HVG: Az amerikai hatóságok a múlt héten bejelentették, 38 guantanamói foglyot immár nem minősítenek "ellenséges harcosnak". Ön március elején tárgyalt az amerikai elnökkel, igaz, eltartott egy ideig, amíg Georg Bush hajlandó volt fogadni önt. A beszélgetés után viszont azzal hízeleghet magának, hogy a guantanamói engedmény az ön intervenciójára történt?

© HVG

J. K.: A Nemzetközi Vöröskereszt (NVK) elnökeként évente fölkeresem az amerikai vezetőket. Az Egyesült Államok nagyon fontos számunkra - nem csupán azért, mert a legfőbb finanszírozónk. Az idén szokás szerint tárgyaltam az amerikai külügyminiszterrel, a védelmi miniszterrel, helyettesével, illetve New Yorkban az ENSZ Biztonsági Tanácsának soros elnökével. Most az volt az újdonság, hogy Bush elnök is fogadott, mi több, konkrét javaslatokat tett a terroristák fogva tartási körülményeinek javítására. De nem csupán Guantanamóról beszéltünk, hanem Irakról és Afganisztánról is. Kapcsolataink jók, de eltérően ítéljük meg, mit kellene tenni azokkal az emberekkel, akiket a terrorizmus elleni harcban ejtenek foglyul.

HVG: A Vöröskereszt munkatársai állandóan járják a világ börtöneit, s így tavaly 80 ország 2400 börtönében több mint félmillió emberrel beszéltek. A guantanamói hír arra utal, hogy képesek eredményesen interveniálni a fogvatartottak érdekében. Miért nem emelték hát fel annak idején a szavukat az ellen, hogy az iraki Abu Ghraib börtönben az amerikai katonák otromba módon kínozták a foglyokat?

J. K.: Dehogynem emeltük föl a szavunkat! Csak éppenséggel nem a médián keresztül. Újságírókkal egyáltalán nem osztjuk meg konkrét tapasztalatainkat. Higgye el, bizalmasan kell kezelnünk az információkat, hiszen diszkréció nélkül egy börtönbe sem jutnánk be. Irakban konstatáltuk a visszás börtönállapotokat, aminek nyoma van a 2003. március-novemberi időszakra vonatkozó jelentésünkben. Éppen emiatt tértek vissza munkatársaink 2004 januárjában, s akkor már némi javulást tapasztaltak. Az Abu Ghraibbal kapcsolatos botrány 2004 tavaszán robbant ki, akkor kerültek nyilvánosságra a kínzásokat ábrázoló fényképfelvételek. És a fotók mellé kiszivárgott a 2003-as jelentésünk. Természetesen nem mi adtuk a sajtó kezébe, hanem egy amerikai forrás.

HVG: Mi a legjobb receptje annak, hogy egy-egy börtön valódi viszonyait feltárják? Egy fegyintézetbe nem lehet csak úgy besétálni! Ha viszont előre jelzik, hogy "két hét múlva meglátogatjuk önöket", nem lesz csoda, ha az igazgatóság úgy intézi, hogy mindent rendben találnak.

Jakob Kellenberger

Szinte nincs a világon államfő, akinek ajtaja ne nyílna ki előtte. Még az általa bírált amerikai elnök is fogadta a minap, igaz, csak némi várakoztatás után. Kellenberger 2000 óta áll a Nemzetközi Vöröskereszt élén. Az aszketikus külsejű, kicsit félszegen viselkedő svájci diplomata filozófiát és irodalmat tanult a zürichi egyetemen. 1974-ben állt külügyi szolgálatba, előbb Madridban, majd Brüsszelben, illetve Londonban állomásozott. 1984-től nyolc éven át képviselte hazáját az Európai Unióval való együttműködésről szóló tárgyalásokon, 1992-től 1999-ig külügyi államtitkár volt.

J. K.: Két lehetőség van. Vagy csak közvetlenül a látogatás előtt értesítjük a börtönt jövetelünkről, vagy egyáltalán nem szólunk előre. Ugyanakkor kemény feltételeket szabunk. Megköveteljük például azt, hogy bármely fogollyal beszélhessünk, méghozzá tanúk nélkül, akár több alkalommal is. Nagyon fontos ez a munka. A világ számos börtönében - ennyit konkrétumok említése nélkül bízvást mondhatok - igen súlyos gondok vannak a bánásmóddal, a higiéniai körülményekkel, a vízellátással.

HVG: Világszerte elismerést aratott, hogy a Vöröskereszt milyen hathatósan segített a karácsonyi délkelet-ázsiai cunami és a húsvéti indonéziai földrengés bajbajutottain. Változott volna a szervezet alapelve, miszerint csak háborúban segít sebesült katonáknak, illetve a civil lakosságnak?

J. K.: Egyáltalán nem. Továbbra is csak háborús helyszíneken működünk. A cunami borzalmait az indonéziai Acehben, illetve Srí Lanka északi részén próbáltuk enyhíteni. Ne feledje: ezeken a helyeken háború is folyik. Mindenekelőtt a helyi kórházaink befogadóképességét növeltük, Acehben ivóvizet juttatunk az embereknek, az otthonukat vesztettek tömegét sátrakkal, edényekkel, a mindennapokhoz nélkülözhetetlen eszközökkel és élelmiszerrel láttuk el.

HVG: Honnan szerzik be a túlélőcsomagokat, gyógyszereket, sátrakat?

J. K.: Minden 5 ezer franknál drágább beszerzésre nyilvános pályázatot írunk ki.

HVG: Idejövetelünkkor a genfi repülőtéren láttuk a svájci kereszt fordított színeivel, fehér mezőben vörös kereszttel felfestett repülőket. A sajtóban kevés szó esik az NVK anyagi helyzetéről. Elárulja, hogy mekkora a vagyonuk, milyen készletekkel gazdálkodnak?

J. K.: Több raktárunk van, köztük egészen hatalmasak is, legnagyobb logisztikai központjaink Nairobiban és Genfben találhatók. Hogy a szervezetünk méreteit érzékeltessem: mintegy 3 ezer teherautóval és terepjáróval rendelkezünk, és valóban: saját légiflottánk is van.

HVG: És honnan származik a jövedelmük? Befolyásolhatják-e az adakozók, hogy hozzájárulásaikat mire költik, illetve hogy kellőképpen hatékonyan teszik-e a dolgukat?

J. K.: Bevételeink 90 százaléka a tagországoktól és az Európai Bizottságtól származik. Legnagyobb adakozónk az USA, melyet Nagy-Britannia és Svájc követ. A kiadásaink mindig aszerint változnak, hogy milyen a háborús helyzet a világban. Az adakozás önkéntes, ezért a bevételeket ugyancsak lehetetlen pontosan előre tervezni, de persze rendelkezünk tartalékkal. Minden évben közzétesszük kiadási elképzeléseinket, s az adakozó dönti el, mire ad pénzt, tetszőleges felhasználásra vagy konkrét akciókhoz. Anyagi helyzetünkről összességében annyit mondhatok: nem vagyunk deficitesek.

HVG: Tekintélyes stábbal dolgoznak, a háborús helyszíneken mintegy 12 ezer főt, a genfi központban nyolcszáz embert foglalkoztatnak. Nem érzi úgy, hogy a szervezeti vízfej túlságosan nagy a terepmunkások számához képest?

J. K.: Az Avenue de la Paix-n, ahol az NVK központi épülete áll, még számos más nagy nemzetközi szervezet található, köztük a Kereskedelmi Világszervezet vagy az ENSZ-hez tartozó Nemzetközi Munkaügyi Szervezet. Mondhatom, hozzájuk képest igazán nem rossz az arányunk. Ráadásul a kérdésében említett terepmunkások számában nem szerepelnek a nemzeti vöröskeresztek tagjai. Igaz, az a legfőbb feladatunk, hogy az emberek szenvedéseit csökkentsük, óvjuk őket háború idején. De a központban végzett munka sem haszontalan. Itt készülnek az egész világon terjesztett információs anyagok, itt foglalkozunk a humanitárius jogok továbbfejlesztésének a kérdéseivel. Egyébként a genfi munkatársak egy része - például orvosok, az élelmezést szervező szakemberek - gyakran a terepen dolgoznak.

HVG: A Vöröskereszt idei legnagyobb akciójának, mintegy 2 ezer embere bevetésével, a harcoktól dúlt szudáni Dárfúr a célpontja. Mit csinálnak ott?

J. K.: Dárfúrban két éve polgárháború folyik, azóta öt kórházat állítottunk fel, további kettőt modernizáltunk. Több mint 200 ezer embert élelmezünk, 400 ezernek ivóvizet juttatunk, ellátjuk őket takaróval, főzőedénnyel. Keressük az elveszetteket, vigyázzuk a humanitárius szabályokat.

HVG: Az eltűntek keresése szintén az NVK klasszikus feladatai közé tartozik, a cunami területén is részt vettek az elszakadtak felkutatásában. Van erre valamilyen speciális módszerük?

J. K.: Semmi olyan, amire józan ésszel ne gondolhatna bárki. Van egy formanyomtatványunk, erre a keresők és a keresettek összes fontos adatát felvezetjük, a lehető legpontosabb személyleírással. A listákkal felkeressük a kormányokat, tartományi központokat, nélkülük nehezen boldogulnánk. A cunami által sújtott országokban family links (családi kapcsolatok) néven internetes kereső honlapot is indítottunk, melyet több mint egymillióan látogattak meg, s amikor februárban Acehben jártam, senki sem panaszkodott az adatokkal való visszaélés miatt.

HVG: A székházuk alatt elhelyezett múzeumban magyarázat vagy talán inkább magyarázkodás olvasható, miszerint a hitleri koncentrációs táborok foglyainak helyzetén a Vöröskereszt azért volt képtelen javítani, mert a "tisztességes háború játékszabályait", azaz a genfi konvenciókat Berlin semmibe vette. Manapság mennyire respektálják a világban a fehér mezőben vörös keresztet?

J. K.: Általában azt mondhatom, hogy tisztelik a jelünket és nem támadják az embereinket. De Irakban például, ahol a Vöröskereszt volt az egyetlen, amely külföldi személyzettel az országban maradt, több munkatársunkat is megölték. Ha nagy a kockázat, vagy evakuáljuk embereinket, vagy pedig, s Irakban ez a helyzet, a vöröskeresztes jel feltüntetése nélkül dolgozunk tovább.

HVG: Ön hivatásos diplomata és svájci állampolgár. Ezek kötelező "kellékei" a Nemzetközi Vöröskereszt elnöki pozíciójának?

J. K.: A diplomataság nem előírás, az NVK 1863-tól íródó történelmében tudtommal mindössze három esetben állt diplomata a szervezet élén. A Vöröskereszt folyamatosan erősíti nemzetközi jellegét, a kilencvenes évek elején munkatársainak még 90 százaléka svájci volt, ma már csak a fele. De az elnöknek, s az őt megválasztó, az NVK-t irányító bizottság tagjainak valóban kötelező a svájci állampolgárság.

FÖLDVÁRI ZSUZSA / GENF