A hazai népesség minden 9. tagját szegénynek, minden 15. tagját pedig nagyon szegénynek találta egy évtizeddel a rendszerváltozás után két ismert szociológus, Szelényi Iván és

HVG

Ladányi János. A megkérdezettek visszaemlékezései alapján a kutatók ugyanakkor arra a következtetésre jutottak, hogy közvetlenül a rendszerváltás előtt (1988-ban) a magyar társadalomnak még csak minden 30. tagja volt szegény, s csupán minden 40. nagyon szegény ember. "Nagyon szegénynek" a vizsgálat azokat minősítette, akikkel a felmérést megelőző hetekben megesett, hogy éhesen mentek aludni, mert nem volt pénzük ennivalóra. "Szegénynek" pedig azokat, akiknek nem volt meleg télikabátjuk, vagy nem rendelkeztek második pár erős cipővel, illetve nem engedhették meg maguknak, hogy elegendő húst fogyasszanak. A szegénynek nem minősülő népesség arányát a kutatók 1988-ban 94,2, míg 2000-ben 81,7 százalékra tették Magyarországon. Egy fél évtizeddel később, 2005-ben végzett másik vizsgálat során a Társadalomkutatási Intézet Rt. a hazai szegények számát 980 ezer és 1 millió 50 ezer közöttire becsülte (szegénységi küszöbnek az egy főre jutó átlagjövedelem 50 százalékát tekintve). Az Európai Unió statisztikai ajánlása szerint

HVG

viszont - országonként különböző kvótákkal számolva - a hazai lakosság 12 százaléka számít szegénynek. Amikor pedig a Világbank által használt napi 4,30 USA-dollár összegű szegénységi limit alapján vizsgálták meg a magyar társadalmat, akkor már a lakosság 27,9 százalékát nélkülözőnek kellett minősíteni - állapítja meg a Központi Statisztikai Hivatal két elemzője, Havasi Éva és Altorjai Szilvia. Hasonló méretű szegény réteget regisztráltak a szakértők idehaza akkor is, amikor a hivatalos létminimumérték alapján (ez egy főre 53,3 ezer forint volt 2004-ben) végeztek el hasonló számításokat.