Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A társas szorongással küzdő introvertált kitalálja, hogy a problémáira talán az lesz a megoldás, ha egy éven át extrovertáltként viselkedik. Az emberkísérlet pokolinak ígérkezik, és sokszor az is, de nem minden tanulság nélkül való. Ma, azaz január 2-án van az introvertáltak világnapja.
Egy teljes éven át szembenézni a félelmeinkkel, sőt aktívan keresni a helyzeteket, amikor ezeket megélhetjük, embert próbáló feladat. Jessica Pan, a Bocs, hogy késtem, igazából nem is akartam eljönni című memoár szerzője épp erre vállalkozik, és a kalandjai könyvesítésével sok vidám és megkönnyebbült pillanatot okoz introvertált olvasóinak, akik feltehetően hálásak lesznek majd azért, hogy mindezt nem nekik kellett kipróbálniuk, hanem természetes közegükben, mondjuk, egy fotel nyugalmában olvashatnak róla. Extrovertált olvasói pedig kicsit talán belepillanthatnak azokba a lelki és mentális folyamatokba és gondolatokba, amelyek introvertált embertársaikat mozgatják.
Jessica Pan könyve legalább annyira a személyes fejlődés viccesen fájdalmas krónikája, mint önismereti utazás, amelynek során összeáll a kép, hogy mit miért tesz és érez az ember, hogy milyen korlátai vannak, és hogy ezek között szinte biztosan van olyan, amelyet a saját jól felfogott érdekében nyugodtan átléphet – míg másokat jobb, ha tiszteletben tart.
A témában csendes forradalmat beindító Susan Cain világsikerű intorvertált bibliája, a 2012-ben megjelent Csend Jessica Pan életében is sorsfordítónak bizonyult, legalábbis abból a szempontból, hogy segített neki felismerni és elfogadni önmagát. Felismerni azt, hogy nincs vele semmi baj, bármennyire is ezt sugallja az extrovertáltakra szabott világ. A Cain által beindított megkönnyebbülés-hullám sokaknak, akik az extrovertált világba való beilleszkedés alatt úgy érezték, hogy saját maguk ellenében kellett élniük, segített békét kötni önmagukkal, és berendezni egy olyan életet, amely megfelel az igényeiknek, elősegíti a fejlődésüket, hozzájárul a személyiségük kiteljesedéséhez.
| Az embereket először Carl Jung pszichoanalitikus osztotta extrovertáltakra és introvertáltakra. Az előbbiek jobban kötődnek a külvilághoz, míg az utóbbiak inkább a saját belső világukban szeretnek elmerülni. Az extrovertáltakat feltölti, az introvertáltakat lemeríti a társas érintkezés, nekik csendre és egyedüllétre van szükségük ahhoz, hogy erőt gyűjtsenek, míg az extrovertáltak ingerekben gazdag társasági helyzetekben érzik energikusnak magukat. |
Pan könyvének a címe egy sokaknak ismerős lelkiállapotot vetít ki, annak az érzését, amikor az introvertált fejben napokon át készül arra, hogy megjelenjen egy társasági eseményen, amely szinte minden elemében támadás a komfortzónája ellen, és nagy eséllyel az utolsó pillanatban megfutamodik, és lemondja. Ha mégis elmegy, akkor nagyon is az a megélése, hogy ő valójában nem is akart elmenni, keresi a lehetőségét, hogy láthatatlanná váljon, és persze jó előre bebiztosítja magának a menekülő útvonalat.
Egy introvertáltnak ugyanis mindig van vészkijárata.
Jessica Pan ezt a hozzáállást próbálja meg a feje tetejére állítani, egy évet ad magának, hogy ne meneküljön el az ilyen helyzetekből, és megpróbáljon extrovertáltként viselkedni, más szóval: egy introvertált rémálomban élni. Ez alatt az idő alatt csupa olyan helyzetbe hozza magát – természetesen alapos felkészülés után –, amelyet egyébként zsigerileg messzire elkerülne.
A szerző helyzete annyiban különleges, hogy az ő introvertáltságát szorongás is kiegészíti – ezt nevezi a nyelvi erőszakkal felérő kifejezéssel szintrovertáltságnak (szorongó introvertáltságnak), amely olykor kifejezetten sötét hullámvölgyekbe taszította, ő pedig épp az introvertáltsága miatt érezte magát feljogosítva, hogy elzárkózzon másoktól, és hagyja, hogy a spirál egyre lejjebb és lejjebb húzza. Ahogy írja – és ez fontos kitétel az egész könyv üzenet szempontjából –: „Tudtam, hogy nem azért vagyok depressziós, mert introvertált vagyok. Introvertált vagyok, aki történetesen depressziós. Gyűlöltem azt, akivé váltam.”
Amikor tehát belevág az egy éven át tartó emberkísérletébe, nem is igazán az introvertáltságával száll szembe – bár ezt is kemény kihívások elé állítja –, hanem elsősorban a szorongásával. Nem extrovertálttá akart válni – nem is tehetné, hiszen ez nem választás, hanem személyiségjegy kérdése, igaz, egy spektrumon belül mozog –, hanem elmozdulni kicsit az introvertált-extrovertált tengelyen, hogy kiderüljön, hátha ezzel a saját boldogságát is szabályozni tudja. A kihívások nagyságrendjéből kiindulva a vállalkozás egyszerre inspiráló és rémisztő.
Pan a nagy kalandja során szakértőkre, coachokra is támaszkodik, akik nemcsak értik a helyzetét, hanem eszközöket adnak a kezébe ahhoz, hogy kilépjen a helyzetéből. Mert lehet, hogy egy általa olvasott cikkből az derül ki, hogy az emberek boldogabbak lesznek, ha kénytelenek idegenekkel beszélgetni, de ha jobban belegondolunk, senki sem tanítja meg nekünk, hogyan is kell ezt csinálni, hogy tényleg jó és kölcsönös legyen az élmény.
Ahogy a többi fejezetből kiderül, az, hogy idegenekkel álljon szóba, még a legkíméletesebb emberkísérlet. Sok introvertált olvasónak feltehetően összerándul a gyomra, amikor a szerző nyilvános beszéd megtartására vállalkozik, de amikor improvizációs foglalkozásokra kezd el járni, majd egy stand-up előadást is bevállal, ott sokan már feltehetően hideg verejtékben fürdenek. És a szerző nem söpör szőnyeg alá semmit abból, amit megél: őszintén ír a megfutamodás közeli állapotokról, arról, hogy ezekben a helyzetekben lenni olykor tényleg nagyon szar érzés, hogy a pánik sokszor a teljes valójában megbénítja. Miközben nagyon is személyes érzésekről és élményekről beszél, egyfajta távolságtartással képes társadalmi kísérletként is tekinteni a saját útjára, így végig közösségi élményként tálalja a saját személyes felfedezéseit.
A könyv a magyar olvasóknak is tartogat egy különleges perspektívát, a szerző ugyanis a kihívások egyikeként belemegy abba, hogy egyedül elutazzon a szó legszorosabb értelmében vett ismeretlenbe, mégpedig útikönyvek, internetes tippek, Tripadvisor-keresések nélkül. Egy olyan cég szolgáltatását veszi igénybe, amely egy teljes utazást lefoglal a megrendelőnek, de hogy mi is a célállomás, az csak a legutolsó pillanatban derül ki a megrendelő számára. Neki csak annyi a dolga, hogy felkészüljön „a meglepetésekre és a végeláthatatlan kalandra”. Ennek persze lehet egy olyan olvasata is, hogy ez „tulajdonképpen csak egy profitorientált emberrablási hadművelet, amelyben az idióták (mint én) pénzt adnak ki, és lényegében a saját elrablásunkat finanszírozzák”. Jessica Pan számára azonban ez csak egy újabb megpróbáltatás az önismeret útján, a meglepetés célállomása pedig nem más, mint Budapest.
És kiderül, hogy Budapest nem mindig olyan paradicsomi, mint ahogyan az a brit legénybúcsúzók elképzeléseiben él. A szerző fájdalmasan egyedül érzi magát a magyar fővárosban, és legszívesebben már az első napon visszaindulna. Ahogy írja, „Budapest kemény dió. Olyan, mint egy gyönyörű, hideg szerető. Impozáns, misztikus, mosolytalan. (…) Számomra ijesztő egy kicsit. Nem sikerült kapcsolatot teremtenem vele. Nem tudtam elcsábítani. Megnevettetni. Nem sikerült beleszeretnem.” Az alapvető élménye az, hogy hiába mosolygott a mellette elhaladó emberekre, senki sem mosolygott vissza. Nehéz vele vitatkozni.
Szerencsére ez a furcsa emberkísérlet nemcsak nyomorúságos, hanem nagyon vicces és a szerző folyamatos önreflexiójának köszönhetően tanulságos is, ráadásul nemcsak kudarcok, hanem kisebb-nagyobb sikerek sorozata is, amelyekről kiderül, hogy a komfortzóna feszegetése adott esetben nemcsak életre szóló traumatikus emlékeket hozhat magával, hanem hozzá is tud tenni valakinek az életéhez. Megéri-e szembe menni a saját személyiségtípusunkkal? A kép vegyes.
Jessica Pan nem felülírja mindazt, amit az elmúlt években az introvertáltakról megtudtunk, hanem kiegészíti egy olyan üzenettel, hogy bárhol is helyezkedjen el az ember az introverált-extrovertált spektrumon, kölcsönvehet és magára szabhat viselkedésmintákat a másik táborból, és adott esetben ezek nemcsak hasznára válhatnak, hanem boldoggá is tehetik. Ettől még marad, aki volt, és ez így van jól. A kísérlet magabiztosabbá tette a szerzőt, egy év után úgy érezte, hogy jobban irányítja az életét, mert „tud extrovertált” is lenni – bár ezzel a megfogalmazással feltehetően lennének, akik vitatkoznának.
Az introvertáltság témájában két könyvet is író Sylvia Löhken a hvg.hu-nak adott korábbi interjúban arra a kérdésünkre, hogy mit veszítünk azzal, ha nem tartjuk tiszteletben a személyiségünket, azt mondta: „ha színlelsz bármit, például azt, hogy extrovertált vagy, az rengeteg energiádba kerül. Egy extrovertált energiát nyer abból, ha extrovertáltként viselkedik, mi viszont energiát veszítünk így, szóval ez nem működik, leszívjuk az energiatartalékainkat”, mindemellett veszítünk az önazonosságunkból is.
Nyugalom, nem utálja az embereket, csak introvertált
Az önismeret, a saját szükségleteink és erősségeink tudatosítása elengedhetetlen egy kiegyensúlyozott élethez - állítja Sylvia Löhken, aki az introvertáltakat már két könyvön keresztül segítette abban, hogy megtalálják a helyüket és a hangjukat egy extrovertált világban. A csend ereje és A csend öröme szerzőjével beszélgettünk.
Löhken szerint szó sincs arról, hogy beskatulyáznánk magunkat, és korlátokat állítanánk magunk elé, ha beazonosítottuk magunkat introvertáltként vagy extrovertáltként, és akkor egy hasonlattal próbálta tisztázni ezt a félreértést: „Képzelje el, hogy állatként próbál rájönni arra, hogy vajon milyen állat, és kiderül, hogy mókus. Tényleg olyan rossz az, ha rájön, hogy mókus és nem elefánt? Mert akkor most nem csinálhat elefántos dolgokat? Ugyanez a helyzet az introvertáltsággal és az extrovertáltsággal. A felismerés nem veszteség, hanem sokkal inkább egyfajta fókuszáltság: arról szól, hogy rájöjjünk, kik vagyunk, miből áll a lényegünk, hogy aztán célirányosan ennek szellemében éljünk.”
Az introvertáltság felismerése és felvállalása kicsit olyan trend lett az elmúlt években, mint a testpozitivitás: beszélünk róla, mémeket gyártunk róla, kezdjük megérteni, hogy introvertáltnak lenni „nem baj”, és talán egyre több olyan helyzet is van, amikor a társadalom nagylelkűen megadja az engedélyt ezeknek az embereknek, hogy önazonosan, introvertáltként viselkedjenek. Ami azonban nem jelenti azt, hogy a társadalom, az iskola, a munkahely ne az extrovertáltságot díjazná elsősorban még mindig.
Mindenesetre hiánypótlónak tűnik egy olyan könyv, amelyben egy extrovertált próbálja ki, milyen lehet egy évig introvertáltként élni.
