Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Dobó Kata a Kölcsönlakás után másfél milliárdból rendezhetett újra filmet: az El a kezekkel a papámtól! sok eleme büntet, de mégis van, ami megmenti a kudarctól. Az, hogy a filmet át- meg átjárja a jóindulat, és ezzel tudnak bevonzani az alkotók, még akkor is, ha a sztori inkább egy ötletbörze, a dalokról pedig inkább ne is beszéljünk.
Van a nemzeti konzervativizmusnak és a magyarságtudatnak sok eleme, amivel vitába lehet szállni, és ezek közé tartozik az is, amit a most épp Nemzeti Filmintézet (NFI) névre hallgató magyar állami filmhivatal képvisel, vagy ha tetszik, erőltet: hogy „olyanunk legyen nekünk, magyaroknak is!” Legyen saját horrorunk, legyen saját karácsonyi limonádénk, legyen saját Disney-mesefilmünk: így lett – sorrendben, hogy a kedves szülők össze ne keverjék – a Post Mortem, a Nagykarácsony és most az El a kezekkel a papámtól!, Dobó Kata második saját filmrendezése, a Kölcsönlakás után.
A műfaji filmeknek jól kitalált szabályai vannak, amelyeket nagyon jól kell ismerni, hogy hatásos legyen a végeredmény, márpedig ehhez hatalmas tapasztalat, biztos kéz és rengeteg pénz kell. Nekünk meg nemzeti öntudatunk van ugyan, de gyakorlatunk nemigen, így a legjobb „most már nekünk is van saját” műfajú filmünk is kicsit sárgább és savanyúbb, mint a hollywoodi középkategória – noha szerzői filmben a magyar film világhírű, az NFI által lehetőséghez nem juttatott rendezők sokszor a nemzet hírét viszik szerte a világon, csakhogy azokban a hülye liberálisnak bélyegzett alkotókban mindig ott a kockázat, hogy majd valami lázadót írnak a filmjükbe, jobb akkor a megbízható, kockázatmentes középszerbe tolni a pénzt számolatlanul.
Talán ez lehet a gondolatmenet a mögött is, hogy Dobó Kata másodszor is lehetőséget kapott, miután első filmjét annak ellenére rendezhette meg, hogy semmilyen rendezői előélete nem volt, és nem járta végig azt az utat, amelyet elvileg a rendszer által támogatott művészek mindegyikének végig kell, és hogy a Kölcsönlakást a szakma egy emberként gyűlölte. Másfél milliárd forint közpénzből tehát létrejöhetett az életmű következő alkotása, az El a kezekkel a papámtól!.
Így már nekünk is van saját zenés-táncos Disney-mesénk,
azzal a különbséggel, hogy ma már a Disney-mesék is próbálnak tanítani valami fontosat és kedveset a világról, Dobó Katáék viszont nem vesződnek ilyesmivel. Pedig az előzetes alapján még úgy tűnhetett, hogy egy nagyon is nemes indíttatásból megszületett meséről lesz szó, amelyben a főszereplő kislánynak nagyon nehéz szembenéznie azzal, hogy özvegyen maradt apja „új anyukát” választ neki, de végül rájön, hogy a gonosz mostohák inkább csak a mesében léteznek, és elképzelhető olyan eset is, amelyben az új családtaggal is szeretetteli viszonyt lehet kialakítani. De a sztori sem nem ez, sem nem az, ami a történet ihletéséül szolgáló Lakner Artúr-gyerekkönyv, az Édes mostoha története, hanem az, hogy – ez a mondat spoileres lesz – a gonosz mostohának tűnő feleségjelölt valóban egy igazi, számító, szörnyeteg gonosz mostoha, de hálistennek még az utolsó pillanatban sikerül leleplezni, és megtalálni azt a következő feleségjelöltet, aki tényleg nagyon aranyos, aki mindenkit szeret és akit mindenki szeret.
És így, még ha a film nem is akar továbbmenni egy egyszerű tündérmesénél, nincsenek olyan szép és emelkedett szándékai, mint hogy az egyik szülő valamilyen okból való elvesztése miatt összezavarodott gyerekeknek nyújtson segítő kezet,
akkor is a bája és kedvessége az, ami megmenti az El a kezekkel a papámtól!-t.
Mert az El a kezekkel…-t át- meg átjárja a jóindulat, és ezzel tudnak bevonzani az alkotók: hogy akármi is történik a filmben – és ami történik, hát az nem mindig habos kakaó pilóta keksszel –, végeredményben csakis azért szorítunk, hogy a főhős kislánynak jó legyen a végén, ne bánjanak vele igazságtalanul, ne árnyékolják be a boldogságát, és az isten szerelmére, csak szeressék azt a gyereket! Szóval akármit is gondoljunk a filmről, a legfontosabb célkitűzést sikerül megvalósítani: együttérzünk a főhőssel, izgulunk érte, és végül örülünk a boldogságának. Kell más is?
Kell, persze, hogy kell, de azért még mindig jobb, hogy ez legalább megvan.
És van még egy nagy trükkje az alkotóknak: a látványvilág egészen lenyűgöző, és bár nem teljesen igaz, hogy bejött ez a „magyar vászonra magyar Disney-t” gondolat, de ez sokkal inkább előny, mint hátrány: a hasonló hollywoodi filmek hideg profizmusánál barátságosabb ez a kicsit kézműves jelleg, sőt talán még szándékos is, hogy a magyar szocializmus divatját, tárgyi és formavilágát ötvözik a mesefilmek habos-babos vattacukrával. Minden képkocka imádnivalóan csiricsáré, mintha a Hupikék Törpikék gombavárosában rendezték volna meg az éves rendes paintball-bajnokságot. Ráadásul még izgalmasabb ez a látvány, mert tulajdonképpen realista filmről van szó, csak ez egy másik, izgalmasabb világ realizmusa, egy olyané, amelyben egyáltalán nincsenek egyenes vonalak vagy pasztellszínek, és még a legunalmasabb ember is simán felvenné a versenyt kinézetben Szörnyella de Frásszal.
Ezek azok az elemek, amelyek miatt kevésbé zavaró hát minden más a filmben. Hogy a sztori inkább egy ötletbörze, mintha rászóltak volna a Nagykarácsonyt is író Horváth András Dezsőre, hogy azt a harmincperces történetet fel kéne turbózni kétórássá, úgyhogy dobjon be mindent, ami eszébe jut, különösebben nem kell megindokolni, legyen szó akár valami fura perverzióból gyerekeket csapdába ejtő szatírról, akár hóbortos szakácsról, sőt még a legjobb mellékszereplő, a főhős családjának kertésze is tulajdonképpen kihúzható lenne a filmből anélkül, hogy attól komolyabban megbotlana a cselekmény.
És persze nem lehet a végtelenségig halogatni azt sem, hogy a dalokról beszéljünk, akármilyen jó is lenne úgy tenni, mintha nem léteznének, pontosabban akármilyen jó is lenne, ha tényleg nem léteznének. Rakonczai Viktor tökéletesen jellegtelen, ám annál inkább rágógumi-hangzású dalokat alkotott, és az ezekre írt táncos jelenetek is olyanok, mint a Backstreet Boys egy rosszabbul sikerült klipje a Z+-on 1997-ből. Ráadásul egy híján teljesen feleslegesek és öncélúak.
És akkor mindezen felül még ott a színészek problémája. Bár nem szokatlan, hogy nem sikerül olyan gyerekszereplőket találni, akik – képzettség nélkül teljesen érthető módon – nem tudják úgy mondani a betanult szöveget, mintha az nem szavalat, hanem a saját mondandójuk lenne, de abban a mennyiségben, ahány gyerekszereplő játszik ebben a filmben, ezt már nehéz letudni a „de legalább olyan bájosak” műmosolyával. Vagy ott van az ügyvéd apuka szerepében Bokor Barna, aki egymaga bizonyítja, miért nem mindegy, milyen szerepeket vállal el egy színész:
az ElkXrtuk című politikai propagandafilmben főszerepet vállaló színészről képtelenség nem erre a műremekre asszociálni, amikor viccből elkezdi a parlamentáris demokráciát emlegetni.
Főképp, amikor az ElkXrtuk főgonoszát, Dobrev Klárát játszó Gubás Gabi is felbukkan a filmben, amelynek egyébként szintén Kálomista Gábor a producere – ez talán a másfél milliárdos támogatást is megmagyarázza. Ennél persze nagyobb baj, hogy Bokor az unalmas, karót nyelt alakot meg sem próbálja valahogy szerethetővé vagy legalább egyedivé tenni. Pálmai Anna viszont jól tud lavírozni a kicsit szerethető, a borzasztóan gonosz és a magából kifordult mostoha arcai között, ezzel téve izgalmassá saját játékát. A musicalszálat és a mozijegyeladásokat erősítendő a film egyik főszerepét Csobot Adél énekesnő játssza, aki sikerrel teszi aranyossá az általa játszott kedvesmostoha-karaktert, csak az a problémás, ahogy eddig a sikerig eljut:
egyetlen jelenet van, amikor mosolygás közben nem látszik ki mind a harminckét csillogó foga, azonban tízből kilenc fogorvos petíciót indított, hogy ezt a jelenetet vágják ki a filmből.
Így az aranyosság mellett viszont visszatükröződik a fogsorán a negédesség is, és végül a néző lesz az, aki gyomorrontást kap a sok cukortól.
És tulajdonképpen az sem igazán biztos, hogy a habcsókvilág ellenére annyira beválik gyerekmeseként a történet, mert az, hogy a gonosz mostoha motivációja nem más, mint házasság révén közössé tenni a férj vagyonát, majd ennek felét válás révén megkaparintani, azért talán kicsit más jellegű konfliktusforrás, mint a sárkány által elrabolt szőke hercegkisasszony, igaz, a modern korok modern hétfejű sárkányokat kívánnak, például válóperes ügyvédek formájában.
Noha a magyar film az elmúlt tíz évben a mostani rendszer által csak megtűrt vagy sarokba állított rendezők révén elérte, hogy gondolkodás nélkül marhaságnak lehessen nevezni minden előítéletet, amely a magyar filmet eleve hátrébb sorolta, a filmgyártásra (is) egyre jobban rátelepedő politika mára sikerrel lerombolt minden eredményt, és az ember már úgy jön ki egy El a kezekkel a papámtól!-ról, hogy az ElkXrtuk, a Magyar Passió, a Pappa Pia vagy az Oscarra nevezett amatőrfilm, a Post Mortem után végül is ez már nem is számít olyan rossznak. Ha ez így megy tovább, az ki tudja, hány évtizeddel veti majd vissza a hivatalos magyar filmkészítést.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
A magyar Igazából szerelem csak kicsit sárgább és savanyúbb, mint kéne
