Bárhogy értelmezzük is az álmokat – az egyiptomiak próféciákat láttak bennük, Freud vágyaink hallucinált beteljesülését, Francis Crick és Graeme Mitchison pedig úgy vélték, fordított tanulásról van szó –, egyértelmű, hogy közvetlenül vagy torzítottan, de testünk és elménk állapotát is tükrözik. Ezért aligha meglepő, hogy a neurológiai rendellenességek különleges módon képesek befolyásolni az álmokat. Ezzel minden gyakorló neurológusnak tisztában kell lennie, mégis csak ritkán kérdezzük meg betegeinket az álmaikról. Az orvosi szakirodalomban szinte semmi sincsen erről a témáról, én azonban úgy vélem, az ilyen kérdések fontos részei a neurológiai vizsgálatnak, és segíthetik a diagnózist.

Amikor egy migrénközpontban dolgoztam, nyilvánvalóvá vált előttem, hogy nemcsak általános összefüggés áll fenn a nagyon intenzív álmok és a vizuális migrénaura között, hanem a migrénaurához köthető jelenségek nem is olyan ritkán megjelennek magában az álomban. A betegek szemkáprázásról, cikcakkokról, táguló látótérkiesésről vagy erősödő, majd elhalványuló színekről és körvonalakról álmodnak. Álmaikban kialakulhatnak náluk látótérzavarok vagy féloldali látótérkiesés, ritkábban pedig a mozaiklátás jelensége vagy a filmszerű látás.

A neurológiai jelenségek az ilyen esetekben közvetlennek és erőteljesnek tűnnek, mintegy betolakodnak az álom egyébként normális lefolyásába. De be is épülhetnek az álomba, összefonódhatnak annak képeivel és szimbólumaival, és hatásukra át is alakulhatnak. Így a migrénes szemkáprázás az álomban gyakran tűzijátékként jelenik meg, az egyik betegem pedig néha nukleáris robbanásként ágyazta be az álmaiba éjszakai migrénauráját.

Shutterstock

Ha károsodás érte a tarkótáji lebenyt vagy látókérget, a betegek specifikus látászavarokat észlelhetnek az álmaikban. Mr. I., az Antropológus a Marson című könyvemben bemutatott színvak festő centrális akromatopsziában szenvedett, és elmondta, hogy már nem színesben álmodik. Egy bizonyos fajta prestriatális károsodással élők álmukban néha nem képesek felismerni arcokat, ezt a jelenséget prozopagnóziának nevezzük.

A leggyakoribb neurológiai vagy „fizikai” álmok fájdalomról, kényelmetlenségről, éhségről vagy szomjúságról szólnak, amelyek egyszerre nyilvánvalóak, mégis megbújnak az álom világában. Így az egyik beteg, aki frissen kapott gipszet egy lábműtét után, azt álmodta, hogy egy kövér férfi lépett a bal lábára, kínzó fájdalmat okozva neki. Először udvariasan, majd egyre türelmetlenebbül kérte az illetőt, hogy lépjen odébb, mivel azonban az nem figyelt rá, megpróbálta ellökni onnét. Az erőfeszítései azonban teljesen hiábavalónak bizonyultak, és az álomban rá is jött, hogy miért: a férfit összepréselt neutronok – neutrónium – alkották, és hattrilliárd tonnát nyomott, annyit, mint a Föld. Tett még egy utolsó kísérletet a mozdíthatatlan elmozdítására, majd felébredt. A lába rettenetesen fájt, mintha satuba szorították volna, mert az új gipsz nyomása súlyos vérkeringési zavart okozott benne.

Egyesek néha megálmodják egy betegség kezdetét, még mielőtt az fizikai tüneteket okozna. Egy nő, akiről az Ébredésekben írtam, 1926-ban akut encephalitis lethargicát kapott, és egy éjjel rémisztő, groteszk álmokat látott, amelyek egyetlen központi téma köré rendeződtek. Azt álmodta, hogy fogoly egy megközelíthetetlen várban, de a vár az ő alakját mintázta. Varázslatokról, boszorkányságról, bűbájról álmodott, azt látta, hogy élő, érző kőszobor lett, majd azt, hogy a világnak meg kellett állnia, utána pedig, hogy mély álomba zuhant, amiből semmi sem ébreszthette fel. A családjának csak nehezen sikerült felébresztenie őt másnap reggel, és amikor magához tért, akkor következett csak az igazi döbbenet: egyetlen éjszaka alatt Parkinson-kóros lett és katatón állapotba került.

Christinát, akit A férfi, aki kalapnak nézte a feleségétben mutattam be, felvették a kórházba, hogy eltávolítsák az epehólyagját. A bakteriális fertőzések megelőzése érdekében antibiotikumot kapott. A műtét előtti éjszakán Christinának igen intenzív és nyugtalanító álma volt. Álmában hevesen imbolygott, bizonytalanul állt a lábán, alig érezte a talajt a talpa alatt, a két karja tehetetlenül himbálózott, és bármit megfogott, azonnal elejtette. Mivel az álom nagyon megviselte, pszichiátriai szakvéleményt kértünk. „Műtét előtti szorongás – közölte a pszichiáter. – Természetes jelenség, sok ilyennel találkozunk.” Az álom azonban néhány órán belül valósággá vált, a beteg ugyanis akut szenzoros neuropátia miatt mozgásképtelenné vált, vagyis elveszítette a propriocepciós érzékét, és emiatt csak akkor tudta megmondani, hol vannak a végtagjai, ha odanézett.

Ilyen helyzetben azt kell feltételeznünk, hogy a betegség már korábban kifejtette hatását az idegi funkciókra, és a tudattalan elme, az álmodó elme érzékenyebb volt erre, mint az éber elme. Az ilyen előzetes vagy figyelmeztető álmok néha boldogok is lehetnek, tartalmukat és végkimenetelüket tekintve egyaránt. A sclerosis multiplexben szenvedő betegek néha már órákkal az előtt megálmodják a tünetek enyhülését, hogy az bekövetkezne, a szélütésből vagy idegi sérülésekből lábadozók pedig elképesztő álmokat látnak állapotuk javulásáról, mielőtt bármilyen javulás objektíven tapasztalható lenne. Az álmodó elme ilyenkor ismét csak érzékenyebben jelezheti az idegi funkciók állapotát, mint a reflexkalapáccsal végzett vizsgálatok.

hvgkonyvek.hu

Egyes álmok többnek tűnnek puszta előjelnél. Erre van is egy hihetetlen személyes példám. Gyógyulófélben voltam egy lábsérülésből, és azt mondták, ideje két mankóról egyre váltani. Kétszer is megpróbáltam, és mindkétszer elvágódtam a földön. Egyszerűen képtelen voltam tudatosan kitalálni, hogyan is csináljam. Aztán elaludtam, és azt álmodtam, hogy kinyújtom a jobb kezemet, megragadom a fejem fölé akasztott mankót, a jobb hónom alá veszem, és tökéletes könnyedséggel és magabiztossággal elindulok vele a folyosón. Amikor felébredtem, kinyújtottam a jobb kezem, megragadtam a fejem fölé akasztott mankót, és tökéletes könnyedséggel és magabiztossággal elindultam vele a folyosón. Úgy éreztem, ez az álom nem csupán előjel volt, hanem véghez is vitt valamit, egészen pontosan megoldotta a motoros-neurális problémát, amivel az agyam szembesült. Ezt egyfajta pszichés eljátszás vagy próba formájában érte el: röviden szólva olyan álmot láttam, amely egyben tanulási aktus is volt.

A Parkinson-kór tünetei is megjelenhetnek az álmokban. Ed W., egy erős önelemző hajlamú férfi úgy érezte, a betegség első megnyilvánulása nála az álmai stílusában bekövetkezett változás volt. Hol azt álmodta, hogy csak lassan tudott mozogni, szinte „lefagyott”, hol azt, hogy rohant, és nem tudott megállni. Álmában maga a tér és az idő is megváltozott, állandóan „mértéket váltottak”, és kaotikussá, bizonytalanná váltak. Ezek a jósló álmok aztán a következő hónapokban fokozatosan valóra váltak, és Ed lelassult, illetve akaratlanul felgyorsuló mozgása mások számára is egyértelművé vált. A tünetek azonban először az álmában jelentek meg.

Freud számára az álom jelentette a tudattalanba vezető királyi utat. Az orvosoknak talán nem jelent ilyet, de mindenképpen mellékút a váratlan diagnózisokhoz és felfedezésekhez, illetve a beteg állapotába való bepillantáshoz. Ráadásul csodálatosan érdekes mellékút, amit nem szabad elhanyagolnunk.

A fenti cikk Oliver Sacks Első szerelmek és utolsó történetek című könyvének szerkesztett részlete.

Oliver Sacksot neurológiai esetleírásaiért és az emberi viselkedés legkevésbé ismert megnyilvánulásai iránti szenvedélyes érdeklődése tette közkedveltté. Utolsó esszékötete egy személyesebb hangvételű elmélkedés. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.