A történetek természetüknél fogva, eredendően megnyugtatnak. Bármiről szólnak is, figyelemben részesítik a feszült gyereket, és ezt anékül teszik, hogy közvetlenül szembesítenék a problémával. A sérült, beteg vagy valamilyen érzelmi traumát átélt gyerekek gondolatai könnyen megtapadnak egy problémánál. Ez olyan viselkedésekben is megmutatkozhat, mint egy kétéves dührohama vagy egy serdülőkor előtt álló gyerek csüggedtsége. Mindkettőnek nagy hasznára válhat egy mese. Az érzelmi intimitás segít nekik abban, hogy nyugodtnak és néha kicsit erősebbnek érezzék magukat, miközben megélik a mesemondóval való kapcsolatot is.

Az egyik diákunk egyszer véletlenül beletérdelt egy bokorkaktuszba. Miután tudatosodtak benne a fájdalom első hullámai, elkezdett lefagyni. Valós fájdalmat érzett, de szinte el sem tudta viselni a gondolatot, hogy a neheze - a tüskék kiszedése - csak ezután jön. Joseph lassan közeledett felé, nyugodtan ismételgette, hogy lélegezzen. Közben Silke felmérte a helyzetet, és odahívta a sérült gyerek néhány barátját, Josht és Timet. Arra kérte őket, segítsenek Michaelnek, és mondjanak el neki egy szórakoztató történetet. Josh és Tim a barátjukra pillantottak, és rögtön tudták, milyen súlyos a helyzet.

Azonnal bohóckodni kezdtek, beszámoltak a hét legviccesebb eseményeiről, közben lengették a karjukat, kiáltoztak, és játszották a félnótást. Michael mindaddig fájdalmasan összeszorította a fogát, de egy idő után elkezdett nevetni, aztán megint megfeszült az arca, és megint nevetett. Végül, amikor a történetek már teljesen magukkal ragadták, Joe lassan a kaktusz felé nyúlt, és egy gyors mozdulattal kitépte a kisfiú lábából. Michael arca elvörösödött. Végül felállt, előrehajolt, és elhessegetett minket. A könnyeivel küszködve ismételgette, hogy jól van. Öt perccel később már a barátaival játszott.

Vannak olyan időszakok az életben, amikor kénytelenek vagyunk szembenézni a félelemmel. Ám ha fejest ugrunk belé, néha csak megsokszorozzuk a traumát, mert minden erőnkkel a kétségbeejtő helyzetre figyelünk. Ha a megoldásokra vagy alternatívákra összpontosítunk, az általában csak súlyosbítja a helyzetet, mert a problémára fecsérli minden energiánkat. Az ilyen pillanatokban egyedi gyógyírt nyújthatnak a történetek. Ha valamilyen szóbeli jelzéssel vagy cselekvéssorral vezetjük be a történeteket, akkor a nehéz helyzetekben ezzel tudunk beférkőzni a gyerek fejébe, hogy biztonságos és bensőséges közeget teremtsünk számára, gyorsabban, mint ahogy a fájdalomcsillapító a véráramába jutna.

Lehet, hogy akadnak, akik szerint túlzás azt állítani, hogy ilyen hatása lehet egy mesének, hiszen azokra többnyire a szórakoztatás egy válfajaként tekintünk. De ha figyelembe vesszük a történetmesélés lényegének tekinthető intimitást, és összekapcsoljuk ezt az emberi lény azon evolúciós tendenciájával, hogy narratív struktúrákon keresztül ért meg információkat és jelentéseket, akkor ráébredünk, hogyan segíthet nekünk a mesélés, ez az egyedien emberi eszköz abban, hogy gyorsan és hatékonyan kapcsolódjunk a gyerekünkhöz.

HVG Könyvek

Épp ilyen fontos az is, hogy a mesemondás bensőségessége kétirányú utca: ha egy gyerek nyugodt, a szülei is azok. Egyszer megesett, hogy egy anyuka éppen a születésnapját ünneplő kislánya tortáját készítette. A születésnapos közben izgatottan osztogatta a társainak a partikellékeket, olyan ördögnyelvet, ami kigöngyölödik, ha belefújnak. Minden gyerek jól szórakozott, amíg az ünnepelt rá nem jött, hogy az összes játékot elosztogatta. A barátai körülötte nyüzsögtek, és fújogatták a játékukat, ő pedig sírva fakadt. Az anyja már a gyertyákat gyújtotta, amikor ez feltűnt neki, és nem tudta, mihez kezdjen. A gyerekek, az anya, a többi szülő, a születésnapos – mindenki mást érzett. Már majdnem kitört a zűrzavar, amikor valaki elkiáltotta magát: „Ismeritek azt a történetet, amiben…”

A történetek leveszik a vállunkról a terhet. Megragadják a figyelmet, és valami hasznos felé terelik. Segítenek összhangot teremteni a mesemondó, a hallgató és az egybegyűltek érzelmei között. A történetnek nem kell húszperces thrillernek lennie. Sokszor egy egyperces töredék is elég. Amikor legközelebb nehéz helyzetbe kerül a gyermekünk, próbáljunk neki elmondani egy megnyugtató történetet. Lehet, hogy fáj valamije, vagy nehezen tudja kezelni az érzéseit. Lehet, hogy rosszat álmodott, vagy összetűzésbe került velünk. Bármi lehet az, de győződjünk meg arról, hogy nem olyan dolog, mint például egy vérző seb, ami könnyen orvosolható lenne valamilyen más módszerrel. Nem az a cél, hogy mentségként használjuk a történetet, hanem hogy megtapasztaljuk, hogy néha a mese az egyetlen rendelkezésünkre álló gyógyír.

A fenti cikk a Hogyan meséljünk gyerekeknek? című könyv szerkesztett részlete. A kiadvány szerzői, akik szülőként és tanárként is gyakorlott mesemondók, bevezetnek a mesemondás mesterségébe, a gyakorlatok pedig segítenek életre kelteni a módszert. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.