Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A magyar példa semmi jóval nem kecsegtetett, de Litvánia örök második városa megmutatta, milyen az, ha nem a politikusok áldatlan tevékenysége és a bénázás uralja az Európa Kulturális Fővárosa nevű projektet. És hogy a pusztítás néha jelenthet valami jót is.
Sosem érezzük, mennyire fontos is valami, amíg nem veszítjük el, és ezt saját tapasztalatból mondom. Úgyhogy ti ne veszítsétek el Európát!
Ezekkel a mondatokkal vezeti fel Chris Baldwin, a londoni Olimpia fáklyás ceremóniáját és több más nagyszabású rendezvényt is levezénylő rendező a következő nagy dobását: a Kaunas – Európa Kulturális Fővárosa (EKF) 2022 negyvenezer néző előtt a hétvégén lezajlott nyitóelőadását. És Baldwin nem a levegőbe beszél: brit állampolgár – és szavai alapján aligha a brexit mellett szavazott.
„Bennünket, európaiakat a kultúra köt össze, sokkal inkább, mint gondolnánk: az európai identitás a kultúrán keresztül mutatkozik meg, hiszen közösek az alapok. Fontos, hogy ne csak gazdaságilag, de kulturálisan is kapcsolatok épüljenek ki Európában, már csak azért is, mert ez folyamatosan szélesíti a látószögünket és táplálja a tudatosságunkat, ami nagyon is hasznos dolog abban a politikai légkörben, amelyben ma élünk.” Ezt már Virginija Vitkienė, a kaunasi EKF igazgatója mondja a hvg.hu-nak Kaunasban, a megnyitó napján: mi is ott voltunk az egész éven át tartó eseménysorozat megnyitóján, amit végül meg tudtak tartani élőben is – noha felkészültek rá, hogy az esetleges korlátozások miatt a tévében és online kell majd közvetíteni –, sőt a nagy napra végül elfogyott mind a negyvenezer ingyenesen foglalható belépőjegy is a járvány miatt szabadtéren, mínusz két fokban tartott előadásra. És nem, hiába gondoljuk mi itt délen: még a litvánok sincsenek hozzászokva ahhoz, hogy másfél órát álljanak a hóban egyhelyben.
Csak egy metrómegálló
Kaunas az örök második, az ideiglenes, a második választás: Litvánia második legnagyobb városa bár két évtizeden át volt az ország fővárosa, amíg a két világháború között Lengyelországé volt Vilnius, de ez csak ideiglenes cím volt, az alkotmányban továbbra is Vilnius maradt a főváros, és amint lehetett, vissza is állították a „rendes” állapotot. Nem mintha az ország történetében az 1990-es rendszerváltás előtt annyi rendes állapot lett volna (ezek közül fájdalmasan sok ismerős a magyaroknak is, a két ország népe hasonló érzésekkel tekint vissza a történelmére): az európaiak közül a kereszténységre legutolsóként áttérő, máig sok pogány emlékkel rendelkező ország rövid virágzás után a cári Oroszországé lett, és utána az 1918-ban kikiáltott függetlenséget sem élvezhették sokáig, a második világháború legelején rögtön bevonult a Vörös Hadsereg, hogy aztán érkezzenek a nácik, akik kiirtották a helyi zsidóság 90 százalékát, a háború végén pedig az ország a Szovjetunió része legyen.
Sokan gúnyosan azt mondják, Kaunas csak egy metrómegálló Vilnius és a tengerparti kikötők között
– mondja Daiva Citvarienė, a Kaunas2022 egyik kurátora, arra utalva, hogy ebből a városból mindenki csak elmegy, minimum a fővárosba, de még inkább külföldre: ahogy sorolja, az ő barátai közül egy sincs már itt (a sors fintora vagy törvényszerűsége, hogy hamarosan ő is Angliába költözik a vőlegényéhez). És valóban: a rendszerváltás előtti csaknem 420 ezres lakosságszám mára a 290 ezret se éri el (Vilniusban csaknem 600 ezren laknak). És közben a nemzetközi helyzet is mintha közeledne a lehető legrosszabb opcióhoz: a litvánoknak túlzottan is közel van az az ukrán határ, ahol Putyin gyűjti fenyegető seregét az elmúlt hetekben. „A múltkor a NATO tartott helikopteres gyakorlatot ott, ahol élünk, de nem tudtunk róla előre. Éjjel kikeltünk az ágyból, és próbáltuk megállapítani, hogy arra van-e Oroszország, amerről a helikopterek jönnek. Persze, hogy félünk: félünk, hogy mi leszünk a következők. Csak azért nyugtattam meg magam, hogy biztosan a másik irányból jönnek, mert vissza akartam mászni az ágyba.”
Kaunasnak még olyan legendás lényei sincsenek, mint Prágának a gólem vagy Erdélynek a vámpírok, „vagyis talán volt valami legenda gyerekkoromban, de sokat elmond róla, hogy már nem is emlékszem” – mondja a kurátor. Ennek a helyzetnek a megváltoztatását tűzte ki célul Baldwin, a program kurátorai és vezetői: a kaunasi EKF-projekt így egy bizonyos mitikus, kaunasi szörnyeteg újonnan megalkotott „legendája” köré fűzték fel. A megnyitó volt a szörny felébredése, május végén jön a második, november végén pedig a harmadik felvonás, Kaunas átalakulásának befejeződése. A munka pedig már hét éve tart, az első két évben még pályázatírással és ötleteléssel, aztán a lehetőség elnyerése után öt év konkrét előkészítéssel – mondja Virginija Vitkienė.
Aki elmenekült, életben maradt
Mert a litvánok komolyan veszik második kulturális fővárosi címűket; Vilnius már 2009-ben elnyerte a jogot az 1985 óta létező, az Európa Tanács által zsűrizett lehetőségre. Amely címhez Magyarországon aligha kapcsolódnak kellemes érzései az embernek: az első magyar nyertes Pécs volt, amely 2010-ben töltötte vagy inkább tölthette volna be a neves szerepkört, csakhogy a lehetőség nyeremény helyett sokkal inkább volt a magyar politika tökéletes látlelete. A civil szerveződésre hamar rátették a kezüket a politikusok, onnantól pedig az inkompetencia, a csatározások és más dicstelen gyakorlatok ülték torukat, hogy aztán egyetlen egy komolyabb fejlesztést se sikerüljön átadni nemhogy január elején, de még az év első felében sem. A legkomolyabb beruházás, a Zsolnay Kulturális Negyed átadója pedig két évet (!) csúszott egy elvileg egyéves programban. A „gyorsan”, mindössze kilenc hónap késéssel átadott Tudásközpont épületéről meg még abban az évben darabok hullottak le, majd csőtörés roncsolta az egészet – írta a kezdeti pécsi pályázat egyik szerzője, aki hozzáteszi: egy német alapítvány felkérte a projekt történetének megírására, de első körben azzal dobták vissza a cikkét, hogy az egész annyira negatív, legalább írjon már hozzá valami pozitívat is. De született könyv is a pécsi kudarcról, egész vaskos: így fért csak el a rengeteg visszaélésszerű bénázás dokumentálása.
Ehhez képest mindenképp egész más élmény januárban látni egy nagyszabású és átgondolt koncepcióról árulkodó megnyitót, amely után látszólag az egész város tovább folytatta a programot: a konkrét előadás után a nézők térképek segítségével bolyongtak a városban, hogy megnézzék a kávézók kirakataiban adott koncerteket, az utcákon, kirakatokban kiállított installációkat vagy iparművészeti alkotásokat, fényshowt, vetítéseket és a többi hasonlót, emellett pedig megkeressék az elrejtett jeleket, amelyeket összegyűjtve megkaphatják a kaunasi szörnyeteg üzenetét. (Az első ezer megtalálónak ajándék is jár.)
Emellett már most jelen van Kaunasban megannyi világszínvonalú művészeti projekt. Nagy kiállítása nyílt például a városban a kortárs képzőművészet egyik legjelentősebb alakjának, a dél-afrikai William Kentridge-nek, ennek a szinte minden művészeti ágban alkotó, mindben elismert multiinstrumentalistának, aki festészettől filmig, színháztól installációig, animációtól szoborig alkot, sokszor egy alkotáshoz többet is felhasználva a műnemekből – vagy épp mindet. Kentridge ráadásul nem is csak azért van itt, mert a világon bárhol büszkeséggel nyitnák meg a kiállítását (ahogy ez jellemzően meg is történt a világ legfontosabb kiállítótereiben): Kentridge családja Litvániából menekült a Dél-Afrikai Köztársaságba százhúsz évvel ezelőtt, akkor még Kantarovics néven. Mégis ez a művész első kiállítása az országban.
Nincsenek emlékeim Litvániáról, nincs családi legendárium, mert miután a zsidók elmenekültek az országból, legalább egy generáción keresztül senki nem akart beszélni erről a témáról. Csak maguk mögött akarták hagyni. Ezen az amnézián akartam áttörni a kiállítással
– mondja a sajtó képviselőinek a 66 éves művész, aki az Amire nem emlékszünk című kiállítása megnyitójára a városba is utazott. „Mindig is érdekeltek az olyan országok, amelyeknek komplikált a történelmük. Ilyen Dél-Afrikáé is, az olyan hősökkel, mint Nelson Mandela, és az olyan szégyenteljes epizódokkal, mint az apartheid” – teszi hozzá a művész, akinek – hasonlóan a további 60-70 ezer Litvániából az országba menekült zsidóhoz – különösen ellentmondásos helyzettel kellett szembenéznie: a zsidók elnyomottakként, menekültekként érkeztek az országba, ahol aztán fehérekként az apartheid-rendszer haszonélvezői közé kerültek. Kentridge ugyanakkor azt mondja, ő sosem ennyire konkrét erkölcsi kérdésekben kíván állást foglalni.
És valóban: művei mindig, az itteni kiállításon is ezerszer metaforikusabbak ennél. A mostani kiállítás egyik fő műve például egy kifejezetten ide készült térinstalláció, amelyben egy egyetemi előadóhoz vagy amfiteátrumhoz hasonlóan magasodik fölénk egy jellegzetesen kelet-európai temető stilizált rajzokból összeálló képe egy afrikai tájon, miközben a hangszórókból a kórus két dél-afrikai dalt énekel. „Akik eljöttek, megmenekültek. Akik ott maradtak, meghaltak” – summázza saját családja és sok ezer másik helyzetét Kentridge hideg lényegretöréssel.
Semmivel nem vidámabb ennél a huszonöt éve a világot járó Yoko Ono-installáció, az Ex It, amely itt az installáció alatt is ugyanúgy üzemelő nemzeti bank épületébe került: a hatvanas évek New York-i avantgardjának egyik legfontosabb, még ma, közel kilencvenévesen is aktív alakjának műve posztapokaliptikus tájat idéz. A teret több tucatnyi koporsó tölti be – a legtöbb felnőttekre méretezve, de akad köztük gyerekméretű is –, amelyekből fák nőnek ki, mintha már évtizedek óta visszahódította volna a természet az emberét vesztett földet. De az Ex It csak prológus: szeptemberben nyílik a Yoko Ono-életműkiállítás a városban. Addigra remélhetőleg rügyezni kezdenek a koporsókban a fák (amelyek jelenleg még elég aprócskák, és ez azért levon az installáció hatásából).
Rombol, épít
Az Európa Kulturális Fővárosa-projekt nyitóeseményét az alkotók igyekeztek már valamivel korábban elspoilerezni: a balti államok legnagyobb arénája, a Žalgirio mellett már napok óta ott állt egy közösségi összefogás révén épített, több méter magas, élethű kartonépület, amelyet nincs kaunasi, aki ne ismert volna fel. A kartonház ugyanis a Britanika „hotelt” mintázta,
a legrusnyább sebet Kaunas testén.
A gigantikus, megalomán épületet még 1986-ban kezdték el építeni, de az építkezés öt év után abbamaradt, a meztelen vasbeton szállodaváz pedig azóta is ott magasodik, Kaunas legfontosabb, legszebb részére vetve az árnyékát. De nemcsak tájsebről van szó, hanem szimbólumról is, hasonlóról, mint amilyen a magyarságnak épp a pécsi EKF projekt lehetne: az állami töketlenkedésnek, a cselekvőképtelenségnek, a politika áldatlan tevékenységének. A hotel ugyanis hosszú ideig érintetlenül állt, tulajdonjogi és bürokratikus okokból nem tudtak vele mit kezdeni, aztán terveket szőttek a lebontására, és valódi hotel építésére a helyén – hiszen egyébként már a tervezése is elavult volt, nem is lehetne egyszerűen csak befejezni –, de a pályázatot végül elutasította az állam, úgyhogy most további ki tudja, mennyi ideig marad újra és még mindig érintetlen az épület.
Amely korábban egyébként a graffitisek kedvenc helye is volt – ami Kaunasban nem pejoratív jelző, sőt, a város támogatja és ösztönzi a street artot, így a turista rengeteg csodás alkotást láthat a falakon, többek közt azt a parittyás figurát, aki épp a Britanika ellen fordítaná a fegyverét –, de amikor egy fiú öngyilkos akart lenni, és rázuhant a segítségére érkező rendőrre a magasból, végül lezárták, elkerítették az épületet.
Úgyhogy az sem volt nagy meglepetés egy kaunasinak sem, hogy miért építették fel papírból a szállószörnyet:
hogy végre megsemmisíthessék.
És valóban ez volt a megnyitó egyik fő attrakciója a kortárs opera és a város történetét nácistul, kommunistástul, a megújulásra fókuszálva bemutató vetítéseken kívül: a szimbolikus rombolás, amely kivételesen pozitív üzenetet hordozott. A koncepció szerint ugyanis ez jelenti a régi Kaunas végét, és ennek a régóta kezeletlen sebnek a – legalább színpadi – kigyógyításával most majd kezdetét veheti valami új kiépülése. Mindezt egy szójátékkal is nyomatékosították, amely főleg angolul jött ki: ideiglenesből kortárssá – ez a kultúrév jelmondata (From temporary to contemporary).
Hogy a magyarok vajon mit akarnak lebontani, és mit felépíteni, az is hamarosan kiderülhet: jövőre, 2023-ban ugyanis Veszprém lesz Európa egyik kulturális fővárosa. Pécs után biztosan bele lehetne fogni a megújulásba, ha valamit le is kell rombolni hozzá.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Veszprém és az érsekség 89 milliárd forintot kap a kormánytól az EKF-re
