Kevés olyan ügy akad, amelyben a rendszerváltás kezdete óta teljes egyetértés mutatkozott az egymást váltó kormányok között. Ilyen kivétel a kutatás-fejlesztési (k+f) tevékenység állami támogatása iránti elkötelezettség, abból a megfontolásból kiindulva, hogy Magyarország csak egy tudásalapú, magas szellemi és szakmai színvonalú gazdaság megteremtésével integrálódhat sikeresen az Európai Unióba, illetve a globalizálódó világgazdaságba. A kilencvenes évek eleje óta valamennyi kormányprogram kiemelt célként határozta meg az innovációs tevékenység ösztönzését, a k+f-ráfordításoknak a bruttó hazai termékhez (GDP) mért aránya növelését s ezen belül a közvetlen állami támogatás összegének fokozatos emelését. Arról azonban mind ez idáig nem készült átfogó felmérés, hogyan is hasznosultak ezek a költségvetési milliárdok. Ezt a hiányosságot pótolta az Állami Számvevőszék (ÁSZ) közelmúltban végzett vizsgálata. A jelentésből ugyanakkor az is kiderül, hogy mindent egybevetve sem teljesült az a 2000-ben megfogalmazott - utóbb a Medgyessy-kabinet által is megerősített - kormányzati célkitűzés, hogy a hazai k+f-ráfordítások mostanra érjék el a GDP másfél százalékát, és ezen belül a vállalkozói szféra adja a támogatások legalább felét. Mindez pedig kétségessé teszi annak az uniós célkitűzésnek a magyarországi elérését, hogy a tagországok 2010-re bruttó hazai össztermékük legalább 3 százalékát fordítsák e területre, s hogy a kutatási pénzek kétharmada az üzleti szférából származzon.

A rideg valóság az, hogy Magyarországon a kutatóhelyek mintegy kétharmada még mindig a költségvetéstől függ: az intézmények 72 százaléka jelenik meg a központi büdzsé valamelyik fejezetében, és a kutatók 71 százaléka közalkalmazott (a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az ÁSZ-vizsgálat idején 1756 kutatóhely működött az országban, s ezek több mint 90 százaléka felsőoktatási intézményhez kötődött). Ráadásul, mint az ÁSZ-vizsgálatból kiderült, még az "állami kutatóhelyek" között sem alakult ki szoros együttműködés. A felsőoktatási intézményekben lezajlott integrációs folyamat ellenére gyakran előfordul, hogy két, azonos cégér alatt dolgozó szellemi műhely munkatársai nem kooperálnak (vagyis az állam gyakran párhuzamos kutatásokat finanszíroz).

Sokat javítana a k+f-re fordított állami pénzek felhasználásának hatékonyságán, ha az alaptevékenységek ellátásához kapcsolódó támogatások elnyerése egy teljesítményorientált követelményrendszerrel párosulna - vélik a számvevők, akik azt is felróják, hogy a k+f-szféra állami támogatására szolgáló különböző forrásokról készült nyilvántartások pontatlanok, s nincsenek is összhangban egymással. Ezen még a 2002 óta működő nemzeti kutatás-nyilvántartó rendszer sem segített: az adatok ugyanis nem ölelik fel teljeskörűen a k+f-szférát, a kutatóhelyek állami támogatásának felhasználását például nem regisztrálják.

Kritikus terület a "kibocsátási oldal" is: az eredmények hasznosulása, hasznosítása. Ennek egyik oka, hogy a költségvetési kutatóhelyek által végzett k+f-tevékenység közel 70 százaléka alap- és alkalmazott kutatás, s ezek eredménye - közvetítő és a piaci igények hiányában - általában akadozva vagy sehogy sem kerül tovább az "innovációs láncba". A kis- és közepes vállalatok eleve nem mutatnak túl sok fogadókészséget a kutatás-fejlesztési eredmények átvételére, hasznosítására, a multinacionális cégek pedig jellemzően saját - javarészt külföldön születő - kutatás-fejlesztési eredményeikre alapoznak. A költségvetési intézmények ugyanakkor csak külön kormányengedéllyel hozhatnak létre gazdasági társaságot kutatási eredményeik hasznosítására, ami igencsak nehézkessé teszi a továbblépést. A központi programoknál - így például az ez év eleje óta működő Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal által kezelt, a gazdasági társaságok által fizetett innovációs járulékokból gazdálkodó Kutatási és Technológiai Innovációs Alap pályázatainál - a konzorciumi társulási forma lehetőségének megteremtése a számvevők szerint előrelépést jelentett ugyan az alkalmazott kutatást végző kutatóhelyek és a gazdasági szféra szereplői közötti együttműködésben, itt inkább az jelenti a problémát, hogy ennek a társulási formának a sajátosságait, működési kereteit egyetlen jogszabály sem definiálja.

A központi és ágazati kutatási programok hasznosulásának figyelemmel kísérése is számos kívánnivalót hagy maga után - vélik az ÁSZ szakemberei. A legfőbb mérőszámot továbbra is a publikációk, a szakkönyvek száma, az idézettségi adatok jelentik, a piaci hasznosításról alig vannak információk. A 2000 és 2003 között állami pénzből finanszírozott, befejezett programok vizsgálata alapján az ÁSZ a Központi Műszaki Fejlesztési Alapprogramot találta az egyik leghatékonyabb k+f-finanszírozó állami szervezetnek: 33 projektből 3 eredménye alapján kezdődött meg valamilyen új termék gyártása. Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram (OTKA) alapkutatási témáira viszont a sok publikáció és kevés szabadalom volt a jellemző (minden lezárt OTKA-pályázat átlagosan 10 publikációt eredményezett, a kutatásokból származó bejelentett találmányok és elfogadott szabadalmak számáról viszont a bizottság nem vezetett nyilvántartást). A nemzeti kutatási és fejlesztési programok hasznosulásáról ugyanakkor - a 2001-es indulás óta eltelt idő rövidsége miatt - a számvevők meg sem próbáltak leltárt készíteni.