Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A versenyistállónak vagy elitgimnáziumnak nevezett intézményekbe az intellektuális közeg miatt felemelő érzés járni, de azokban sokszor egészségtelen versenyszellem uralkodik, ami nem mindenkinek tesz jót, sok diákot kifejezetten stresszel és meg is betegít. Ráadásul ezek az intézmények sem mentesek az abuzív tanároktól. Kinek való? Lehet-e bulizni? Újrakezdené-e az adott gimiben? Egykori elitiskolás diákokat kérdeztünk a tapasztalataikról.
„Felemelő érzés volt éveket eltölteni és szocializálódni egy kifejezetten intellektuális közegben, ahol a mindennapi témák eléggé eltértek az átlagos diáktémáktól. Éveken keresztül ebben élve szerintem összességében szélesebb világismeretem és nyitottabb gondolkodásmódom lett, mintha egy átlagos iskolába jártam volna. Viszont máskor ugyanez a közeg átok is tudott lenni. Egy egészségtelen versenyszellem hatotta át az intézmény diákjait. Nem mindenki érezte így és nem is mindenki mutatta ki, de sokakban kimondva is ott volt egy folyamatos versengési ösztön, az egymás teljesítményéhez való hasonlítgatás. Akiknek mindennaposan az volt a szempont, hogy megmutassák, nekik mennyivel jobb jegyeik vannak a társaiknál, azokban szerintem egy egészségtelen gondolkodásmód alakult ki, a többi diák pedig pontosan emiatt szorongva élt” – foglalja össze egy volt fővárosi elitiskolás diák a kettős érzéseit, amikor tapasztalatairól kérdezzük.
Hogy mégis közöltük a cikket, annak az az oka, hogy tanulságosnak gondoltuk bemutatni, hogy az ország vezető iskoláiban tanulni nem mindenkinek való, és ott is előfordulnak tanári megalázások, túlkapások.
Ezt a fajta nyomást a legtöbb beszélgetőtársunk említette.
Elég nagy nyomást rak az emberre, hogy bármit csinál, mindig van olyan terület, ahol egy gyerek jóval ügyesebb nála.
Aki az ilyen típusú kudarcot nem viseli jól, azt meg fogja viselni. Képesnek kell lenni rá, hogy azokat a tárgyakat elengedje az ember, amiben nem kiemelkedő, különben az összes energiáját és önbizalmát felemésztheti. Itt nagyon jók a tehetséggondozásban, de egyáltalán nem jeleskednek a felzárkóztatásban” – mondta egy iskolatársa.
Nemrég a hvg.hu-nak adott interjúban a Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium megbízott igazgatója azt magyarázta, hogy az elitiskola kifejezés nagyon sokféle pedagógiai célt takarhat. Náluk például nem is a minél jobb érettségi eredmények elérése az elsődleges cél, hanem az, hogy az oda kerülő gyerekek megtalálják a helyüket, hogy rájöjjenek, miben igazán jók. A kimagasló érettségi ezzel együtt jár. Van olyan iskola, ahol kifejezetten ráhajtanak a versenyekre, a diákokat arra ösztönzik, hogy induljanak el ezeken, másutt kevésbé erős ez a nyomás, sőt olyan igazgatóval is beszéltünk nem eggyel, aki kiemelte, hogy azt szeretnék elérni, hogy szeressenek oda járni a gyerekek.
Stresszes liga
Vegyes képet látunk mi is, miután megkérdeztünk egy tucat egykori elitiskolást (a válogatási kritériuma az volt, hogy a megkérdezett a HVG tavalyi Középiskolai rangsorának első tíz helyezett iskolájának egyikébe járt), hogy tapasztalataik szerint megérte-e az adott iskolát választaniuk. Az tény, hogy a felsőoktatási felvételi nem szokott gondot okozni az ilyen intézményeket sikeresen elvégzőknek, és van, aki ezen túl is állítja, hogy „rengeteget tanultam önmagamról, meghatározó emberekkel ismerkedtem meg, és a mai napig hordozom magamban mindazt az élmény-, emlék- és tudásanyagot, amit hat év alatt kaptam”, mások viszont arról számoltak be, hogy ezekben a tehetséges gyerekeket nevelő intézményekben is jócskán előfordul tanári túlkapás, aminek legtöbbször nincs is következménye, a diákok pedig tehetetlenek ilyen esetekben.
Rémálmok a mai napig
„Te kis szarházi”, „te kis hülye gyerek”, „te kis hülye picsa” – az egyik fővárosi elitiskola matematikatanára ilyen beszólásokkal teremtette le a nem elég jól teljesítő vagy valamiért neki nem tetsző diákokat. „A rendkívüli becsületsértő hangnem miatt sokan folyamatosan zokogtak az órán, voltak, akik depressziósok lettek az osztálytársaim közül” – számolt be egyik alanyunk. Mindez évekkel ezelőtt történt, de a nemrég tartott osztálytalálkozón kiderült, vannak, akiknek a mai napig rémálmai vannak az iskolai légkör miatt.
Ugyanitt egy – országosan is ismert – magyartanár kedvenc taktikája az volt, hogy amikor az osztály előtt feleltetett, „feltett olyan bonyolult kérdéseket, amire nehezen lehetett válaszolni, ha mégis elkezdte a felelő a választ, félbeszakította és elmondta helyette, majd adott egy egyest. Az volt a taktikája, hogy elbizonytalanítsa a diákokat a tudásukban, megalázta őket mindenki előtt”. Az informatikatanár pedig a rossz, homofób vicceiről volt hírhedt.
Többen tettek panaszt a megalázó beszólások miatt, azokat viszont sosem iktatták, nem is volt következménye semminek.
Nehéz tanárok, nehéz diákok
„Volt egy-egy keményebb tanár. Akik rendszeresen kiabáltak velünk, ha nem hoztuk az általuk elvárt normát” – mondja egy másik, egykori elitiskolás diák. „Ha valaki nem tudott valamit, gyakran megalázták vele, hogy buta vagy lusta. Az egyiknél – hangulattól függően – 20–40 perc üvöltözés jutott egy órára és rendszeresen feleltetett első sírásig, vagy amíg olyat nem tudott kérdezni, amire a gyerek nem tudta a választ. Egy gyerek rossz válasza miatt legtöbbször az egész osztályt ostobázta le, és visszatérő szófordulata volt, hogy sivár és kiüresedett lesz az életünk.”
Ugyanakkor nemcsak a nehéz tanárokról, hanem a nehéz gyerekekről is beszélni kell. „A nehéz gyerekhez rendszerint még nehezebb szülő tartozott, aki rendszeresen bejárt asztalt verni az osztályfőnökhöz, igazgatóhoz, hogy az angyali gyerekét megvédje. Az ő áldásos tevékenységük miatt azokat az ügyeket sem vették komolyan, ahol indokolatlanul és olyan szintű megalázás ért egy gyereket, hogy amiatt már el kellett volna számoltatni egy tanárt. Az igazgatónő anyatigrisként védte az összes tanárát és soha semmilyen következménye nem volt annak, ha durván beszéltek velünk, pofára osztályoztak, vagy esetleg olyan dolgozatot íratott valaki büntetésből, aminek az anyagát még nem adta le.”
Pszichoszomatikus megbetegedések
A környezet őt magát és sok társát is megviselte. „Már felsőtől rengetegen küzdöttünk vissza-visszatérő tenziós vagy migrénes fejfájással, alvászavarokkal. Mindig voltak depresszióba lecsúszó emberek, olyanok, akiknek az evéssel volt problémájuk és a stresszdohányzás, ivás, könnyű drogok is megjelentek már kilencediktől. De ez az egész nem volt annyira üvöltő külső szemlélőnek, mert IQ-ból igyekeztünk kompenzálni, hogy jól funkcionálónak tűnjünk. A sulipszichológus talán összesen két napot volt bent egy héten és elég nagy stigma volt hozzá járni.”
Az egyik vidéki jó nevű iskolában érettségizett diák, bár nagyon dicséri a volt tanárait szakmailag, és hogy rengeteg diákot juttattak el kiváló versenyeredményekig, hozzáteszi, a diákok kimerültségére egyáltalán nem figyeltek. „Nekik mint szakembereknek látniuk kellett volna, hogy valaki túlterhelt és nem bírja tovább. Szerintem a tanároknak mondania kellett volna, hogy most elég, menj haza és pihenj. Sem a család, sem a tanárok nem vették észre, hogy ha egy kamasz gyerek a hét hét napján 12 óránál többet dolgozik, az nem egészséges.”
A túlhajszolt tananyagleadást több interjúalanyunk az oktatási rendszer általános hibájának tartja, nem az adott iskolákat, pedagógusokat okolják, hanem például a túlzsúfolt alaptantervet. Az elitiskoláknak is ezekhez a tartalmi szabályzókhoz kell alkalmazkodni, ebből próbálják meg kihozni a legtöbbet, a maguk hibáival természetesen.
De tény, hogy mások is hangsúlyozták, a diákok mentális egészségével nem nagyon foglalkoznak ezeken a helyeken. „Arra, hogy ezt most bírod vagy nem bírod, nem figyelt senki. Az nem létezhetett, hogy ez mentális problémát okoz neked, csak az, hogy lusta vagy. Az iskolapszichológus bent volt kb. két órát és csak azokkal foglalkozott, akiknek kötelező volt hozzá járni. Magától nem ment oda senki.”
Kevés embernek való
Visszatekintve ő úgy érzi, hogy sok mindenből kimaradt a „versenyistálló-szellem” miatt, és az ő egészsége is bánta ezt. „Például volt, hogy nagyon hosszú ideig nagyon magas volt a pulzusom, amit szerintem a stressz okozott… A stressz okozta tünetek általánosak voltak mindenkinél, ezért nem is vették őket probléma számba, mindenki azt hitte, hogy ez normális. Volt egy osztálytársam, aki például gyomorbántalmak miatt több hétig nem tudott bejönni az iskolába. Azt mondanám, hogy az érettségi évében az osztályomnak több mint a felét elküldtem volna pszichológushoz. A depresszióra, szorongásra hajlamos gyerekeknek pedig egyáltalán nem ajánlom az ilyen iskolákat.”
De azoknak sem való egy ilyen iskola, akik szeretnek lassan, elmélyülten feldolgozni valamit, viszont, ha valami nem érdekli, az egyáltalán nem tudja lekötni. „Nagyon jók voltak a tanáraink tehetséggondozásban, de a felzárkóztatáshoz egyáltalán nem értettek. Ezért, ha valaki elakadt, az rendszerint magántanárhoz ment. Ha ezt valaki nem engedheti meg magának, akkor könnyen elvérezhet egy ilyen helyen.”
„Nagyon kevés embernek való. Hiába tanulok jól, attól még kialakít egy olyan gondolkodást, mely érzelmileg nagyon leépíti az embert. Mindenki túlhajszolja magát. Hiába marad időnk, mindig rágörcsölünk a dolgokra és mindenki idegbeteg lesz. Szerintem ezekben az iskolákban nagyon sokan idegbetegek. Lehet, hogy valaki alapjáraton is hajlamos erre, de én nem voltam ilyen. Az iskola rátesz erre egy lapáttal. Olyan embereknek való ez az iskola, akiknek nagyon magas az IQ-szintjük, de az érzelmi intelligenciájuk alacsony. Ők azok, akik tudnak csak a tanulásra fókuszálni, és kizárni az összes érzelmi hatást.”
És mi van a bulival?
Egy ilyen iskolában „a rendszer mindig csak a jövőre készít fel, és nem hagy időt a jelenre gondolni. Arról szól az egész életünk, hogy valamire mindig fel kell készülni. Emiatt kialakul az emberekben egy olyan mentalitás, hogy mindig csak a jövőn aggódnak, és nem tudnak a jelenben élni” – fogalmaz egyik alanyunk.
És valóban, sokszor van olyan bírálat a versenyistállókkal szemben, hogy a magas követelmények azzal járnak, hogy a diákoknak csak a tanulásra marad idejük, energiájuk, és a tinédzserkorban szintén fontos társasági élményekre kevéssé van esélyük. Egy alanyunk ezt így fogalmazza: „annak nem való egy ilyen iskola, aki azt tervezi, hogy szétbulizza az agyát”.
„Nem nagyon volt idő az iskolán kívüli tevékenységre. Igazából azt mondanám, hogy aki ilyet választott, annak megsínylették a jegyei. Az ember nyolctól hatig az iskolában volt, szinte semmire nem volt idő. Sokan voltak, akik azt mondták, hogy már egyszerűen nem bírják fizikailag és mentálisan, hogy egy hobbijuk legyen, például második évben rengetegen kiestek a kosárcsapatból. A legtöbben úgy döntöttek, hogy nagyrészt feladják a magánéletet és inkább a tanulásra összpontosítanak” – erősíti meg az egyik lány.
De a kép nem ennyire egyértelmű. Igaz, azt szinte mindenki kiemelte, hogy a diákönkormányzatok nem sokat tettek a közösségépítésért, és alacsony is ezek presztízse, de a tanulók azért, több beszámoló szerint is, megtalálták a lehetőséget arra, hogy megéljék a tinédzserkorukat.
„Az teljesen alap volt, hogy ebéd után meg lehetett találni a teljes 11–12. osztályt egy közeli kocsmában, meg rendeztünk házibulikat is” – mondja egy fővárosi alanyunk.
„Nagyon sokszor hallom, hogy ezekben az iskolákban annyi a tanulnivaló, ami a szociális élet rovására mehet. Én ezt egyáltalán nem tapasztaltam, de hozzá kell tennem, hogy én mindig is a lázadóbb csapatba tartoztam. Évekig úgy jártam be, hogy otthon semmit nem tanultam. Órai odafigyelés elegendő volt. Soha nem éreztem, hogy elnyomnak az elvárások, de nem is voltam színötös tanuló. Ha valaki nem pörög rá annyira, hogy mindenből ötös legyen, akkor nyugodtan tud szórakozni” – emlékezik egy másik.
Újrakezdenék
Az elitiskolákból kikerülők általában bejutnak a legjobb egyetemekre, a felvételi statisztikáik (nagyjából a diák 100 %-át felveszik a vágyott helyre) és az érettségi eredményeik (átlag 80 % körüli emelt matek, és ennél is jobb emelt magyar érettségi) igen meggyőzőek.
Talán meglepőek viszont azok a tapasztalatok, amikről többen is beszámoltak: „Hárman fejeztük be összesen időben az egyetemet és legalább az osztálytársaim fele szakot váltott. Sokan mondták, hogy nehéz volt a szak, amire jelentkeztek, de én inkább arra tippelek, hogy eddigre érett be a kiégés, illetve, hogy van választásuk. Hogy nem csak előre kell haladni a kiemelt úton és nem akkor vagy a legokosabb, ha pont az orvosit végzed el, hanem el kell gondolkozni azon, hogy hol éreznéd a legjobban magad. Erre a gimi alatt nem volt lehetőség.”
Az elitiskolának is megvan tehát az árnyoldala, és egyáltalán nem mindenkinek valók. Mindezek ellenére az általunk megkérdezett több mint tucatnyi nyilatkozóból csak néhányan mondták azt, hogy ha tehetnék, és újrakezdhetnék, nem választanák az adott iskolát. A legtöbben újra beiratkoznának oda.
„Aki szellemileg nyitott, nem fél felvállalni, megmutatni önmagát és képes a köz javára cselekedni, hasznos vagy épp gyönyörködtető dolgokat létrehozni, az szinte bizonyosan kibontakozik, kivirul és megerősödik az ebben a gimnáziumban töltött évek alatt” – vallja egy volt fővárosi elitiskolás diák.
„Sajnos, könnyen előfordulhatott volna, hogy az eszem miatt máshol strébernek tituláltak volna, és nem fogadott volna be a közösség” – mondta egyikük.
Egy másik alanyunk szintén azt mondja, „újra ugyanoda iratkoznék be, viszont máshogy kezelném a helyzetet. Sokkal kevésbé izgatna, hogy általánosan kiválóak legyenek a jegyeim és több időt fordítanék azokra a dolgokra, amik valóban érdekelnek. Több időt fordítanék magamra és arra, hogy baráti kapcsolataim legyenek.”
