Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Miért tűnik el a világból a vágy, a sóvárgás? Ugyanazért, amiért a versek is. A teljesítményalapú, digitalizált fogyasztói társadalom kiirtja az erotika írmagját is, száműzi a képletből a Másikat, csak a nárcisztikus Én marad a gödör alján. A sztárfilozófus Byung-Chul Han először tartott előadást Budapesten.
„Nem nagyon hagyom el a lakásomat. Csak ritkán utazom, azt sem szívesen” – így kezdte német nyelvű előadását a CEU Nádor utcai előadótermében az egyébként Berlinben élő, dél-koreai származású filozófus, Byung-Chul Han. A 63 éves gondolkodó idén először kelt útra, és most először járt Magyarországon is. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem meghívására érkezett Budapestre, a CEU-s eseményt pedig a Goethe Intézet, a Koreai Kulturális Központ és a Typotex Kiadó szervezte meg, és kisebb csoda, hogy sikerült a filozófust egyáltalán elérni, mert, saját bevallása szerint, az okostelefonja szinte állandóan ki van kapcsolva. Így fogalmazott a kütyüjéről: „úgy használom a telefont, mint egy kalapácsot, vagyis eszközként. Csupán a Covid-igazolvány és a növényfelismerő applikáció miatt van szükségem rá”.
Han a kommunikáció és az állandó rendelkezésre állás helyett inkább a virágjainak és azok szemlélésének szenteli drága idejét (a pünkösdi rózsa és a muskátli a kedvencei). Az utóbbi három évet berlini hobbikertjének gondozásával töltötte, és a közben felmerült gondolatait a már Magyarországon is megjelent új könyvében, A Föld dicséretében foglalta össze. Számára a kerttel és a földdel való elmélyült törődés, a manapság egyre több mindenki számára vágyott „off-the-grid” életmód semmi esetre sem eszképizmus. „Én nem menekülök a társadalom elől, én benne vagyok a társadalom közepén. Cselekszem. A bal és a jobb oldallal viszont nem tudok mit kezdeni.”
Elméleteinek nincsenek politikai irányai – szögezte le –, de amúgy is inkább az égtájak felől érdemes megközelíteni őt. Byung-Chul Han épp úgy reflektál munkáiban az európai gondolkodókra, mint ahogy beépíti a távol-keleti gondolatrendszereket is. Egy keleti ember szemével tekint a nyugati társadalmakra, a „taoizmus mélyen megérinti őt”, írt korábban könyvet a zen buddhizmusról is, és a transzcendentális, a természet megfigyeléséből táplálkozó bölcseletek átszövik a munkásságát. „Szóval, ha valaki sokáig akar egészségesen élni, az jobb, ha otthon marad, mert csak akkor lehet gyökeret ereszteni” – vonta le mosolyogva már az előadása elején a következtetését.
Meglephette a közönséget, hogy a visszahúzódó életmódot választó Byung-Chul Han egyébként derűs figura, van érzéke a stand uphoz, humora váratlan, olykor egészen fanyar. Elmondta például, hogy előző este elvitték egy étterembe Budapesten, ahol azt mesélték neki, hogy a magyarok leggyakrabban diófára akasztják fel magukat. „De hogy miért pont oda, azt nem értem. Mindenestre, ha egyszer szeretném magam felakasztani, akkor keresek majd egy diófát” – jegyezte meg. Később tréfásan azzal kommentálta egy újságírónak az észrevételét, miszerint Han egyre vékonyabb könyveket ír, hogy „lehet, hogy egyszer teljesen el is fognak tűnni a könyveim, és akkor milyen jó lesz majd, ha be lehet őket lélegezni”. Félig komolyan, olvasói kérdésre aztán pedig megjegyezte, hogy szerinte a finnek azért nem veszik a köteteit, mert ott nem szenvednek eléggé az emberek. Ezzel szemben Brazíliában, Argentínában, Chilében úgy viszik a könyveit, mint a cukrot, ebben a régióban amúgy is akkora a „Byung-Chul Han-imádat”, hogy divatmárkát akarnak a nevére építeni.
A másik tekintete helyett a saját digitális tükörképünkbe bámulunk
Han kifejezetten jó hangulatot csinált az auditóriumban, holott ritkán hallani olyan elkeserítő gondolatokat az egyébként sem rózsás jelenünkről, mint amilyenek aztán a filozófustól elhangzottak.
Egy ügyes fogással Nádas Péter A hely, ahol élünk című esszéjével vezetett át minket a digitalizáció keserű valóságába. Az írásban szerepel egy vadkörtefa, amely alatt hajdanán összegyűlt a falu, Gombosszeg apraja-nagyja, és ott, a fa körül meséltek, énekeltek, zenéltek egymásnak az emberek. „Szívesen élnék magyarként ebben a faluban, csakhogy ma már senki nem énekel a körtefa alatt. Biztos mindenki az okostelefonját nyomkodja” – mondta a filozófus, aki szerint korunk tragédiája, hogy az okostelefonok és a közösségi média életünkre rátelepedő, intenzív jelenléte miatt hiába jönnek létre határtalan kapcsolódási lehetőségek, mégsem kerülünk közelebb egymáshoz. „Ma kommunikáció van, közösség nélkül. A digitalizáció több kapcsolódást, ezáltal több szabadságot ígér nekünk, de valójában csak magányosabbak, kiüresedettebbek vagyunk, mint valaha”.
Gyakorlati és szimbolikus jelentősége is van annak, hogy ma már gyakrabban érintjük meg a telefonunk képernyőjét, mint a másik embert. A fogorvosnál a páciensek félelmükben újabban az okostelefonjaikat szorongatják, az anya inkább a telefont nyújtja oda a keze helyett. Han szerint digitális érintési szegénységtől szenvedünk, és ezt akár szó szerint is lehet érteni: fizikailag sokkal ritkábban kerülünk közel egymáshoz, amin a kézfogást minimalizáló és a távolságtartást normalizáló pandémia sem segített. Pedig az érintés során a szeretethormonnak is nevezett oxitocin szabadul fel, ami segíti a bizalom kialakulását, csökkenti a stresszt, a szorongást.
Az egyre ritkuló érintések és a valódi emberi kapcsolatok helyett most sok „test és tekintet nélküli” digitális fantomarc vesz minket körül, és sajnos leggyakrabban éppen a saját magunk arcát látjuk viszont, amihez hasonlót az evolúció során eddig még sosem tapasztalhattunk. A digitális tükörképünkkel való állandó szembesülésből depresszió, adott esetben testképzavar fakad, ez utóbbit nevezik Snapchat- vagy Zoom-diszmorfiának. A mai világban egyre többen válnak betegesen elégedetlenné a külsejükkel azáltal, hogy az Instagramon vagy a Zoomon visszaköszönő arcképüket méricskélik, sőt, egyes országokban már konkrét jelenség, hogy a digitális megjelenés tökéletesítése végett plasztikai sebészhez fordulnak az emberek. A járvány, a lezárások csúcsra járatták hát az önoptimalizálási kényszert.
Az erotikának és a szerelemnek immáron befellegzett
Egy új életformában létezünk Byung-Chul Han szerint. A neoliberális társadalmak rákfenéje, hogy az emberek saját magukat zsákmányolják ki benne, ami kiégéshez vezet (lásd. A kiégés társadalma című művét). Az önmegvalósítás igájába hajtjuk magunkat, és jóllehet, már nem parancsol nekünk senki, a szabadság álcája mögött a saját parancsainkkal éppen mi lökjük magunkat kényszerpályára. „Az állat elkaparintja urától a korbácsot, maga korbácsolja önmagát, hogy úr legyen, és nem tudja, hogy ez csak fantáziakép” – szól a Kafka-idézet.
Ettől nárcisztikussá és teljesítményalapúvá válik a társadalom, ahol a legfőbb érték Byung-Chul Han szerint a „hatni tudás”. A „yes, we can!” – ismételte iróniával a hangjában a híres szlogent. Ma minden arról szól – mondta –, hogy az egyének képesek valamire, hogy teljesítenek, hatással vannak magukra, az életükre, a társaikra, kontrollálnak, irányítanak. Az okostelefonok is éppen azt a tévképzetet teremtik meg, hogy a világ abszolút mértékben a saját igényeinkre szabható, hozzánk igazodó, hiszen a telefonon keresztül megjelenő virtuális valóságot a felhasználóra optimalizálják.
A szexualitást, az alvást és a szabadidőt is a teljesítményünk fokozása alá rendeljük, céljuk lesz. Javítható, számszerűsíthető, beárazható termékké válhat mind. A szexualitást már nem az érzelmeinkkel, hanem a képességeinkkel hozzuk összefüggésbe: lehet jól, jobban, rosszul, rosszabbul teljesíteni az ágyban. A magyar fordításban ősszel megjelenő Erósz haldoklásában Byung-Chul Han ír arról, hogy az olyan kifejezések, mint például a „power nap” (feltöltő pihenés) vagy a „stresszoldó szex” épp azt sugallják, hogy ezeket a cselekvéseket a jobb munkabírásunk, a produktivitás érdekében érdemes csinálnunk.
Ez az eldologiasodás – mutatott rá Byung-Chul Han –, azzal a káros jelenséggel párosul, hogy a fokozódó digitális jelenlétben az embertársaink totálisan a rendelkezésünkre állnak. Bárki, bármikor elérhető. A Tinderen két jobbra húzással összehozható egy rapid randi; a saját kívánalmainknak megfelelően megszabhatjuk az algoritmusnak, hogy milyen paraméterű (!) emberekkel társítson össze. A viselkedésünk fogyasztói termékké, áruvá válik a közösségi médiában. A lassú, élő, ennélfogva intenzív párbeszédek néhány soros pötyögésekké degradálódnak. Mivel a kapitalizmust a tömegigények kielégítése tartja fenn, egyre több lesz a világban a hasonló, az azonos, eltűnik a valódi sokszínűség, a valódi vonzerőt jelentő aszimmetria. A fogyasztói kultúrában újabb és újabb szükségletek teremtődnek meg és elégítődnek is ki azonnal.
Mindez „halott pozitivitást” eredményez Han szerint, az izgalmas feszültséget fenntartó negativitás nélkül. Korunk katasztrófája, hogy az instant kielégülés és a folyamatos rendelkezésre állás közepette egyszerűen eltűnik a Másik. Elszivárog ugyanis a távolság az emberek között, megszűnik az elérhetetlen, mint olyan. Ha pedig – állapította meg a filozófus – nincs távolság, akkor közel kerülni sem lehet már. Pedig a Másik, mint önálló entitás, csak a távolsággal együtt létezhet.
„A Másikat nem lehet megismerni, birtokolni”, saját ízlésünkhöz igazítani, „a Másik nem tagozódik az Én rendszerébe. A fogyasztói társadalom minden vágyat (amely alapvetően egy nem elérhető dologra irányul) eltüntet. A szerelem nem kezdeményezőkészség. Nincs oka. A szerelem csak lerohan minket” – határozta meg a szerelem alaptermészetét, és ezzel Byung-Chul Han, egy júniusi hőhullámtól agyonnyomott délutánon, a CEU telt házas, fülledt auditóriumában lesújtott az végítéletével:
eltűnt a sóvárgás, leépült a szerelem.
A libidónkat ma már a saját szubjektivitásunkra pazaroljuk, és ha nincs Másik, akkor már csak az Én marad, a libidó tárgya önmagára visszahull.
Több mindent is veszíthetünk el amiatt, hogy hani értelemben totálisan énközpontú lett a világ. Minden elvész, ami azt igényelné, hogy ne a saját teljesítményünk, cselekedeteink által, hanem a másik által legyünk. A filozófus például úgy gondolja, hogy eltűnnek idővel a versek is, mivel a költészetben a nyelv sem létezhet a befogadó Másik nélkül. „A vers meghívás arra, hogy a Másik a hangot hangzóvá tegye” – mondta a filozófus, és feltette a költői kérdést: hát ki olvas ma még egyáltalán verseket?
Az elgyengülés ereje
Byung-Chul Han nem tartja magát pesszimistának, ugyanakkor az előadás során feltett kérdésekre, hogy lesz-e jobb a világ, megmarad-e bármi a fundamentális értékekből, visszanyerhető-e a saját szabadságunk, egyszer sem tudott megnyugtató választ adni. Ha azonban az emberiség kétségbeejtő irányba is halad, ez mégsem jelenti azt, hogy személyes szinten ne tehetnénk mégis valamit a saját lelki jóllétünk érdekében.
„Erósz képessége az, hogy kiragadja a szubjektumot saját magából és a másik felé mozdítja. Kivezeti az egyént a saját nárcisztikus poklából” – fogalmazott, és hozzátette, hogy a valódi szerelem megélésekor egyszerre kell éreznünk magunkat erősnek és kiszolgáltatottnak is (jellemzően ez utóbbi tulajdonságot nem igazán favorizálja a nyugati társadalom). „A sikeres kapcsolódást a Másikhoz az elgyengülés jelenti. A gyengeség érzete pedig a másik adománya, nem az én teljesítménye kell, hogy legyen.”
De mégis hogy legyünk képesek erre a fajta megadásra? Byung-Chul Han szerint a „hatni tudás” ellentétére, a „nem hatni tudásra” van szükségünk hozzá, mert ez utóbbi nélkül nincs erotikus tapasztalat. A nem hatni tudás maga a tétlenség, amely azonban nem egy bénító valami, hanem egy kontemplatív állapot, egy cél nélküli létpillanat.
Egyik kedvenc filmje, Lars von Trier Melankóliája, szerinte nagyon érzékletesen mutatja meg, hogyan képes ez a fajta jótékony tétlenség kimozdítani bennünket a depresszióból, és újra megadni nekünk a vágyakozás örömét. Értelmezésében, amikor a Kirsten Dunst által megformált főszereplő meztelenül fürdik meg a világ pusztulását jelentő, közeledő bolygó kék fényében, akkor „az abszolút cselekvésképtelenség” miatt kerül ki a letargiájából, önmegadása erotikus sóvárgást ébreszt benne az ütközés iránt, és képessé teszi őt arra, hogy a végén közösséget érezzen.
Mennyire szép kép ez, és elvileg a tétlenség egy halált okozó bolygó nélkül is gyakorolható. Byung-Chul Han legalábbis napi szinten gyakorolja, amikor az idejét a virágok nézegetésével tölti. Úgyhogy talán most jött az a pont, amikor érdemes becsukni a netet, és eldugni a telefonunkat.
