Bár Magyarország neve mellett csupán két ezüst- és négy bronzérem szerepel a téli olimpiák örökranglistáján, nem állíthatjuk, hogy magyar sportoló még sohasem nyert bajnoki címet. Hiszen Hunyady Emese (képünkön) 1994-ben Lillehammerben az 1500 méteres gyorskorcsolyázás fináléja után igenis felállhatott a győzelmi dobogó tetejére, és fel is csendült tiszteletére - az osztrák himnusz. Ekkor ugyanis, 1985-ös házasságkötését követő áttelepülése miatt, már a szomszédok dicsőséglistáját gyarapította, míg a mienken még 1984-ből, Szarajevóból egy 19. helyezéssel szerepel. Így a hat hivatalos magyar medálok mindegyike a műkorcsolya páros versenyszámában vagy jégtáncban született, ezért levonható az a kissé általános következtetés: hó nélkül, hegy nélkül, egyedül nem megy.

A gyorskorcsolyázás legsikeresebb itthoni képviselője, a sportág egyetlen magyar olimpiai pontszerzője, Pajor Kornél egyszer csak szintén úgy érezte, mennie kell. Az 1949-es oslói világbajnokság után maradt a téli sportok nagyhatalmának számító Norvégiában, de egy évvel korábban még magyar gyorskorcsolyázóként élte meg, hogy a csapat csupán bizonyos Jámbor nevű vaskereskedő - amúgy szövetségi elnökségi tag - pénzadományának köszönhetően vehet részt a St. Moritz-i olimpián. Pajor majdnem medállal hálálta meg e nagylelkűséget, tízezer méteren az esélyesek közé is számított. Olyannyira, hogy az egy futammal előtte rajtolt finn Lammio befogásával simán becsúszhatott volna harmadiknak, csakhogy a szakvezetők téves köridőket kiáltoztak be neki, mire ő elkedvetlenedett, nem is szakította meg magát. A célba érve aztán kiderült a baki és az is, hogy csupán 2,59 másodperccel maradt le a dobogóról.

Az időmérés egyébként sem tartozott a hazai gyorskorcsolyázók erősségei közé. Jellemző, hogy amikor az 1930-as években az Ausztriából Budapestre szerződtetett sztártréner, Karl Wazulek stopperórával jelent meg a városligeti műjégpályán, a korcsolyázók érdeklődve tudakolták tőle: az meg mi célt szolgál? Aztán megrökönyödve vették tudomásul, hogy mostantól időre fognak tréningezni.

Jobban ment, ha nem a másodpercekkel, hanem a pontozókkal kellett megküzdeni. A hat, pontozásos sportágban született érem közül négyben jelentős szerep jutott Dillinger Rezsőnek. A sportág "őskorában" ő maga is versenyzett Galló Lucyval, de igazi - bár csak szűk szakmai körökben elismert - sikereit jóval később, tehetségkutatóként és utánpótlás-nevelőként aratta. Ő fedezte fel a Kékessy-Király-duót és a Nagy testvérpárt, valamint a Regőczy-Sallay-jégtáncospár különleges tehetségét is. Nyolcvan esztendősen, a trolibuszon utazva érte a halál - minden bizonnyal akkor is a Városligetbe tartott.

Dillingernek csupán első olimpiai érmes kettősünk, a Rotter Emília-Szollás László-páros elindításában nem volt szerepe. Annál inkább a Rotter papának, aki ötéves leánykáját kivitte a jégpályára, és ráparancsolt: rajta! Emília aztán egy ideig válogatott a partnerek között, majd rátalált Szollás Lászlóra, végül meg sem állt négy világbajnoki aranyig és két olimpiai bronzig. A korabeli etikettnek megfelelően 21 éves koráig gardedám kísérte a versenyekre, így éppen 1932-ben, Lake Placidben szabadult a felügyelet alól. Ekkor már csak az zavarta, hogy a Vajdahunyad váránál megszokott élő katonazenekar helyett hangszóró szolgáltatta a zenét, de a harmadik helyezésnek párjával együtt így is nagyon örült.

Négy évvel később, Garmisch-Partenkirchenben is csak attól tartva feszengtek, hogy magától Hitlertől kell átvenniük az érmet, mint a kor ünnepelt csillagának, a norvég Sonja Henie-nek is. De nagy megkönnyebbülésükre a Führer helyett az akkor éppen a bekebelezni tervezett Ausztriába nagyköveti posztra félretett Franz von Papen jelent meg az eredményhirdetésen (a háborús főbűnösök nürnbergi perében ő volt a három felmentett vádlott egyike). Az olimpiáról hazatérve Rotter Emília mégis befejezte pályafutását: férjhez ment, és asszonyként elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy más férfival táncoljon.

Az ugyancsak két bronzérmet szerzett, két évtizeddel későbbi utódoknál ez a dilemma fel sem merülhetett. A szombathelyi Nagy Marianna-Nagy László testvérpár ugyanis "családban marad" alapon 1952-ben Oslóban - ez volt az egyetlen alkalom, amikor a téli olimpiát valamely ország fővárosában rendezték - és 1956-ban Cortina d'Ampezzóban nyert bronzot, de karrierjük fénypontja az 1955-ben Budapesten begyűjtött Európa-bajnoki (Eb) cím volt. A Kékessy Andrea-Király Ede-duó is nyert Eb-t 1947-ben, sőt világbajnokságot is 1949-ben, ám e két diadal között az olimpián, St. Moritzban be kellett érniük a második helyezéssel. Részben azért, mert ítéletidőben zajlott a verseny, a nyitott pályán végig szakadt a hó, de ennél is nagyobb baj volt, hogy a korabeli híradások - vagy inkább panaszok - szerint a pontozóbírák jobban ismerték és tisztelték a győztesnek kihozott belga Baugniet--Lannoy-kettőst. Pedig éppenséggel Király Edét is méltányolhatták volna, hiszen ő a férfiak műkorcsolya-viadalán is rajthoz állt, és nem is adta alább az 5. helynél.

A pontozóknál azzal is számolni kellett, hogy ők - minél többszöri szereplésük érdekében - folyamatosan az éppen aktuális trendhez idomultak, a maguk útját járó sportolók számára olykor követhetetlenül. Rotteréket például az 1930-as években még azért illették kritikával, mert túl sok akrobatikus mutatvánnyal rukkoltak elő, a Nagy testvérekkel szemben húsz évvel később viszont az volt a kifogás, hogy bár remekül választanak zenét és harmonikus a mozgásuk, nem eléggé nehezek az elemeik.

E zavaros helyzetet a páros és a jégtánc szétválasztása tisztázta valamelyest, így a Regőczy-Sallay-duó már utóbbiban nyert ezüstöt 1980-ban Lake Placidben. Pontosabban sokkal inkább vesztett aranyat, még úgy is, hogy a kűr során Regőczy Krisztinát 39 fokos láz gyötörte, és - a doppingellenőrzéstől tartva - a C vitaminnál tovább nem merészkedett a gyógyszerezésben. Ám életük legjobbját futották, mire a kilenc pontozóból négyen a magyarokat, négyen a szovjet Linicsuk-Karponoszov-kettőst tették az első helyre, a brit döntnök pedig holtversenyt hirdetett. Végül azzal kerültek orrhossznyi előnybe Linicsukék, hogy a szovjet pontozó Sallayékat csupán harmadiknak rangsorolta. Lord Killanin, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnöke a botrányos jelzővel illette a történteket, de a pályafutását záró magyar páros számára inkább az egy hónappal későbbi dortmundi világbajnoki cím adta meg a kárpótlást: az előzmények miatt, és tudván, hogy utolsó fellépésük következik, ekkor már-már győzelemre ítéltettek.

Visszavonulásuk óta, azaz negyedszázada egyetlen magyar pont sem termett a téli olimpiákon, sőt a még pontszerző 6. hely közelébe is csupán a kétszer hetedik Engi Klára-Tóth Attila-jégtánckettős került. Női műkorcsolyában Czakó Krisztina 1992-ben Albertville-ben inkább azzal keltett feltűnést, hogy 13 évesen az egész ötkarikás mezőny legfiatalabbja volt, de ő később nem futotta úgy ki magát, mint a hatvanas években szintén gyermekként debütált Almássy Zsuzsa, aki 1968-ban 6., 1972-ben 5. helyezést csípett el. Ha a teljesség kedvéért még megemlítjük az Orgonista Olga-Szalay Sándor- (1932) és a Szekrényessy Piroska-Szekrényessy Attila- (1936) műkorcsolyapáros 4. helyezését, valamint azt, hogy Regőczy és Sallay 1976-ban ötödikként debütált, máris mind a 42 magyar téli olimpiai pontról beszámoltunk.

Még akkor is, ha olyan téli alapsportágról szó sem esett, mint az alpesi és az északi sí. Pedig a kezdetekkor, 1924-ben, Chamonix-ban Magyarország négy sízővel képviseltette magát, de a hosszú távú lehetőségekről már az első próbálkozás sokat elárult: a takarékossági okokból megnyitó után, gyakorlatilag a rajtra beeső Németh Ferenc kölcsönléccel és -felszereléssel a 20. helyen zárt, mégis ő volt a legjobb - hiszen társaival ellentétben legalább célba ért. Ehhez képest nem kis meglepetés, hogy az osztrák lesiklólegenda, Franz Klammer egy ízben magyar újságírók érdeklődésére meleg szavakkal emlékezett meg a mieinkről. "Ó, szinte minden versenyen találkoztam a magyarokkal, pontosan emlékszem rájuk, mert sokat beszélgettünk - kezdte a múltidézést, aztán kissé kijózanító módon folytatta. - Az első és a második futamban erősorrend szerint rajtoltunk, ezért az utolsók és az elsők a váltáskor egymás után következtek."

A téli olimpia egyetlen klasszikus csapatsportága a jégkorong, ezért azt mindig megkülönböztetett figyelem övezi. Legalábbis a nagyokat, mert arra legfeljebb a sporttörténészek emlékezhetnek, hogy három alkalommal a magyar csapat is szerepelt a hokitornán: 1928-ban, 1936-ban és 1964-ben. Nem is az a meghökkentő, hogy a csapat tizenhét mérkőzéséből tizenötöt elveszített, inkább az, hogy kettőt azért megnyert: 1936-ban Garmisch-Partenkirchenben 11 : 2-re verte Belgiumot, majd 3 : 0-ra Franciaországot, ezzel bejutott a középdöntőbe, ahol aztán 15 : 0-ra kikapott Kanadától. Szegény Csák kapus el is ájult: persze nem a megtiszteltetéstől vagy a gólözöntől, hanem - maszk híján - egy, az arcát telibe találó korongtól. A következő meccsre azért kisebb agyrázkódása dacára beállt a "ketrec" elé. E fanatizmus a magyar téli olimpikonok általános jellemzője. Számukra tényleg a részvétel a fontos.

BALLAI ATTILA