Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Schilling Árpád hosszú idő után ismét Magyarországon rendezett színházi előadást: olyat, ami semmilyen másik művére sem hasonlít. A témája elvileg Magyarország kilépése lett volna az EU-ból, de valójában sokkal inkább a NER vágyott országát mutatja meg. Kritika.
Ez nem a jövőről szól, hanem arról, ami ma van
– jegyzi meg egy néző A béke szigete című előadás egyik első jelenete után. Ezúttal nem meglepő, hogy valamennyit lehet beszélni: a pár éve a kormány által hivatalosan „nemzetbiztonsági kockázatnak” bélyegzett, ma már Franciaországban élő és Európa-szerte ünnepelt Schilling Árpád új hazai rendezésére csak jobb híján lehet a színházi előadás kifejezést használni. A sztori szerint a nézők egy rehabilitációs és integrációs központ nyílt napján vesznek részt, és ezt az épületet járják be, minden szobában vagy auditóriumban újabb és újabb részeit ismerve meg az itt zajló kezeléseknek és az intézet működésének; az előadást a Freeszfe több mint száz civillel, önkéntessel és Freeszfe-hallgatóval hozta létre, ők játsszák a kisebb és a nagyobb szerepeket is mentoroktól bentlakókig és professzorokig. Mindezt 2034-ben, amikor Magyarország polgárai már hét éve megszavazták az Európai Unióból való kilépést, és az ország vezetői végre igazán független államként valósíthatják meg, milyen is lenne szerintük az ideális Magyarország.
És ennek az ideális Magyarországnak a vezetői valóban mintha túl sok hasonlóságot mutatnának a NER-rel.
Aki ismeri Schilling Árpád korábbi politikus rendezéseit, akár a Feketeországot, akár a későbbiek közül A pártot vagy a Lúzert, ennyiből alighanem azt gondolja, egy keményen belemenős, publicisztikai élű, dühös előadásról van szó, ami pacekba odamond a magyar kormánynak. De ez nem is állhatna távolabb a valóságtól. Sőt, mintha Schilling szándékosan arra törekedett volna, hogy megteremtse ennek a formanyelvnek a tökéletes ellentétét: A béke szigete (talán a legutolsó jelenetet leszámítva) olyannyira szubtilis, áttételes, olyan rejtett utalásokkal és finom eszközökkel dolgozik, hogy aki nem figyel feszülten minden apró jelre, talán még a kritikát sem feltétlenül hallja ki belőle.
És ez egyrészt izgalmas és dicséretesen visszafogott megoldás, másrészt viszont sokszor nehéz eldönteni, csak megközelíti a túlzás határát, vagy már át is lépte azt. Ez a formanyelv úgy működik ugyanis, hogy sok beszédből sejlik fel kevés fontos jel: így egyrészt – ez a pozitívum – a lehető legmesszebbről kerüli a szájbarágást, másrészt viszont sokszor hosszú, túlbeszélt, többségében érdektelen jelenetekből sejlik fel (túl) lassan a valóság.
Jó példa erre az előadást nyitó vetítés, amely a sztoribeli rehabilitációs intézet alapítóját, Dr. Steinmetz Imrét mutatja be kábé húsz percben, amely húsz percből vagy tizenhét a közepesnél valamivel unalmasabb, köztévés portréműsorok eszközeit használja, közhelyes, dagályos mondatokkal altatva el a néző figyelmét, hogy az szinte észre se vegye azt az egy-két mondatot, ami mégiscsak rázósabb. (Ebben a jelenetben például azokat, hogy a professzor módszerei alapján a kezeltek végül idegen nyelvű, vagy akár akcentussal elmondott mondatokból még véletlenül sem fognak eltanulni semmiféle értékrendbeli útmutatást.) Egy másik jelenetben meg látszólag nincs is semmi konfliktus: az intézet lakói egy mentor segítségével arról beszélgetnek a „demokrácia-kurzuson”, hogyan kellene megváltoztatni a folyosókon szóló zenét. Talán nem is mindenki veszi észre, hogy a résztvevők körmein valamiért ragtapasz van, mintha idegességükben tépkednék a körömágyukat, vagy netán valami büntetést szenvedtek volna el, és az sem feltétlenül tűnik fel, hogyan is lesz az önrendelkezésen alapuló vita vége az, hogy a résztvevők maguk adják „mentoraik” kezébe a döntést a valóban demokratikus lépés helyett.
Félreértés ne essék, még véletlenül sincs hibáról szó: Schilling kísérlete nagyon is tudatos és színházi, dramaturgiai értelemben kifejezetten izgalmas. És ez a forma maga is üzenet: azt mutatja meg, hogyan válhat egy társadalom szinte észrevétlenül pokoli hellyé. Hímsovinisztává, ahol a nőnek örülnie kell, ha a férje annyira vágyik rá és a gyerekáldásra, hogy megerőszakolja; homofóbbá, ahol puszta segítő szándékkal kezelni akarják a melegeket; erőszakossá, ahol az atyai fizikai büntetés pozitív gesztus; és féktelenné, ahol mások ellenében, akár agresszióvá fordítva kiereszteni a gőzt nagy erény. Ehhez nem kellenek még csak ezrével mindenhová kiszórt óriásplakátok sem, és pláne nem kell hozzá egy vaskezű diktátor:
elég, ha a társadalom tagjai maguk is szép lassan elhiszik, hogy így jó, és diktátor nélkül, magunk hozzuk létre a diktatúrát.
„Ez nem a jövőről szól, hanem arról, ami ma van”, visszhangzik a fejben a nézőtárs gondolata. Már csak a cím miatt is. Nem is csak azért, mert a NER prominensei és a Fidesz szavazói számára tökéletesen megfér egymással a folyamatos agresszív, háborús, harci kommunikáció és az a hazugság, hogy mi a békére törekszünk, és nekünk semmi más nem fontos, csak hogy valóban a béke szigete legyünk; de azért is, mert Schilling és a Freeszfe hallgatói előadásának az a tétje, hogy végül minden jelenetből egyértelművé váljon,
ezt a bizonyos békét erőszakkal lehet elérni, és csak annak jelent békét, aki az ököl jobbik oldalán van.
De A béke szigetében nem is csak a ráérős, lassan építkezős forma jelent önmagában is üzenetet, hanem már a helyszín is. Mindez ugyanis a Freeszfe jelenlegi bázisán, azaz a CEU Nádor utcai épületében zajlik, és a gondosan kidolgozott háttérsztori épít is erre: a fiktív intézet valódi honlapján is szerepel utalás arra, hogyan üldözte el a CEU-t az országból a NER. Hogy aztán – ez már a színház – a békét harsogó rehabilitációs központot hozzanak létre az erőszakkal kiebrudalt egyetem helyén.
Néha mégis ellentmondásos, amikor ezt a rettentő finoman építkező mondanivalót mégiscsak szájbarágósabb pillanatok váltják. Az intézet majdani mentorainak vizsgája is ilyen. Ez a jelenet többnyire áttételesen beszél a NER slágertémáiról, a gender például úgy kerül elő, hogy a vizsgázók férfiúi attribútumként értékelik a sziklát, és nőiként a párnát, ami épp csak elgondolkodtat a sztereotípiákról. Az ilyen áttételes megoldások mellé nemigen illik, amikor konkrét menekülttáborok képe villan fel, hogy a vizsgázók nyíltan kijelentsék, a multikulturalizmus és a globalizáció káros folyamatok. Sokkal elegánsabbak ezzel szemben az olyan – szerencsére végső soron többségben lévő – megoldások, mint hogy a vizsga végén szintre észrevétlenül, már a nézők távozása közben rángatja el az Elkülönítőbe egy mokány biztonsági őr a sikertelenül vizsgázó mentorjelöltet. (Lásd megint a béke és erőszak szembenállását.)
És bár hihetetlenül precízen és lenyűgözően dolgozta ki Schilling a háttértörténet – az egész CEU átalakult az előadás miatt, minden fali táblán lecserélték a szövegeket, új szobrok jelentek meg, még a folyosói vitrinekbe is a fiktív világ könyveit helyezték el –, magára az előadásra már mintha nem jutott volna ennyi idő. Furcsa – vagy inkább egyszerűen rossz – döntés, hogy a nézők nem is láthatnak minden jelenetet, mert csoportokra osztanak bennünket, és mindenki csak két „foglalkozásra” ülhet be a négyből, noha utólagos elmondások alapján ezek közül több szorosan összefüggene, és semmi nem indokolja, miért is ne nézhetne meg minden jegyvásárló minden jelenetet, pláne, hogy úgy érezni, gyengít a mondanivaló erején, hogy szelektálni kell belőle. És ha az időkeret az indok, akkor is úgy tűnik, valamivel feszesebb dramaturgiával beleférhetett volna több is. És mivel az előadás mindössze négy napig látható, ez nem az a helyzet, amikor új jegyet vesz, akit minden érdekel.
Igaz, nem is biztos, hogy valaki kétszer is végig akarna menni a békének ezen az erőszakkal és passzív-agresszióval telt szigetén: talán túl nyomasztó jövőkép ez ahhoz. Túl nyomasztó, mert túlzottan kevés választja el a mai magyar valóságtól; hiába helyezi a sztori tíz évvel későbbre a látottakat, félő, hogy nem kell minderre ennyit se várni. Hiszen alighanem igaza van Schillingnek:
ha egy társadalom elhiszi, hogy a kirekesztés az elfogadás, hogy az erőszak a segítő szándék és a harc a béke, mindeggyé is válik, ki vezeti az országot.
Mert akkor nem egy politikus fogja vezetni, hanem a szimpla gyűlölet. És ha van, ami rosszabb a politikusoknál, hát ez az.
