© AP

Aztán elmentem még egy sörért, és összefutottam zenei szakíró barátommal, aki épp elhúzott a szélen a barátnőjével. „Aztán hova lesz a menet?” – kérdeztem tőlük, és kiderült: elfele, brazilt nézni a tévében, a barátnő kifejezett kérésére. A koncert különben kifejezetten jó iramú volt, látványos, jó néhány technikás megoldással, csak egy kicsit rövid. Nagyjából másfél óra (plusz a ráadás).

Elég sokat söröztem, ezért taxival indultam el - ha iszom, mindig vezetést szerzek. Szépen beosztottuk erőinket a sofőrrel: ő az összefoglalót nézte egy hordozható tévén, én a forgalmat egy szélvédőn át. Fejünk fölött az illatosított fenyőfaforma helyett egy focilabda táncolt. Kezdett elegem lenni a fociból, hazaérve gondoltam, oh, milyen okos is lenne aludni egyet, úgyhogy betörtem a hálószobába, az ágyhoz léptem és egy megkerülős csellel elfektettem magam. Gól.

Egy ideje már nem nézek meccseket; semmilyen sportot. Versenysportot nézni: az ilyet vagy a nacionalizmus vezérli, vagy a totális unalom, vagyis a semmi iránti vágyakozás. Ha unatkozom, semmi sincs, tehát boldogtalan sem vagyok. Maga a tételmondatunk: „A fiúk elmentek meccset nézni” is mennyire árulkodó; vegyük csak ki a változót, a témánkat („meccs”), és marad: „A fiúk elmentek nézni” – kész röhej.

Nem mintha megvetném az embert, aki a meccsnézésre, vagyis a semmire, tehát az unalomra vágyik (az embert, aki elmegy nézni). Végül is most az van mondva egy hónapig, hogy labdával játszó férfiakat nézni, az a valami, és ha én ebben a nagy kollektív valamiben részt veszek, azzal, hogy én is nézek, akkor már én is vagyok valaki, ez ilyen egyszerű.

Ma este egyébként, a világbajnokságok történetében először igent mondtam egy úgynevezett meccsnéző meghívásra (német–lengyel, öt perc múlva). Azt remélem ettől a meccstől (a világbajnokságtól), hogy elfelejtek alatta gondolkodni, következésképp elfelejtem a problémáimat, sört szörcsögve, asztakurvázva eltüntetem az agyam és a szívem, marad a gyomor és a tüdő, na jó, meg egy kicsit a jobb kar, amíg a korsót emelgetem, és a lábaim, amint ostobán duzzognak az asztal alatt.

Nagy Sebestyén