, mint a múltban jellemző volt, viseljük az ebből fakadó terheket, és élvezzük a helyzet áldásait is. Mindenki, aki e különféle modellekkel jellemezhető családokban él, a saját helyzetét a rá jellemző módon kezeli. Hogy pontosan hogyan, abban a genetikai és környezeti tényezők, valamint a tapasztalatok egyaránt szerepet játszanak.

Szerettem volna jobban megvizsgálni e családtípusokat, hogy kiderítsem, mi miért van, és feltegyek néhány kérdést: hogyan tudnak egyes családok óriási megpróbáltatások ellenére is szárnyalni és gyarapodni, míg mások szétszakadnak? Mi jelezheti előre a családi problémákat? Vajon miért kerget minket őrületbe a családunk?

Könyvemben kísérletet teszek e kérdések körbejárására, illetve a minél alaposabb megértésükre. Nem arról lesz szó, hogyan lehet tökéletessé tenni a családunkat. Ilyen nem is létezik. Minden család a jól funkcionáló – rosszul funkcionáló spektrumon helyezkedik el valahol, a belső és külső stresszoroktól függően.

Ehelyett elmesélem, min ment keresztül nyolc család, amikor a tagjai egy-egy kihívással kerültek szembe, és hogyan öröklődtek tovább a velük történtek több generáción át. Gyakran alulbecsüljük, mekkora hatással van egy generáció a következő nemzedékre. Az adott generáció megoldatlan problémái továbbadódhatnak, és fokozhatják a következő nemzedék tagjaiban a mindennapi élet jelentette feszültségeket.

A családok folyamatosan alakulnak, ezért annyira bonyolultak, és ezért olyan nehéz rajtuk dolgozni. Miközben az idősebb generáció tagjai az öregedéssel küszködnek, a felnőtt gyerekeik azzal szembesülnek, hogy az ő gyerekeik éppen kirepülnek, a fiatalok pedig a felnőttkort tanulják, és éppen felnőtté válnak.

Manapság a négy szakaszból álló, normatív családi életciklusmodell – alapítás (házasság), bővülés (gyerekek), létszámcsökkenés (a gyerekek elhagyják a szülői otthont), család felbomlása (a társ halála) – egyáltalán nem minden családra jellemző. A kapcsolatok gyakran válással végződnek, a gyerekek úgy döntenek, hogy nem repülnek ki a szülői házból, vagy néhány év elteltével visszatérnek, esetleg nincsenek is gyerekek.

A harmónia keresése egyfajta tánc

HVG Könyvek

A könyvemben bemutatott történetekből láthatjuk, hogy a családoknak időnként össze kell tartaniuk, máskor meg a családtagoknak háttérbe kell húzódniuk. Ez a tánc – az előre- és hátralépések váltakozása családként, a harmónia keresése, miközben teret hagyunk a különbözőségeknek – a stabilitás kulcsa.

A család rengeteget számít. A család gyakorolja az egyetlen és legfontosabb hatást a gyerekek életére és arra, hogy mivé válnak. A gyerekek magukkal viszik a kiszámítható szeretetet a felnőttkorba is, hiszen ez fokozza az érzelmi, testi és lelki jóllétünket, és felnőttként ez teszi lehetővé, hogy boldog, egészséges és termékeny életet éljünk.

Ideális esetben a család az a biztonságos hely, ahol teljesen önmagunk lehetünk, minden gyarlóságunkkal és hibánkkal lehetünk jelen, és ahol mindezek ellenére mégis szeretnek és teljesen megértenek minket. Ha minden jól megy, a család olyan hely lehet, ahol mindenki előtt teljes egészében ismert, honnan indultunk, és milyen légkörben nőttünk fel.

A jóllétünk középpontjában a kapcsolat áll. Az életminőségünk a kapcsolataink minőségének függvénye. John Bowlby kötődéselméletét jól ismerő terapeutaként úgy vélem, hogy minden „kapcsolatainkra jellemző dolgot” a családunkra vezethetünk vissza. A család jelenti a középpontot, ott dől el, hogyan tanulunk meg kapcsolódni egymáshoz, és hogyan kezeljük az érzelmeket életünk minden területén: önmagunkkal, a szerelemmel, barátokkal kapcsolatban, a munkahelyen – és persze a családunkban is.

A hiedelmeink és értékrendünk alapja a családunkon keresztül programozódik belénk, akár ezek szerint élünk, akár lázadunk a családi rendszer ellen. Sőt mi több, önértékelésünket is a családból hozzuk: alapvetően vagy értékesnek tartjuk magunkat, vagy nem. Donald Winnicott, a kiváló gyermekgyógyász és pszichoanalitikus kifejezésével élve, ha „elég jó” a családunk, akkor az életünk tartóoszlopaként működik, és olyan alapot biztosít, amely szilárdan tart, amikor az élet viszontagságaival szembesülünk.

Ha a családunk jól működik, amikor csak nehézségünk támad, bátran fordulhatunk a családtagjainkhoz, támogatóan mögöttünk állnak. Érezzük bármennyire barátságtalannak a külvilágot, ha ott minden atomjaira hullik is, az otthon és a család menedék lehet, ahol gyógyulhatunk és újra erőt meríthetünk.

Talán nem tartjuk a kapcsolatot a családunkkal, az mégis a részünk, genetikailag, az emlékeinkben és a tudatalattinkban él. Soha nem hagyhatjuk el úgy, ahogy egy partnert vagy barátot.

A fenti cikk Julia Samuel Családi traumák című könyvének szerkesztett részlete.

Miért a szeretteink tudnak leginkább felbosszantani minket? Hogyan vészelhetik át a családok együtt a különféle kríziseket? Miként hoz jelentős javulást a család életében akár egyetlen családtag lelki fejlődése? A könyvet, amelyben Julia Samuel elismert pszichoterapeuta családok több generációjával végzett terápiáinak tanulságait ismerteti, itt rendelheti meg kedvezménnyel.