Veterán légiósok a július 14-iki parádén. Kiszolgálnak? © AP

"Menni vagy meghalni" - az idegenlégió regényes jelmondatát stratégiai elemzők most képletesen az egész alakulat jövőjére értelmezik. A világ forró pontjain megedzett katonákat ugyanis hideg zuhanyként érte idén nyáron a bejelentés, hogy nem ők alkotják majd az ENSZ zászlaja alatt Libanonba küldendő 2 ezer fős francia egység magvát, tőlük mindössze kétszáz műszaki légiósra van szükség.

Megalakulása óta mindig is a Légion Étrangere volt az a haderő, amelyet Párizs különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül, bármikor bevethetett a távoli konfliktusokban. Mexikótól Madagaszkárig, Vietnamtól Algérián át Bosznia-Hercegovináig - ahol a légiósok először viselték a világszervezet kék sisakját - mindig a légió kapta a legnehezebb küldetéseket, és szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket. A szokatlan libanoni alárendelt szerep miatt a szkeptikusok azonnal meghúzták a vészharangot: ha már nem ez a francia zsoldban álló, zömmel külföldről toborzott sereg indul a távoli tüzeket oltani, szükség van-e még rá egyáltalán?

"A légió idejétmúlt szervezet, gyakorlatilag a középkori zsoldos hagyományok utolsó maradványa. Amikor csak ők voltak professzionális katonák egy besorozott hadseregben, volt értelme a létezésüknek, de amikor már mindenki hivatásos, nincs" - állítja Dominique Moisi politológiaprofesszor, a Politique Étrangere folyóirat főszerkesztője. Voltaképpen a francia vezérkar Libanonnal kapcsolatos döntése is abból indult ki, hogy öt évvel az általános hadkötelezettség eltörlése után már a negyedmilliós francia fegyveres erők egyéb egységei is ugyanúgy önállóan bevethetőek különleges missziókra, mint a légió. A kissé megtépázott nimbuszú, 7765 fős alakulat szélnek eresztését azonban eddig csak elméleti szakemberek vetették fel, komoly politikai tényező még nem.

Pedig az idegenlégió története során volt példa ilyenre. Lajos Fülöp király, aki 1831-ben elrendelte az eredendően a népszerűtlen gyarmati háborúk megvívására szánt haderő felállítását, néhány év elteltével komolyan fontolóra vette annak felszámolását. A teljes feloszlatást mérlegelte Charles de Gaulle elnök is, amikor a légió anyabázisát jelentő Algéria feladása után több egységnél zendülés tört ki, ám végül megelégedett a legrenitensebb ejtőernyősezred szélnek eresztésével.

Minek köszönheti a légió, hogy mégis elkerülhette a vesztét? John Robert Elting amerikai ezredes-hadtörténész szarkasztikus véleménye szerint annak, hogy "a francia, amely fukar és gyakorlatias nép, mindig is készségesen engedte, hogy idegenek segítsék ki, ha vért kellett hullatni vagy meghalni a Pátriáért". Christian Rascle alezredes, az idegenlégió szóvivője egyenesebben fogalmaz: "Politikai szempontból mindig egyszerűbb lesz külföldi katonákat veszélyes helyekre vezényelni."

A francia katonák persze így is mindenütt kiveszik a részüket a légió küldetéseiből, méghozzá nagyobb számban, mint azt a kívülálló talán feltételezné. Az idegenlégió felső vezetősége ugyanis szinte teljes egészében Franciaország szülötte, személyi állományának pedig mintegy egyötöde az. Ez utóbbi részlet azonban, legalábbis a szolgálat első évében - amelynek tartamára az újoncok kötelezően új személyazonosságot kapnak -, rejtve marad. A francia regruták ebben az időszakban hagyományosan úgy szerepelnek a nyilvántartásban, mintha más frankofón országok (például Belgium, Svájc vagy Kanada) polgárai lennének. A kötelező öt év után továbbszolgáló kemény mag is jórészt francia állampolgár lesz: a szerződés leteltével a külföldi születésű légiósok 80 százaléka kérvényezi a honosítást.

Noha az alakulatnál elvben nem számít a katonák nemzetisége - a becsületkódex szerint a légiósnak a légió a családja -, a regiszterek azért visszamenőleg is pontosan nyilvántartják, ki honnan érkezett. Az állomány nemzetiségi összetételét mindig erősen befolyásolták az éppen aktuális társadalmi megrázkódtatások. Így a 30-as évek polgárháborúja után spanyolok, a második világháború elvesztése után németek, az 1956-os szabadságharc bukása után magyarok érkeztek nagy számban, míg a rendszerváltó fordulatok nyomán kelet- és dél-európai szlávok, valamint románok töltötték fel a sorokat.

Érezhető eltolódást hozott az arányokban, hogy a légió 2001-ben internetes toborzásba kezdett, és ezzel technikailag zárójelbe tette azt az előírást, amelynek értelmében kizárólag Franciaország határain belül hirdetheti magát. "A világháló lehetővé tette számunkra, hogy az egész földgolyót elérjük" - nyilatkozta Vincent Le Cour Grandmaison ezredes, a légió aubagne-i főhadiszállásának vezérkari főnöke.

Az idén eddig több mint 600 ezren kattintottak rá a www.legion-etrangere.com és a www.legion-recrute.com honlapra, amely 13 európai nyelven szólítja meg a reménybeli, 17 és 40 év közötti légiósjelölteket. "Bármilyen lehet a származása, a vallása, a nemzetisége, akármilyen végzettséggel rendelkezhet, bármilyen lehet családi vagy egzisztenciális helyzete, a Francia Idegenlégió egy új lehetőséget kínál Önnek élete megváltoztatásához" - hangzik a magyarra is lefordított üzenet. Az eredmény: öt év alatt 40-ről 33 százalékra csökkent a szlávok aránya, míg az ázsiaiaké 6-ról 8-ra, a latin-amerikaiaké pedig 15-ről 25-re emelkedett. A légió tíz speciális ezredében 136 nemzet fiai szolgálnak.

Ma már a belépni szándékozók közel 90 százalékát visszautasítja a légió, amely a világhálón való megjelenés előtt is bővelkedett az önkéntesekben. Miért döntött mégis a virtuális verbuválás mellett? Rascle alezredes szerint azért, mert minél nagyobb a túljelentkezés, annál nagyobb a választék. A kelet-európai gyengébb keresetekhez és a harmadik világbeli nyomorhoz képest tisztes fizetséget és francia állampolgárságot kínáló idegenlégió léte tehát nem az utánpótlásgondok miatt kerülhet veszélybe. A jelentkezőket a közismerten szigorú kiképzés mellett az a vészjósló adat sem riasztja vissza, hogy a viszonylag kis létszámú alakulat fennállása óta 35 ezer katonáját veszítette el.

POGÁR DEMETER