FACTORTAME-ÜGY

A Factortame-ügy alapjául szolgáló ügyben több, nagyrészt spanyol ellenőrzés alatt álló vállalat kezdeményezte az 1988-as brit kereskedelmi hajózási törvény bizonyos rendelkezéseinek bírósági felülvizsgálatát, mivel úgy vélték, hogy annak egyes rendelkezései diszkriminatívak, mikor megkövetelik, hogy a halászhajókat brit lobogó alatt kell lajstromozni. A közös halászati politika kvótarendszere és a teljes kifogható menynyiség vonzóvá tették a brit hajóként történő lajstrombavételt, és az 1988-as törvény meghozataláig a lajstromozásra vonatkozó szabályok meglehetősen lazák voltak. A cégek, amelyek azt is állították, hogy a Szerződésben biztosított, a letelepedés szabadságával kapcsolatos jogaikat megsértették, kérték a brit bíróságot, hogy az ügy elbírálásáig rendeljen el ideiglenes intézkedést. Az eljáró bíróság elrendelte az intézkedést, de később a fellebbviteli bíróság és a Lordok Háza is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kerületi bíróságnak, ahol az eljárást indították, nem volt hatásköre arra, hogy felmentést adjon a törvény rendelkezéseinek alkalmazása alól. A Bíróság azonban úgy ítélte meg, hogy ilyen hatáskör hiányában az EU-jog hatékonysága sérelmet szenvedne. A Factortame-ügy hangsúlyozta az EU-jog elsőbbségét és azt, hogy a Bíróság kiemelten kezeli az olyan akadályok eltávolítását, amelyek gátolják EU-jog alapján fennálló jogok érvényesítésének lehetőségét.

FALCONE-PROGRAM

Az 1998. március 19-i 98/245/IB együttes fellépés keretében létrehozott Falcone-program (1998–2002) célja az, hogy lehetővé tegye az Európai Unióban a szervezett bűnözés elleni harc résztvevői közötti, határokon átnyúló információcserét, tanulmányok folytatását és a különböző kezdeményezések összehasonlítását. Giovanni Falcone olasz bíró volt, akit a maffiával kapcsolatos vizsgálódása során 1992 májusában meggyilkoltak.

FELFÜGGESZTÉS

Az Amszterdami Szerződés új rendelkezést iktatott a Maastrichti Szerződés be, amely alapján „a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartása és a jogállamiság elveinek” (azaz az Európai Unióról szóló, az Amszterdami Szerződéssel módosított szerződés 6. cikkében szereplő elvek) „súlyos és tartós megsértésében” vétkesnek talált tagállamtól megvonhatók „az e szerződés alkalmazásából származó egyes jogok (...) beleértve a szavazati jogokat (…) a Miniszterek Tanácsában”. Az ilyen jogsértés megállapítása az állam- vagy kormányfők szintjén ülésező Miniszterek Tanácsának feladata, amely a tagállamok legalább egyharmadának vagy az Európai Bizottság javaslatára, az Európai Parlament hozzájárulásával, egyhangúlag jár el. Az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkét részben az Ausztriára 2000-ben kivetett szankciók által kiváltott viták következtében a Nizzai Szerződésben felülvizsgálták.

„FENNTARTÁS”

A Miniszterek Tanácsában a jogszabálytervezetek megvitatása során a tagállamok különféle fenntartásokat tehetnek a felmerülő javaslatokkal kapcsolatban. A „nyelvi fenntartás” (language reservation) az előttük fekvő szövegváltozatban lévő fordítási hibára utal, amely akadálya a javaslat további tárgyalásának. „Alkotmányos fenntartás” (constitutional reservation) esetén a kérdéses rendelkezés nemzeti alkotmánnyal való összeegyeztethetősége igényel további vizsgálatot, illetve belső egyeztetést. A „parlamenti fenntartás” (parlamentary reservation) arra utal, hogy a kormánynak a rendelkezés elfogadásához feltétlenül konzultálnia kell nemzeti parlamentjével, enélkül nem adhatja hozzájárulását a Tanácson belül. A „tanulmányozási fenntartás” (scrutiny reservation) szó azokat a különböző eljárásokat jelöli, amelyekkel a nemzeti parlamentek, illetve jogalkotásban érdekelt szervek figyelemmel kísérik és befolyásolni igyekeznek az Európai Unió jogalkotását.

FINALITÉS POLITIQUES

Ezt a kifejezést alkalmazzák időnként az Európai Unió olyan alapvető céljainak megjelölésére, amelyek a közösségi vívmányok részét képezik, de (még) nem feltétlenül találhatók meg a Szerződésekben. Az Európai Tanács valamely állásfoglalásában rögzített célkitűzés például a finalités politiques körébe tartozik, mielőtt még bekerül a Szerződésekbe vagy jogszabályi formát ölt.

„FOGLALT TERÜLET”

A „foglalt terület” olyan politikai terület, amelyen az Európai Uniónak a Szerződések alapján lehetősége van a jogalkotásra. Még ha ezzel a lehetőséggel nem is él, a tény, hogy megtehetné, megakadályozhatja a nemzeti hatóságokat abban, hogy önállóan járjanak el, mivel az EU-jog a tagállamokban elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben. A megállapodás eléréséhez szükséges idő hosszát tekintve a „foglalt terület” egyik következménye az lehet, hogy évek telnek el, amíg bármilyen lépésre sor kerül.

FOUCHET-TERV

Az 1961–62-es Fouchet-terv Charles de Gaulle francia elnök eltökélt próbálkozása volt arra, hogy az Európai Közösség intézményi egyensúlyát a kormányköziség felé és olyan politikai együttműködés irányába terelje, amellyel biztosítható Európa függetlensége a NATO-tól és az Egyesült Államoktól. Jóllehet a kísérlet sikertelenségbe fulladt, a kezdeményezés megosztotta a szorosabb európai integráció támogatóit, és előre jelezte De Gaulle rendíthetetlenségét, amelyet ő maga és kormánya a későbbiek folyamán több európai ügy kapcsán megerősített.

FŐHATÓSÁG

Az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) négy intézményének egyike, a Főhatóság az Európai Bizottság előfutára volt. Első elnöke (1952–54) Jean Monnet volt. Az 1965-ös Egyesítési Szerződés keretében a Főhatóságot 1967. júliusi hatállyal összevonták a Bizottsággal. Viszonylag szűk tevékenységi körében a Főhatóság a Bizottságénál lényegesen átfogóbb hatalommal rendelkezett. A Főhatóság tekinthető „a független nemzetek feletti intézmények első példájának”

FŐIGAZGATÓSÁG (DG)

A főigazgatóság az Európai Bizottság fő szervezeti-igazgatási egysége. A főigazgatóságok mérete igen változó, egy-egy politikai területtel foglalkoznak és mindegyiket egy főigazgató irányítja. Legtöbbjük Brüsszelben működik.

FŐKÉPVISELŐ

Az 1990-es évek közepén merült fel, hogy az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitiká jának (KKBP) „emberi arcot” adjanak az ENSZ vagy a NATO főtitkárához hasonló szerepet betöltő KKBP főtitkári poszt létrehozásával. Jóllehet ezt is megvitatták az Amszterdami Szerződés hez vezető tárgyalások során, az erről szóló rendelkezés végül nem került bele a Szerződés szövegébe. Ehelyett KKBP-ügyek tekintetében a Miniszterek Tanácsá nak főtitkárát illeti a „főképviselő” elnevezés és a Tanács bizonyos ügyekre vonatkozóan „különleges képviselőt” jelölhet ki. Az Európai Tanács 1999. júniusi, kölni ülésén Javier Solanát, a NATO volt főtitkárát nevezte ki KKBP főképviselővé.

FŐTANÁCSNOK

Az Európai Bíróság 15 bíróból és 8 főtanácsnokból áll. Szerepe a közösségi jog szerint az, hogy a tények és az eljárásban részt vevő felek érvei alapján „indokolt előterjesztést” tegyen a nyilvános bírósági tárgyaláson. A véleménynek nevezett előterjesztés célja, hogy megállapítsa az üggyel kapcsolatos jogi kérdéseket, emlékeztesse a Bíróságot az ügyben releváns precedensekre és javaslatot tegyen a Bíróság döntésére. A bírók a vélemény meghallgatását követően visszavonulnak és zárt ajtók mögött tanácskoznak az ügyről. A Bíróság az esetek nagy többségében, de nem mindig, követi a főtanácsnok javaslatát. A véleménynek önmagában nincs jogi hatálya, azonban a végső döntéssel együtt ez is megjelenik az Európai Bíróság Határozatainak Tárában.

FRANCOVICH-ÜGY

A Francovich-ügy alapozta meg azt az elvet, hogy a Miniszterek Tanácsa által elfogadott irányelv abban az esetben is jogokat ruház magánszemélyekre, ha a tagállam nem ültette át az irányelvet nemzeti jogrendjébe. Az a magánszemély, aki az átültetés elmulasztása miatt sérelmetszenved, kártérítést követelhet az illetékes állami hatóságoktól. Francovich úr egy csődbe ment olasz cég alkalmazottja volt. Az olasz állam nem ültetette át az olasz jogba azt az 1980-as irányelvet, amely a munkavállalók védelméről szól a fizetésképtelenség hasonló eseteiben. A Bíróság ítélete alapján Francovich úr megfelelő kártérítést követelhetett az olasz államtól. A Francovich-ügy megerősítette azt a Római Szerződés ben a tagállamok részére előírt általános kötelezettséget, hogy „az e szerződésből, illetve a Közösség intézményeinek intézkedéseiből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében” tegyék meg „megfelelő általános vagy különös intézkedéseket”, és egyben fontos példája annak, hogy az EU-jog miként segíti a magánszemélyek jogainak kiterjesztését.