Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az alaphelyzettől épp annyira jövünk izgalomba, mint amennyire akkor, amikor kézbe veszünk egy detektívregényt vagy gyilkosos szerepjátékra készülünk. Vagyis nagyon. Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban című reality show-ban hírességeket zárnak össze, hogy a köztük megbújó gyilkosokra vadásszanak. Krimirajongóknak nincs is jobb kiindulási pont. De vajon meg lehet-e úgy csinálni a műsort, hogy az egymást gyanúsítgató szereplők között a feszültség és paranoia, mint egy jó könyvben, tényleg a tetőfokára hágjon? Kritika.
A Sztárbox és a Lego Masters után újabb reality-sorozattal bővítette műsorkínálatát az RTL, és jó érzékkel az év legsötétebb időszakában, az örökké ködös novemberben, hétfőn este indította el az éjszínű titkok, a homályos célozgatások és a takargatni való tettek utáni nyomozás élőszereplős társasjátékát, Az Árulók – Gyilkosság a kastélybant.
Már a legelső másodpercekben egyértelművé teszik a készítők, milyen műsorra lehet számítani: rögtön egy Agatha Christie-idézet hangzik ugyanis el a színész-producer, és nemrég egy drogügyben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt Árpa Attila tolmácsolásában. „A legártatlanabb ember is elveszti a fejét, és képtelen dolgokat művel, ha hirtelen veszély fenyegeti” – mondja halálfejes sétapálcájára támaszkodva Árpa mint házigazda és játékmester. Vagyis, a műsor ígérete szerint, ebben az úgynevezett „krimi-realityben” várhatóan mindenki annyira rá fog csavarodni a rejtélyes bűnügyekre, hogy teljesen kifordulnak majd magukból a szereplők.
Az első epizódban Árpa Attila a „vár sötét uraként” fogadja a valóságban is egy elvarázsolt kastélynak látszó, nádasdladányi rezidenciára előbb gőzmozdonyos vonaton, majd – kevésbé stílusosan – autókonvojjal érkező 22 játékost. Az Árulók eredetije egy holland műsor (De Verraders), amelynek a licencét több országban is megvásárolták már (a briteknél például a BBC One-on The Traitors címen fut), és van, ahol civilek a versenyzők, máshol meg inkább celebeket választanak a játékba. Herman Péter Pierre, az RTL drámai és szórakoztató műsorokért felelős igazgatója szerint a magyar nézők inkább a celebes műsorokra nyitottak, így a magyar változatban hírességek bútoroznak össze két hétre a historizáló Nádasdy-kastély új lakóiként.
Ugyanakkor a casting valamelyest rétegzettebb lett a megszokott realitykhoz képest, érezhetően az RTL különböző ízlésű és életkorú nézőket vizionált maga elé, mikor felállította a játékosok kezdőcsapatát.
Összeterelt a reality univerzumban és a bulvárban már jártas szereplőket olyanokkal, akiket viszont akár azok is ismerhetnek, akik nem hogy valóságshow-t nem néznek soha, de még tévéjük sincs otthon.
Így az exsurvivorös játékostól kezdve Henry Kettner influenszeren és Tapasztó Orsi mentálhigiénés szakemberen át ott van a csapatban Szabados Ági, Krajnyák Luca tiktokker, Nyáry Luca író és Sváby András is. Utóbbit állítólag egy pillanatig sem kellett noszogatni, hogy részt vegyen a produkcióban, mert – mint Herman fogalmaz– Sváby gyerekkorában sokszor játszott gyilkosos szerepjátékot, és nagyon megörült, mikor Az Árulókkal megkeresték.
Elég kézenfekvő továbbá, hogy egy olyan játékba, ahol másnak kell kiadnia magát az embernek, mint aki valójában, színészeket is beválogassanak, így többek között Dobos Evelint, Nagy Zsoltot és az egykor a Viszkist alakító Szalay Bencét is láthatjuk játszani.
Azt pedig, hogy a résztvevőket illetően szélesebb a merítés, és nem csak a kereskedelmi tévés celebfogasról akasztottak le jól bejáratott, de elhasználódott arcokat, jól szemlélteti, hogy Nagy Zsolt például egész nyugodtan viccelődhet azon a műsor elején, hogy pornós, mert többeknek fogalma sincs arról, hogy ki ő. Vásáry André énekes pedig meglepődve kérdezheti, hogy „ez félig ilyen civil adás” lesz-e, mert lövése sincs, hogy ki az a vörös hajú játékos (Nyáry Luca), aki vele szemben ül, és akit most lát életében először.
Aki ismeri a Cluedo nevű, 1949 óta létező, klasszikus detektíves társasjátékot, annak ismerős lehet a műsor alaphelyzete. Ahogy a Cluedóban, úgy itt is azt kell a csapatnak kitalálnia, hogy kik közülük a gyilkosok. Hogy kik azok, akik báránybőrbe bújt farkasokként szedik éjjelente az áldozataikat, nappal pedig játsszák az ártatlant. Az árulók minden éjjel ölnek – vagyis hazaküldenek valakit a játékból –, így az életben hagyottaknak a lehető legyorsabban kell megpróbálniuk leleplezni a tetteseket. A gyilkosságokat megelőző órákban, minden egyes nap szavazással döntenek a játékosok arról, hogy szerintük ki lehet a bűnös.
A nézők tudják, hogy valójában ki gyilkos, és ki a potenciális áldozat, így a Poirot-könyvekkel vagy -filmekkel ellentétben, itt épp úgy szurkolhatunk a gyilkosoknak, mint a nyomozóknak.
Az Árulók egy kifejezetten idegőrlő és taktikázáson alapuló játék tud lenni, ha jól csinálják. A gyilkosoknak, akiket a műsor elején még Árpa Attila jelöl ki, ártatlannak kell tűnniük, miközben ki kell szimatolniuk, hogy vajon a viselkedésükkel gyanút keltettek-e a többiekben vagy sem. Estéről estére dönteniük kell, hogy valaki olyat „gyilkoljanak-e meg”, aki túlságosan gyanakszik rájuk vagy inkább olyat, akinek mással kapcsolatban vannak rossz sejtelmei, így elterelhetik magukról a figyelmet. Az ártatlanoknak nemcsak jó emberismeretre, de némi ügyeskedésre, ravaszságra is szükségük van: úgy kell nyomozniuk, hogy az ne legyen feltűnő a gyilkosok számára, nehogy véletlenül még ők kerüljenek a tettesek célkeresztjébe.
Ahogy fogy majd az emberanyag, úgy lesz mindenki egyre bizalmatlanabb mindenkivel szemben, és ahogy egyre fojtogatóbbá válik a légkör, úgy lesz minden véletlen mozdulat, a másikon egy másodperccel tovább ott felejtett tekintet, egy rosszkor elejtett félmondat árulkodó jel.
A producerek szerint ebben a játékban mindenki labilissá válik a végére, és eluralkodik majd a társaságon a paranoia, mert bárki egy pillanat alatt gyilkosból „halottá”, lehetséges áldozatból árulóvá válhat.
Ezért aztán a castingot és a forgatási folyamatot is végigkísérte két pszichológus szakember, akik nemcsak abban segítettek a stábnak, hogy erős idegzetű, érzelmileg terhelhető játékosokat válasszanak ki, hanem a játékosoknak megadták a lehetőséget arra is, hogy, amennyiben már nagyon nem bírják a nyomást, forgatáson kívül beszélhessenek a pszichológusokkal.
Ezek az alkalmak kifejezetten a szereplők mentális jóllétét voltak hivatottak biztosítani, így a konzultációk értelemszerűen nem kerülnek adásba. A felvételek teljes ideje alatt csak a két szakember léphetett kapcsolatba a szereplőkkel, a stábból senki sem, vagyis még az operatőr vagy a mikrofont a résztvevőkre felhelyező kolléga sem szólhatott a játékosokhoz.
Aki a Cluedo-nosztalgia miatt nézné a sorozatot, az nem fog csalódni. Vélhetően az sem, aki a krimiélményt keresi, de krimiből azért már egy gyengébb, ponyvásabb változatra számítson. Igazából a produkció egyetlen gyengéjének az látszik, hogy minden részben lesz egy olyan kötelező, az eseményekhez csak lazán kapcsolódó játékelem, ami még azelőtt kizökkenti a nézőt a történetből, mielőtt az mind a tíz körmét lerághatná izgalmában.
A lényegi részt, vagyis a nyomozást, a másik hátba szúrását, a szorongást, a taktikázást itt is és az eredeti formátumban is felhígítják „survivorös” vagy „nyerő párosos” elemekkel, vagyis napközben ügyességi csapatjátékokkal. Ezek a kötelezőnek látszó, kereskedelmi tévés realitykben állandó jelleggel megjelenő játékpanelek egy amúgy különlegesnek ígérkező műsort tesznek így abszolút átlagossá.
A feszült, idegölő krimi akkor működik jól, ha feszesen van megszerkesztve, folyamatos fordulatokkal tartják éberen a figyelmünket, és ez igaz lehet nemcsak egy filmre, egy regényre, de egy realityre is, ha ott történetesen a gyilkos lebuktatása a tét. Az Árulókba betoldott kihívások (mint amilyen például egy függőhídon bekötött szemmel való átkelés) alkalmával csapatokra bontják a közösséget, és a játékosok ilyenkor, egy-egy feladat teljesítésével gyűjtik össze a pénzt a saját későbbi főnyereményükhöz, amely maximum 20 millió forint lehet.
Ezeknek a feladatoknak az is a célja, hogy kicsit jobban összekovácsolják a közösséget, és napi néhány órára enyhítsék a játékosokra nehezedő nyomást – mondja Herman Péter Pierre. Csakhogy, a csapatversenyek érdemben nem befolyásolják nagyon a játékot (legalábbis egyelőre), vagyis kissé tét nélküliek. Az első epizódban is a függőhidas kihívásnál érezhetően leül a cselekmény, megakad az addig szépen felépülő feszültség. Vagyis, ami jó a szereplőknek – hogy egy kis időre kiszakítsák őket a folyamatos paráztatásból, mielőtt teljesen becsavarodnának –, az nem tesz jót a műsornak. Agatha Christie legalábbis nem bánt ilyen kesztyűs kézzel a karaktereivel.
