Esélyteremtés - ezt a kormányzati kommunikáció által meglehetősen elcsépelt fogalmat állítaná a következő évek kulturális stratégiájának középpontjába a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. A kéttucatnyi szakértő bevonásával készült munkaanyagban, úgy tűnik, ezúttal valóban helye van az unos-untalan hangoztatott szlogennek. Amíg ugyanis a lakosság legfelső jövedelmi tizedébe tartozók egy főre jutó átlagjövedelme nyolcszor nagyobb, mint a legalsó jövedelmi decilisbe tartozóké, a kultúrára fordított kiadások esetében ugyanez az arány már tizenhatszoros.

A kulturális javakhoz való hozzáférés persze nem pusztán pénzkérdés - ezt a már-már közhelyszerű megállapítást "számszerűsítik" a kulturális stratégia hátteréül szolgáló, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai, illetve Politikatudományi Intézetének közös kutatócsoportja által készített vizsgálatok is. Ezek több területre (például kulturális intézmények látogatottsága, olvasási szokások, előadó- és alkotóművészetek helyzete) kiterjedően próbáltak meg egyfajta állapotfelmérést, társadalmi keresztmetszetet adni a kiindulópontról. Az már a Találkozások a kultúrával című kutatássorozat eddig megjelent első két összefoglalójából is kiderül, hogy az elmúlt években tovább nyílt a kulturális olló például a fővárosiak és a vidékiek, illetve a diplomások és az alacsonyabb iskolázottságúak között (a reprezentatív vizsgálat a 14-70 éves korosztályba tartozók szokásait elemezte).

Többé-kevésbé aktív kultúrafogyasztónak a lakosság 53 százaléka tekinthető, de csak az emberek egyharmada látogatja a kulturális rendezvényeket. A többiek otthoni környezetben oltják a kultúra iránti szomjukat: például olvasással, zenehallgatással, "emelkedettebb" tévé- és rádióműsorokkal. Ehhez a kutatók szerint sok más mellett a televíziós kínálat bővülésén, a számítógépek, a korszerű audiovizuális eszközök térhódításán túl az is hozzájárult, hogy - főként a települési hierarchia alján, vagyis a kistelepüléseken - sorra szűntek meg, alakultak át a közkultúra intézményei, elsősorban a könyvtárak, a művelődési házak. Utóbbiakról külön, célzott felmérés is készült, a stratégia készítői ugyanis abból a feltételezésből indultak ki, hogy ez az intézménytípus az egyik legideálisabb színtere a kulturális különbségek csökkentésének.

A művelődési házak nemcsak a legszélesebb látogatói kört tudhatják a magukénak, de a legvegyesebbet is. Amíg ugyanis a színházba, hangversenyre vagy akár könnyűzenei koncertekre járók körében akár öt-hatszoros a különbség a diplomások és a legalacsonyabb (nyolc általános vagy ennél kevesebb) végzettségűek között, a művelődési házak esetében csak 1,3-szeres. A kutatás mindezt azzal magyarázza, hogy még mindig ez az "ellátási forma" van a legközelebb az emberekhez: a művház a lakóhelytől átlagosan negyedórán belül elérhető, viszonylag kedvezőek a belépődíjak, s mindenki találhat kedvére valót a vegyes összetételű - és persze színvonalú - programkínálatban. Tavaly összesen több mint 4 millió látogatót regisztráltak az ország mintegy 2800 művelődési házában, s bár az emberek 20 százaléka kikapcsolódás, zenés-táncos mulatság - például bál, koncert - vagy valamilyen tanfolyam miatt keresi fel az intézményt, rendszerint ők is belebotlanak legalább egy folyosói kiállításba.

Az otthon ülős kulturálódás egyfajta ellensúlyaként egyre inkább terjedőben van az úgynevezett fesztiválkultúra (HVG, 2004. október 9.). Csupán a közművelődési intézmények által szervezett efféle helyi programokból tavaly több mint 3 ezret tartottak az országban, ámbár - figyelmeztetnek a szakértők - ez a szám valamelyest csalóka lehet, mert olykor csak korábban is volt rendezvények (falunap, búcsú) átkereszteléséről van szó. Mindenesetre a különböző kulturális események közül ma a fesztiválok a legnépszerűbbek. A 14-70 évesek közel fele (47 százalék) az elmúlt év során legalább egyszer részt vett ezek valamelyikén. Igaz, a programok színvonala tekintetében szintén nagy a szórás, hiszen amíg például a civil szervezetek kulturális rendezvényei a felnőtt lakosok mintegy 13 százalékát vonzották, majdnem ennyien voltak azok (10 százalék), akik a különböző rádió- és tévécsatornák roadshow-it látogatták. Az egy-egy hagyományos művészeti ághoz (színház, tánc) kapcsolódó vagy különböző összművészeti - például a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a kapolcsi Művészetek Völgye - fesztiválokat pedig a lakosság 3-4 százaléka keresi fel. A vizsgálatokból az is kiderült: nem ritka, hogy a vidéki művészeti fesztiválokon is inkább a fővárosiak képviseltetik magukat.

A kulturális stratégia az ilyen és ehhez hasonló "torzulásokon" is változtatni akar. Csakhogy a 29 oldalas munkaanyag alig tartalmaz konkrétumokat, a fő irányok kijelölése pedig többnyire túl általánosnak tűnik. A dokumentum - az esélyteremtés mellett "az érték- és hagyományőrzés", valamint az "új értékek létrehozása" jegyében - nyolc csapásirányt jelöl ki. A "kulturális vidékfejlesztés" címszava alatt például bátorítani, erősíteni javasolja a helyi kezdeményezésű, intézményi koordinációs törekvéseket, ami akár azt is jelenthetné - vetik fel az ötletadók -, hogy a kistelepüléseken, a peremkerületekben működő könyvtár, helytörténeti gyűjtemény, művelődési otthon, könyvesbolt, papír-írószer bolt vagy kávézó integrálódik. A "több kultúrát gyermekkorban" fejezetben ugyanakkor az áll, hogy mivel a médiapiaci versenyben a margóra szorultak a gyerekeknek és fiataloknak készülő színvonalas alkotások, nem csupán ösztönözni szükséges az ilyen jellegű hazai alkotások születését, de akár adminisztratív eszközökkel elő is segíteni ezek közönséghez juttatását.

A kulturális örökség "életközelibbé tétele" stratégiai irány kijelölésénél sem szerepel igazán újszerűnek ható megoldási javaslat. Csupán olyan közhelyeket ismétel a dokumentum, hogy például "fontos cél a meglévő értékek másfajta láttatása", vagy hogy a modern múzeumnak olyan kulturális központtá kell válnia, amely egyfajta szervező funkciót lát el egy adott közösség (város, régió) kulturális értékeinek közvetítésére. Ennél már csak a kiemelkedő kulturális értékek megszületésének előmozdításáról szóló fejezet megrázóbb olvasmány: túl a szövegben e helyütt is megfogalmazódó általánosságokon már a stratégiai cél megnevezése - "a magyar tehetség helyzetbe hozása itthon és külföldön" - is bizonyítja, mekkora szükség lenne a kulturális értékek, köztük a magyar nyelv védelmére.

DOBSZAY JÁNOS