Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy baba, amennyire csak lehet, szépen távozzon – tartja Barta Judit, akinek a műhelyében rengeteg, javításra váró játék fordul meg. Családja az '50-es évek óta foglalkozik ezzel, és úgy alakult, hogy mostanra az egyedüliek maradtak az országban.
Rózi, légy szíves, köszönj a néninek, ő gyógyította meg a szemedet
– lépett be egy nő a Múzeum körúti kis üzletbe, majd letette Rózit, a Götz-babát a pultra. Rögtön szakértő kezekbe került, Barta Juditnak, a Babaklinika tulajdonosának elég volt csak ránéznie, és máris mondta a diagnózist.
Elvarázsolt hangulatú birodalmában felújított, régi babák ülnek a polcokon, de vannak kerámiababák, spanyol karakterbabák, szovjet gyártású papírmasé babák, a húszas évek Németországából származó celluloid babák és antik porcelánbabák is.
A Könyvudvar szomszédságában lévő bolt 1957-ben nyílt meg. Judit nagymamája korábban, az ’50-es években egy babajavító szövetkezet tagja volt, ami a Károly körúton működött, ebből vált ki kisiparosként, majd kezdett el itt dolgozni. A helyiségen egy táskajavítóval osztozott, a két család több mint negyven éven át tevékenykedett így együtt, békében. Közben generációk nőttek fel: 1982-ben Judit édesanyja is belépett a babaüzletbe, amit a nagymama már nem tudott egyedül vinni, ’89 óta pedig, amikor a kisfia elkezdte a bölcsődét, Judit maga is itt van. Egy-másfél év telt el úgy, hogy mindhárman együtt dolgoztak, mielőtt a nagymama komolyan megbetegedett. „Most már az ország egyetlen játékbaba-doktornénije vagyok, mert tíz éve az anyukám sincs velem”, mondja. És valóban, sokan jönnek hozzá vidékről és határon túli magyarlakta területekről is.
Neki különben eszébe sem jutott, hogy valaha itt fog dolgozni, az élet hozta így. Teljesen mást tanult, ám míg a külkereskedelmi ügyintéző szakmát nem igazán szerette, a babák világa valamiért nagyon vonzotta. A javítás csínját-bínját az édesanyjától tanulta el, habár ahogy a babák az évtizedek alatt változtak, úgy kellett újabb és újabb technikákat alkalmazniuk, így a tanulás, kísérletezés valójában máig tart. Karácsonykor rendszerint jóval több a munka, bár az idei év egy kicsit csendesebb volt szerinte – ennek némileg ellentmond, hogy ottlétünk alatt szinte folyamatosan csörög a telefon, és jó páran be is nyitnak az üzletbe, de, ahogy felidézi, a ’90-es években zsákszámra zúdultak be a javításra váró babák. Volt, hogy decemberben szinte ki sem jött a hátsó kis műhelyből. Velük ellentétben sehol nem öröklődött tovább a szakma, szép lassan mindenki abbahagyta, a fővárosban és vidéken egyaránt.
Idővel ez a háttériparra is igaz lett. Ahogy Judit meséli, a nagymamája idejében még országos hagyománya volt a babakészítésnek: volt külön papírmasé-, cipő- és hajkészítő, faluhelyen pedig nagy divatja volt a népviseletes babáknak. „Ma már csak egyetlen olyan néni van, aki visz tőlem papírmasé fejeket és hozzá testeket: Bözse néni, aki Boldogon él, és aki már inkább kilencven, mint nyolcvanéves”, teszi hozzá.
A papírmasé fejű, anyagtestű, ragasztott hajú babákat a ’80-as években váltották fel a műanyagból készült, gumifejű, mozgó szemű, fűzött hajúak, amiket már nem kellett annyira félteni. Ez óriási változást jelentett a játékiparban.
Régen csak egyetlen baba volt, azért tudtak rá sokkal jobban vigyázni, mert megbecsülték. Az anyag viszont így is, úgy is használódik, most már a szovjet műanyagbabák is törnek, mert lassan ötvenévesek
– magyarázza Judit. Magyarországon is volt pár műanyag fröccsöntő, ahonnan népszerű játszóbabák kerültek ki, sőt Budapesten, a Bihari úton még Götz-gyár is működött. Igaz, már vagy harminc éve bezárt, ahogy a fröccsöntők is eltűntek. Az egyik ilyen műhely a Garay térről szorult előbb kijjebb, majd szűnt meg teljesen.
„Amikor bejött a távol-keleti ipar, tönkrevágott mindent. Tíz éve a táskás hölgy is abbahagyta, egyrészt nagymama és nyugdíjas lett, másrészt eljött az az idő, amikor egyszerűbb a táskát eldobni és venni egy újat, mint cipzárt javíttatni bele. Az itteni műanyagkészítő kisiparosok is tönkrementek, mert minden olcsóbban jött be, mint ahogy ők el tudták volna adni. Szomorú dolog ez, nem tudok kitől kérni kezet, lábat”, sóhajt Judit. Nagy szerencséje viszont, hogy olykor hoznak be olyan babákat is, amelyeket valamiért nem szeretnének megjavíttatni, belőlük lesznek a donorok.
De mégis hogyan kerülnek ide akár egészen régi és ritka babák is? Általában úgy, hogy besétál egy nagyon idős nő, és azt mondja: ki fogják dobni, ha ő már nem lesz. „Egy babának mind anyagi, mind eszmei értéke van. Az én anyukám mindig azt mondta, hogy babát nem dobunk ki, nem adunk el, inkább nem eszünk, de megjavíttatjuk és megtartjuk”, idézi fel Judit, aki szerint ez a hely a babák mentsvára is egyben. Elmesél egy történetet is: egyszer egy antik porcelánbabát hoztak hozzá javításra, amit egy idős, vidéki házaspár őrizgetett.
Valahol az auschwitzi vonat mellett laktak, és gyerekkorukban találták meg a sínek mellett. Arra gondoltak, hogy aki kidobhatta, abban bízhatott, hogy legalább a baba meneküljön meg, ha már ő nem.
Ezeknek a játékoknak is megvannak a maguk alapbetegségei, fejtegeti százéves Singer varrógépe mellől Judit. Gyakori, hogy az anyagtestű, műanyag végtagú babán szétmállik az anyag, elromlik a szemük, új hang kell nekik, vagy egyszerűen szétesnek és újra kell gumizni őket, de haj rendbehozását is vállalja. „Ez nagyon izgalmas, mert olyan, mint egy fodrászatban: jól meg kell mosni, rengeteg balzsamot tenni rá, türelemmel kifésülni, behajcsavarózni. Egy baba, amennyire csak lehet, szépen távozzon.” Mostanra előkerültek az 50-60 éves, szalmával tömött macik is, amelyeknek új tappancs kell, vagy a fatalpukat vesztették el, és bizony a szalma is töpörödik, összeesik. Van olyan játék, amit kutya rágott szét – általában a plüssöket imádják, és leginkább az orrok, szemek esnek ilyenkor áldozatul.
Szintén gyakori páciensek a 40-50 éves, kemény műanyagból készült, mechanikus járóbabák, amelyekről kezd megkopni a festés. Nagy munka őket lecsiszolni, kijavítani, majd újrafesteni, eleve komoly járószerkezet van bennük. Egy ilyen baba haja majdnem egy hétig áll a balzsamban, hogy ki lehessen fésülni. A Babaklinikán még a törött porcelán- vagy kerámiafejek sem számítanak reménytelen eseteknek, de azért az otthoni összeragasztgatás nagyon meg tudja nehezíteni a szakszerű restaurálást. Nehéz foglalkozni az antik babákkal, mondja Judit, habár manapság ilyesmit sem igen vásárol senki, mintha a gyűjtők is eltűnőben lennének. „Most egy kicsit nehéz eladni bármit is”, teszi hozzá. Maga a babázás kultúrája is megváltozott, hiszen sokkal több játék van már a piacon, és míg korábban a külföldi turisták is vásárolták szuvenírként, ma már ez sem jellemző.
Aki viszont jön, az mindig pozitívan és bizalommal telve érkezik.
Mégiscsak egy féltve őrzött kincset bíznak rám. Amikor a baba meggyógyult és elviszik, mindig nagyon boldogok a tulajdonosok. Ebből lehet tovább építkezni.
Judit bevallja, néha azért fáj a szíve, amikor elvisznek egy-egy babát, van olyan, amit kicsit nehezebben enged el – valószínűleg a kisugárzása, a tekintete vagy a mosolya miatt valamiért kedvesebb neki. „Megsimogatom, amikor elmegy, és reménykedem, hogy jó helyre kerül.”
