HVG: Milyen események hatására alakulhat ki a traumatizálódás?

Steinberg Johanna: A traumatizálódás során az áldozat egyrészt szembesül egy olyan eseménnyel, ahol őt fenyegeti halál vagy sérülés, de néha már az is súlyos megrázkódtatást jelent, ha ennek csak tanúja az ember. Másrészt ennek kapcsán intenzív félelmet és tehetetlenséget élhet át, és mindez olyan erővel hat, hogy azt már nem tudja megemészteni. A háborús események pontosan ilyenek, és gyakran vezetnek aztán különböző átmeneti vagy tartósan fennálló pszichés zavarokhoz, szorongásos megbetegedésekhez, poszt traumás stressz zavarhoz (PTSD), depresszióhoz. A traumatikus események jellegét kutatva azt találták, hogy a nemi erőszak esetén van a legnagyobb valószínűsége annak, hogy kialakul PTSD és egy háborúban sajnos rendkívül sok nő válik ennek áldozatává.

Egyébként a traumatikus eseményeket szokták aszerint osztályozni, hogy egyszer történik meg (pl. egy autóbaleset) vagy ismétlődően, egymásra rakódóan fordul elő, ezek a kumulatív traumák. Egy másik felosztás szerint beszélhetünk egyéni és társadalmi traumákról. A háború társadalmi trauma - különböző mértékben, de mindenkit megérintett-, emellett kumulatív trauma is, hiszen azok, akik nem tudtak azonnal elmenekülni napról napra súlyos szenvedéseknek vannak kitéve.

HVG: Milyen tünetekkel járhatnak a traumatikus események?

S. J.: A tünetek széles skálája fordulhat előközvetlenül az esemény után, vagy később: a legismertebbek ezek közül az akut stressz zavar, ami közvetlenül az eseményt követően alakul ki, illetve ha a tünetek később jelentkeznek, akkor beszélhetünk poszt traumás stressz zavarról (PTSD).

A poszt traumás stressz zavarnak három fő tünetcsoportját különböztethetjük meg. Az egyik és legismertebb a trauma újra átélése. Erre gyakran láthatunk példát filmekben, amelyek a vietnámi háborúról szólnak, ahol egy veterán emlékbetörésektől szenved és akár egy teljesen hétköznapi helyzetben is - például fizet egy pénztárnál, vagy kutyát sétáltat - teljes valójában azt éli át, hogy újra ott van a harctéren, ugyanazokkal a hangokkal, érzetekkel, akár képekkel. Ilyenkor hirtelen betör az ember tudatába az átélt élmény, ezt nem tudja irányítani, és nem tud másra gondolni, azt érzi, mintha itt és most újra megtörténne vele ugyanaz a szörnyűség.

AFP/FADEL SENNA

Az újra átélés egy másik formája az, amikor rémálmai vannak az embernek, de jelentkezhet testi tünetek formájában is, amikor ugyanazokat a testérzéseket éli meg az áldozat, mint a trauma idején.

A másik tünetcsoport az elkerülés, amikor az embernek annyira borzasztó fájdalmakat okoz a traumára való visszaemlékezés, hogy ezt minden módon megpróbálja elkerülni: nem beszél róla, nem gondol rá, nem kerül semmi olyannak a közelébe, ami emlékeztethetné a szörnyűségekre. Ennek lehet az a következménye, amikor valaki fél, hogy az esemény szóba kerülhet, így nem tud beszélgetni másokkal, és végül izolálódik.

A harmadik tünetcsoport az állandó készenléti állapot: ekkor koncentrációs nehézségek jelentkezhetnek, de jellemző a düh, irritáltság, alvászavarok, és rendkívüli ijedősség is.

Fontos kiemelni, hogy nem minden súlyosan megterhelő esemény vezet ilyen állapotokhoz, a traumatizálódás sok tényezőtől függ. Azonban, ha mégis kialakulnak tünetek, ezek az esetek nagy részében maguktól elmúlhatnak. Nem törvényszerű az, ha valakinek poszttraumás stressz zavara van, az krónikussá válik, és csak segítséggel tud tőle megszabadulni, ez az esetek egyharmadában történik csak meg.

HVG: Milyen tényezők befolyásolják azt, hogy ki mennyire traumatizálódik?

S. J.: Több tényező befolyásolja azt, hogy mekkora valószínűséggel jönnek létre pszichés zavarok. Egyrészt, fontos, hogy ki milyen hosszan van kitéve az eseményeknek: aki hosszú időn keresztül van kitéve több megrázó eseménynek, annak egy idő után biztosan összeomlik a védekezőképessége. Másrészt, az sem mindegy, hogy valaki mennyire közvetlenül van a borzalmas eseményeknek kitéve: nagyobb megrázkódtatás éri azt az embert, aki a harcokat látja, ő maga is életveszélyben van, megsérül, esetleg elveszíti a szeretteit, mint azt, aki az ország egy olyan részéből tud elmenekülni, viszonylag hamar, ahol nem, vagy csak rövid ideig él át ilyesmit.

AFP / ARIS MESSINIS

A traumatikus esemény jellege is számít, például egy véletlen természeti katasztrófa vagy baleset kisebb valószínűséggel vezet traumás tünetekhez, mint az ember által ember ellen elkövetett cselekmény, amilyen ez a háború is - itt sokkal nagyobb rizikó.

Számít az érintett életkora, például a gyerekek sokkal sérülékenyebbek, függő helyzetben vannak, ezáltal veszélyeztetettebbek. A most 80 év feletti generáció is jobban kitett, hiszen ők már átéltek egy háborút, így az esetükben az előző háborús traumák újra aktiválódhatnak. Emellett az is számít, hogy a traumát követően mi történik az áldozattal, így tehát igenis van ráhatásunk arra, hogy kinek milyen súlyos következményekkel kell szembenéznie.

HVG: A pandémia is befolyásolja a traumának való kitettséget?

S. J.: Nagyon is, hiszen az elmúlt két év pandémiája már nagyon sok embert megviselt és meggyengítette a lelki védekezőképességét, így egy következő trauma nehezebben feldolgozható. A pandémia is egy kollektív trauma volt: az elején nem lehetett tudni, hogy mekkora volt a veszély, volt létjogosultsága az életveszélyes fenyegetettségnek is.

HVG: Kik esetében beszélhetünk másodlagos traumatizálódásról?

S. J.: A trauma érheti közvetlenül az embert, de lehet közvetetten is hatással, például egy traumatúlélő gyermekére a szülőn keresztül, vagy egy segítőre, aki tanúja annak, hogy mást trauma ért. Tehát az is traumatizálódhat, aki terepen dolgozik és újra meg újra meghallgatja az ukrajnai háborúból menekülők történeteit. Ez nem szükségszerű, de gyakori.

AFP / ARIS MESSINIS

HVG: Hogyan történik egy trauma feldolgozása?

S. J.: A trauma feldolgozására irányuló terápiák általában több részből épülnek fel. Első lépés a stabilizáció, amit nem lehet kihagyni: egy traumát feldolgozni csak akkor lehet, ha már valamennyire biztonságban érzi magát az illető, de legalábbis elmondható, hogy most már nem ott van, hogy a közvetlen fenyegetettség elmúlt. Abban kell segíteni, hogy a külső biztonság mellett a belső biztonság is elkezdjen kialakulni, azaz saját reakcióit, érzelmeit is jobban értse és érezze, hogy tud rájuk hatással lenni. Az viszont egyénfüggő is, hogy ki mikor érkezik meg ebbe a pszichés állapotba.

Ezután jöhet csak a traumával való közvetlenebb szembenézés, annak feldolgozása. Az utolsó lépés az integráció, a „szálak elvarrása”, és gyakran megbékélés azzal, hogy a jövő már nem alakul úgy, ahogyan enélkül alakulhatott volna és vannak pótolhatatlan veszteségek. Az EMDR, a poszttraumás állapotok tudományosan bizonyított pszichoterápiás módszere segítséget nyújthat ebben, hiszen kifejezetten olyan zavaroknak a gyógyítására jött létre, ami mögött valamilyen traumatikus esemény áll. A Magyar EMDR Egyesületnek egyébként van egy pszichológusokból, pszichiáterekből álló krízis munkacsoportja, amely a menekültek segítésén túl szakszerű támogatást nyújt a második vonalbelieknek is, tehát például a helyszíni tudósítóknak, a szociális munkásoknak, önkénteseknek, egészségügyi dolgozóknak.

HVG: Hogyan lehet segíteni az Ukrajnából érkező menekülteknek?

S. J.: A menekülők számára az a legfontosabb, hogy amikor Ukrajnából megérkeznek, biztonságban érezzék magukat: tudjanak a szeretteikkel kapcsolódni, és az alapvető szükségleteik teljesüljenek: vagyis elérhető legyen számukra elegendő étel, ital, fedél. Ennek a pszichés tünetekre nézve is van jelentősége, hiszen az emlékbetöréses jelenség egyik kiváltó ingere lehet akár egy olyan testi állapot is, ami a traumatikus esemény során fennállt, így tehát a traumára emlékeztet és ez az emlékeztető inger lehet akár maga a kimerült éhes, szomjas testi állapot is. Ezért is fontos a testi jóllétre figyelni, hogy a traumás élmények betörését elkerüljék.

Az is segít ilyen esetben, ha a túlélők információt kapnak arról, hogy amilyen pszichés tüneteik vannak, az miért van, vagyis mi történik velük pontosan: nagyon erős kontrollvesztettség érzéssel jár az, amikor a poszttraumás tünetek során akár naponta többször előfordulhatnak emlékbetörések, rémálmok. Túlélők elmondásai alapján ennek elviselésében már az is segít ha van információjuk arról, hogy ezek normális lelki jelenségek, a szervezet, az idegrendszer így próbál meg megküzdeni a traumával.

AFP

Általában elmondható, hogy a háború túlélői elveszítik a kontrollérzetüket, vagyis azt az érzést, hogy tudják az életüket irányítani, ráhatással vannak bizonyos dolgokra. A kontrollérzet apránként való visszanyerése nagyon fontos akár azzal, hogy információt adunk át arról, hogy kihez fordulhatnak segítségért, hol vannak, mi várható az elkövetkező napokban. Nagyon sokszor az is segítség, ha lehetőséget adunk rá, hogy értelemmel teli, vagy hasznos tevékenységet végezzenek, ha szeretnének. Az olyan apróságok, mint az elmosogatás, rendrakás jó érzést adhatnak egy ilyen helyzetben.

HVG: Civilként hogyan segíthetünk jól és mire figyeljünk oda?

S. J.: A legnagyobb segítséget a társas támasz jelenti. Rengeteg esetben hallottam azt, hogy a hazánkból tovább utazó menekültek még mindig támaszkodnak azokra az emberi gesztusokra, amiket a magyarországi segítőktől kaptak. A társas támasz bizonyítottan csökkenti a poszt traumás stressz zavarok kialakulásának az esélyét, szóval nagyon jelentős segítséget adhatunk egyszerű emberi gesztusokon keresztül is.

Laikus segítőként fontos felkészülni arra, hogy az érzelmek és az emberi viselkedések nagyon széles arzenáljával találkozhatunk: természetes a nagyon erős idegesség, a düh, a sírás, az apátia, a reménytelenség egyaránt.

Azonban, van egy olyan hiedelem, hogy a traumatikus élmények elmondása segít a túlélőknek a trauma feldolgozásban. Ebben érdemes óvatosnak lenni, mert esetenként ez kifejezetten káros is lehet, ha a túlélőket beszéltetjük a traumatikus élményekről: ilyenkor az is megtörténhet, hogy az illető a traumatikus élményt újra és újra átéli, anélkül, hogy az bármennyire is oldódna.

HVG: Hogyan hathat majd az ukrajnai háború a következő generációkra?

S. J.: Ezt egyáltalán nem lehet előre megjósolni, de a transzgenerációs trauma átadás egy ismert jelenség, és az erről való tudásunk adhat ebben támpontokat. A feldolgozatlan traumákat - többnyire tudattalan folyamatokon keresztül - az egyik generáció (aki átélte és nem dolgozta fel azokat) továbbadja a túlélők második, de akár harmadik generációjának is. Nagyon nehéz megragadni ezeket a folyamatokat, amelyekben olyan attitűdök adódnak át, hogy nem lehet megbízni senkiben, a világ veszélyes hely, állandóan résen kell lenni, erősnek kell lenni, a legnagyobb fájdalomban sem szabad sírni vagy sérülékenységet mutatni, mert különben eltipornak, vagy nem érdemes kötődni, mert úgyis elveszítem a másikat.

Fazekas István

Az biztosnak látszik, hogy a hallgatás, a kibeszéletlenség nagyon fontos szerepet játszik a trauma átadásban, ugyanakkor ezek a traumák olyanok, hogy szinte lehetetlen róla beszélni. A magyar nyelvben vannak olyan kifejezések, amelyek átélhetővé teszik az elbeszélhetetlenség élményét: „elmondhatatlan fájdalom”, „néma rettenet".

Azonban amikor a gyerekek azt tanulják meg, hogy nem beszélünk a problémáinkról az egy alapvető magány érzést közvetít, ezen felül a gyerekek érzik, hogy van valami baj, de azt nem tudják mihez kötni, így a félelmet, a szorongást gyakorlatilag megtanulják. Az segíthet, ha a családon belüli nyíltan kommunikálunk, lehet szabadon kérdezni, és nem tilos semmilyen érzelem átélése. Ennek pedig az a módja, hogy a felnőttek, akiket a trauma ért, feldolgozzák a velük történteket, és fontos, hogy erre kapjanak lehetőséget. Tudjuk, hogy ez segít, tehát tudjuk a túlélőket ennek szellemében támogatni, ez társadalmi felelősségünk.

HVG: A háborús eseményekről hogyan kommunikáljuk a gyerekekkel?

S. J.: Egyrészt fontos, hogy lehetőleg ne hallgassunk a jelenlétükben híreket, ne tegyük ki őket a közösségi médiában vagy a sajtóban megjelenő képeknek, híreknek. Másrészt józan ésszel érdemes átgondolnunk, hogy hol találkozhatnak a gyerekek még az információkkal. Sokkal jobb, ha tőlünk hallja először az információkat, és van lehetőség kérdezni, megbeszélni, mint valahol máshol.

Azért is fontos velük beszélnünk arról, ami körülöttünk történik, mert érzik, és látják, hogy aggódunk, és fontos, hogy értsék az okát. Ha a gyerek érzi, hogy a szülő szorong, akkor könnyen bűntudatot érezhet, hiszen a gyerekek sokszor azt kezdik gondolni, hogy ők a hibásak, hiszen nagyon énközpontúan gondolkoznak. Így a gyerekekkel jó, ha tisztázzuk, például így: „igen, jól érzed, aggódunk, baj van, a megoldáson dolgozunk.”

Steinberg Johanna

Veres Viktor

Érdemes figyelni arra is, hogy ne menjünk bele túl sok részletbe, segíthet az, ha előre végiggondoljuk, mit szeretnénk nagyjából mondani. Ha a gyerek belekérdez – mert úgyis tesz majd fel kérdéseket -, akkor annyit válaszoljunk, amennyit kérdezett, és ne vesszünk bele egyéb magyarázatokba. Arra helyezzük a fő hangsúlyt, hogy ő most itt biztonságban van, és a szülő vigyáz rá.

HVG: Mit kezdhetünk azzal, ha a háborús helyzet szorongást kelt bennünk?

S. J.: Az teljesen normális, hogy szorongunk, félünk vagy aggódunk a háború miatt. Amire érdemes törekedni, az az, hogy ne a félelem határozza meg a mindennapjainkat: a nagyjából megszokott napirend tartása is sokat segíthet.

Az is mankót nyújthat, ha a tehetetlenség ellenében kézbe vesszük a dolgokat: egészséges határok között - vagyis magunkra is figyelve - elkezdünk önkénteskedni, adományozunk a menekülteknek. A stressz-szintünket tudatosan csökkenthetjük egyszerű légzőgyakorlatokkal, és a stressz azonnali levezetésének egy másik hatékony módja a mozgás, séta, futás.

Emellett érdemes komolyabban korlátoznunk a médiafogyasztásunkat: híreket csak naponta 1 vagy 2 vagy előre meghatározott alkalommal nézzünk, és előre határozzuk meg, hogy melyik, számunkra megbízható oldalakról tájékozódunk. Ne vesszünk bele a hírportálról hírportálra szörfölésbe, ha lehet.