Péntek hajnalban kikerült az összes létező streamingplatformra a Rolling Stones Hackney Diamonds című új lemeze. Tizennyolc év után jelent meg új dalokat tartalmazó Stones-album (a legutóbbi, az A Bigger Bang 2005-ben), de Jaggerék legutóbbi lemeze, a bluesfeldolgozásokat tartalmazó Blue & Lonesome megjelenése óta is eltelt hét év. De hogy egészen pontosak legyünk: új Rolling Stones-szám utoljára 2020-ban jelent meg, a Living In a Ghost Town című kislemez, előtte meg 2012-ben két dal, a Doom and Gloom és a One More Shot a GRRR! című válogatáslemezhez.

Ha úgy vesszük, már önmagában kisebbfajta csoda, hogy megjelent a Hackney Diamonds. Részben, mert a legutóbbi sorlemez után, ami ugye nem tartalmaz saját szerzeményeket, azt gondolhattuk, a zenekar már nem fog nekifutni egy teljes új dalpark megírásának. Egyébként is, nyolcvan körüli zenészek, csoda, hogy turnézni indulnak, az ember azt gondolná, ez a legtöbb, amit még hajlandóak kipréselni a zenészségből, a Rolling Stones esetében már ezt sem igazából a pénzért, persze, hanem inkább, mert nehéz elengedni a színpadot. Ráadásul a zenekar 2021-ben elvesztette dobosát, Charlie Wattsot. Szóval nagyjából semmi sem mutatott afelé, hogy lesznek új Stones-dalok.

Természetesen akkor sem történt volna semmi, ha nem lettek volna. A Stones már rég helyet biztosított magának az Olümposzon és az örök kulturális emlékezetben. Azt talán nem is kell ismertetni, hogy milyen hatást gyakoroltak nemcsak a rockzenére, hanem összességében a második világháború utáni történelemre. Tavaly, a zenekar hatvanadik születésnapján két cikket is megtöltöttünk a Rolling Stones legjobb dalaival, amikor összeállítottuk a legjobb hatvan dalból álló Stones-toplistát. Nagy nehezen, tegyük hozzá – és nem azért, mert nem volt miből válogatni.

Íme, minden idők legjobb 20 Rolling Stones-dala

Nem kétséges, hogy kitörölhetetlen hatást gyakorolt a rockzenére és a tágabb értelemben vett popkultúrára az épp 60 éve alakult Rolling Stones. De vajon melyik a legjobb dala? Satisfaction, Paint It Black, Honky Tonk Women? Összeállítottuk az évforduló tiszteletére a hvg.hu top 60-as listáját. Mutatjuk a harmadik részt, amelyből kiderül végre, hogy mi is a válaszunk.

Ami a Rolling Stones-albumokat illeti, a zenekar a lemezei felől nézve a fénykorát a hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje között élte: akkor született a legendás albumsorozat, a Beggars Banquet, a Let It Bleed, a Sticky Fingers és az Exile On Main Street. Utána is jelentek meg remek, vagy legalábbis hallgatható Rolling Stones-albumok, de az utolsó igazán NAGY Rolling Stones-lemez az 1978-as Some Girls. Tulajdonképpen ironikus, hogy a már a Stones „legutóbbi” periódusa is több mint harminc éve tart, ebből a korszakból az 1989-es Steel Wheels és az 1994-es Voodoo Lounge a leghallgathatóbbak.

50 éves a Rolling Stones életművének koronaékszere

Időtlen zenéje és azon túli összefüggései miatt is újra és újra megkerülhetetlen a Rolling Stones fél évszázada megjelent albuma, a Sticky Fingers.

A zenekar többször is emlegette az elmúlt években, például a már említett Blue & Lonesome megjelenése körül, hogy lesz még új dalokból álló Rolling Stones-album, ám – bár jól ismerjük azt a bon mot-t, hogy vigyázzunk a Földre, mert nem mindegy, milyen világot hagyunk Keith Richardsra – ezt azért fenntartásokkal kezelte az egyszeri zenehallgató. Jaggerék már 2016-ban is vettek fel új számokat, de akkor azok fiókba kerültek (és ehelyett készült el a feldolgozáslemez). 2021-ben újra nekilendültek, ismét rögzítettek valamit, de akkor is elakadtak.

A dolgok akkor vettek új irányt, amikor 2022 közepén Paul McCartney – aki szerepel is az új Stones-lemezen, de erről később – azt javasolta Ron Woodnak, nézzenek már rá erre a fiatal producerre, Andrew Wattra, aki már több izgalmas dolgot is letett az asztalra. Hogy mást ne mondjunk, Watt volt a producere Iggy Pop remek idei nagylemezének, amiről korábban már áradoztunk itt a hvg.hu-n. Mick Jagger bólintott Wattra, és 2022 végén el is kezdődtek vele az új nagylemez munkálatai. Megelőzendő a fókuszvesztést, ki is tűztek egy megjelenési dátumot: 2023. február 14. A felvételek végül 2023 elejéig tartottak – a zenekar több stúdióban is dolgozott, többek közt a legendás New York-i Electric Ladyben, Los Angelesben és a Bahamákon, Nassauban, ahol a Rolling Stones visszajáró vendég.

A Hackney Diamonds sztárparádé. Virtuálisan még a néhai Charlie Watts is zenél rajta, Keith Richardsék ugyanis elővettek még 2019-ben rögzített felvételeket, és hogy teljesen legyen a meghatás, Andrew Watt javaslatára meghívták Bill Wyman basszusgitárost, aki a Steel Wheels óta nem szerepelt Rolling Stones-lemezen. De a Stones–Watt-házasságközvetítő, Paul McCartney is játszik az albumon.

Egy Beatle a Stones nagylemezén, ezerkilencszáz-hatvanvalahányba visszarepülve hülyének néznének minket, ha ilyet mondanánk.

És akkor még nincs vége: Elton John zongorázik a Live By The Sword című dalban, míg a Sweet Sounds Of Heavenben Lady Gaga énekel, Stevie Wonder zongorázik és billentyűzik. Mellettük a Charlie Watts helyére bekerült koncertdobos, Steve Jordan, és a zenekar immár harminc éve hűséges vendégbasszerosa, Darryl Jones is zenél a lemezen.

De ha már itt tartunk, akkor nézzük a lemezt magát.

Elsőre azt emelnénk ki, hogy egyrész pont olyan Stones-dalok sorakoznak rajta, mint amilyeneket megszoktunk fél évszázada, de mégis, valahogy nagyon mai megszólalással. A már említett Watt produceri Nobelt érdemelne azért, amit itt művelt: a megszokott összetevőkből – kemény bluesos alap, karcos gitárriffek, hol laza, hol vonyítós ének – varázsolt össze egy abszolút a kornak megfelelő hangzást. És ez igaz a legjobb Stones-balladákat idéző lassabb számokra (Depending On You, Dreamy Skies) éppúgy, mint az egészen punkos lendületű Bite My Head Off-ra.

A nyitódal, ami egyben a lemez egyik korábban már bemutatott felvezetője is volt, igazi dögös rock and roll (Angry), úgy, ahogy azt csak Mick Jaggerék tudják. „One, two, one, two, three” – számol be a 80 éves frontember, és jön a jellegzetes Richards-féle riff, ahogy kell, majd Jagger jajgat, üvölt a karcos gitárokra a refrénig "Kérlek, felejts el, töröld a nevemet/Kérlek, soha ne írj nekem, ugyanúgy szeretlek". Ez az egyik, amit megszoktunk, ez az egyik, amit annyira szeretünk a Stonesban.

Ehhez hasonló a Whole Wide World is, ami akár az 1981-es Tattoo You-n is szerepelhetett volna, sőt a két Elton Johnnal közös dal is, a Get Close és a Live By The Sword, előbbit egy jó kis szaxofonszólóval is dúsították, utóbbi pedig – a lemez egyik csúcspontja – a már emlegetett időutazás a Charle Watts dobolásával és Bill Wyman basszusjátékéval.

Ezek épp olyan emlékezetes pillanatok a lemezen, mint a balladák. „Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy meghaljak, és túl öreg ahhoz, hogy elveszítsem” – énekli a csilingelő gitárokkal, vonósokkal, zongorával kísért Depending On You-ban Jagger, aminek simán ott a helye a Wild Horses, az Angie vagy más klasszikus Stones-ballada mellett a legjobbak között.

Csakúgy, mint A Far Away Eyes-ra emlékeztető, lassú – bluesos szájharmonikával és rusztikus csúszkálós gitárral kísért – country, amiben Jagger valamiféle menekülésért imádkozik a kisvárosi pletykák, a mindent tudó okoskodások elől egy helyre, ahol senki sem nem talál rá. De ezt a vonalat erősíti az egyetlen dal, amit Richards énekel (mintha a lerakott cigaretta miatt kevéssé lenne rekedt a hangja, vagy ez is Watt producer érdeme?) a Tell Me Straight. „A jövőm már a múltban van?” – teszi fel a kérdést, és a hallgató lelki szeme előtt már-már megjelenne egy whiskyspohár is a gitáros kezében, de akkor hogyan tudna a hangszerén játszani, ugye.

De mégis, a Hackney Diamondson az egyik legnagyobb találat a Bite My Head Off, amiben az öregurak megmutatják, hogy 80-on éven túl is elő lehet vezetni egy tőrőlmetszett punkos garázsrock dalt. Jagger mellett itt a másik 80 pluszos, Paul McCartney (na jó, Richards sincs már messze a decemberi kerek évfordulótól), és ennek ellenére a kezdésbe majdnem belehalljuk a Sex Pistols 1977-es Liar című zúzását, de úgy, hogy mégis Rolling Stones-os marad. Egy csoda.

A legnagyobb csoda azonban a lemez csúcsműve (ami így persze a Stones-életmű legjobbjai közé is tartozik), az érzelmes soul-hangulattal átitatott, és Stevie Wonder zseniális billentyűs játékéval megerősített közel hét és fél perces transzcendens gospel, a Sweet Sounds of Heaven, amiben szenvedélyesen énekel Jagger, aki ehhez elhívta vendégnek Lady Gagát is. Ez a szám is megjelent már korábban, és azóta sem lehet vele betelni. A dal a már emlegetett csúcskorszakbeli lemezeken is szerepelhetne – mintha megállt volna az idő.

És ha keretes szerkezetről, vagy lehetséges utolsó lemezről beszélünk, akkor itt a tökéletes zárókő: az ősélmény, a zenekarnak is nevet adó Muddy Waters-dal, a Rolling Stone Blues. Lecsupaszított – gitár, szájharmonika és ének – hangszereléssel repítik vissza a hallgatót 1962-be, sőt: még visszább a jövőbe.

Mint írtuk, tavaly összeállítottuk a legjobb Rolling Stones-dalok listáját: most alaposan át kellene alakítanunk azt a rangsort. Összesen egy dolgot hagytunk volna ki ebből a mostani buliból: ezt a rettenetesen ronda lemezborítót.