Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
„Nem maradhatunk azok, akik voltunk” – mondja a Szex és New York nosztalgiájára építő új sorozat, az És egyszer csak… első részében Miranda. Az alkotók nagyon igyekeztek, hogy meghallják az idők szavát, az első két – néha kissé didaktikus – részből azonban még korai megjósolni, hogy hová fut ki a barátnők élete. Samantha mindenesetre nagyon hiányzik. Spoileres kritikánk a csütörtökön debütáló produkcióról.
A Szex és New York után 17 évvel felmelegített sorozat, az HBO GO-n csütörtökön debütáló És egyszer csak… legnagyobb feladata az volt, hogy miközben a karaktereinek új életszakaszban és egy új évtizedben kell boldogulniuk, fel tudnak-e mutatni még bármit abból, ami miatt az eredeti sorozatot kedvelték a rajongók. Mondjuk úgy, hogy az új részek nyomokban tartalmaznak Szex és New Yorkot, de ahogy Miranda is figyelmeztet már az elején:
telik az a rohadt idő, senki sem maradhat az, aki volt.
A szereposztás azért hozza a régi sorozat otthonosságát, visszatér Carrie (Sarah Jessica Parker), Miranda (Cynthia Nixon) és Charlotte (Kristin Davis) is, de nem látjuk Samanthát (Kim Cattrall), ami joggal váltott ki nagy felháborodást a rajongókból. Az életet nagy szájjal habzsoló Samantha karaktere olyan hatalmasnak bizonyult, hogy rögtön négy új szereplővel pótolják, egyúttal korrigálva az eredeti sorozat New Yorktól finoman szólva is idegen fehérségét: Sarita Choudhury, Nicole Ari Parker, Karen Pittman and Sara Ramírez is színesbőrűként gazdagítja a történetet.
Az És egyszer csak…-ban Carrie Bradshaw már nem cikkeket ír a szexről karakterenként annyi pénzért, amennyit egy gyorséttermi dolgozó keres órabérben, hanem Insta- és podcast tartalomgyártó; Miranda otthagyta a vállalati ügyvédi pályát, hogy az emberi jogok védelmezője legyen, és ehhez még a továbbtanulástól – és egy fekete egyetemi oktatótól – sem retten vissza, (amitől meg visszaretten, azt alkohollal próbálja tompítani); Charlotte pedig fullban tolja az anyaságot két kamasz lánnyal.
Az új sorozat felvezetéseként szolgáló hírfolyamból is elég egyértelmű volt, hogy a szereplők egyfajta jelvényként tűzik magukra az öregedést. Volt felháborodás, amiért felháborodás volt azon, hogy a rajongóknak megőszülve kell látniuk a színészeket, és egyébként is rengetegszer elhangzott, hogy a történetük az 50 pluszos élethelyzetekre kíván reflektálni. Ízlés kérdése, hogy ez mennyire sikerült, de az biztos, hogy az ősz hajszálakat rögtön az elején a néző arcába tolják, a téma már az első éttermi csevegésnél előjön, hogy mindenkinek egyértelmű legyen: Miranda Hobbes igenis büszkén viseli a frizuráját, és eszében sincs vörösre festeni az ősz hajszálait.
Ez a fajta didaktikusság a forgatókönyv más pontjain is visszaköszön, és újra meg újra megakasztja a sztorit, mintha csak az alkotók azt érezték volna, hogy folyton ki kell kacsintaniuk a nézőkre, hogy „látjátok? Halljuk, értjük mi az idők szavát, és ügyesen dobálózunk is velük, ageizmus, rasszizmus, woke-izmus, minden van itt, ami 21. századi szem-szájnak ingere!”
Annak idején a kilencvenes évek zeitgeistja is kellett ahhoz, hogy a Szex és New York hatalmas siker legyen, de legkésőbb a két mozifilm után sokan érezhették azt, hogy a sorozat egyszerűen kiment a divatból, valahogyan nem tudott olyan örökzöld maradni, mint például a Jóbarátok. Az alkotók most feltűnően igyekeznek, hogy belesimítsák a szereplők életét a 2020-as évekbe, csak épp ez kevésbé sikerül organikusan. Jobban látszik az igyekezet, mint a simulás, és néha olyan érzésünk lehet, mintha a barátnők egy időgéppel érkeztek meg 2021-be és rácsodálkoznak arra, hogy az emberek podcastet hallgatnak, és feketék is lehetnek egyetemi tanárok. Amitől aztán nevetségesek lesznek, de nem olyan hitelességgel ahogy Samantha tudott az lenni, hanem inkább valami kitekert erőltetettséggel.
Az És egyszer csak… így aztán nemcsak azért született meg, hogy a barátnők teret kapjanak az ősz frizurák kibeszélésére, hanem azért is, hogy színesbőrű barátaik legyenek, akiket aztán szintén ki lehet beszélni egy brunch felett, mint annak idején a pasikat. Carrie-ék körül a világ színesebb lett és fiatalabb, de tele lett címkékkel, jelzőkkel és vádaskodással. Ebben a világban Carrie lett a cisz fehér férjezett nő, Miranda a fehér megmentő komplexusos, Charlotte pedig – aki etnikailag egyébként a legszínesebb családot tudja felmutatni a kínai örökbefogadott lányával és zsidó férjével – a társasági relevancia zálogát látja abban, hogy fekete barátai legyenek.
Az új sorozat nagyon igyekszik, hogy az eredeti minden PC-hibáját kijavítsa, a lehető legtöbb politikai érzékenységet megpróbálja bezsúfolni a szereplői életébe, de ettől sokkal inkább úgy tűnik, mintha a történet önmagát áltatná, ahelyett, hogy önazonos és hiteles lenne.
A szex nem véletlenül került ki a sorozat címéből, nemcsak azt jelzi, hogy bármennyire is ugyanazok a szereplők, ez már egy új fejezet, hanem szó szerint is kell érteni. Miranda már többet beszél a fia szexuális életéről – igen, a kicsi Brady 17 éves lett –, mint a sajátjáról. Az igazi hardcore rajongók pedig éreznek majd egy szúrást a szívükben Samantha hiánya miatt.
Apropó, Samantha. Ugye a négyesfogat trióvá zsugorodásával is kellett valamit kezdeniük az alkotóknak, és a Samantha-problémán rögtön az első jelenetben átbukdácsolnak. Sutábban valószínűleg nem is oldhatták volna meg, mindenesetre kiderül, hogy a leginkább élettel teli szereplőt Londonig repítették a forgatókönyvírók. De legalább nem ölték meg – mint mást.
Samantha azonban nemcsak az asztal mellől hiányzik – egy széket szabadon hagynak neki –, hanem azért is, mert sokszor nincs aki fellazítsa, előre gördítse a jeleneteket. Kim Cattrall figurája olyan fűszere volt ennek a sorozatnak, aki nélkül óhatatlanul kicsit ízetlen lesz a történet.
Szentségtörés Samantha nélkül forgatni a Szex és New Yorkot
Az ezredfordulón hatalmas siker volt a sorozat, amely fantáziavilágba (és cipősdobozokba) csomagolt néhány komoly feminista kérdést. Azóta a Szex és New York alkotói többször is meglovagolták a nosztalgiát, 2021-re pedig oda jutottunk, hogy 17 év után folytatást kap a Szex és New York.
Történetre márpedig szükség van, mi mással indokolhatták volna az És egyszer csak… legitimitását, és a kiindulópont az, hogy az ötvenes éveiket még mindig Manolo Blahnikban taposó szereplők is tudnak annyi bizonytalanságot felmutatni, mint a harmincas énük. Ennek a bizonytalanságnak az ajtaját pedig alaposan berúgja az első epizód.
ÉS AKKOR TÉRJÜNK RÁ AZ ERŐSEN SPOILERES RÉSZRE
Ha Samanthát hiányoltuk, akkor a második résztől még jobban fogjuk hiányolni Mr. Biget, az első epizódból ugyanis ízelítőt kapunk abból, mennyire jól működik az őszes halántéka ebben a sorozatban. Sarah Jessica Parker és Chris Noth között talán még soha nem működött ilyen jól a kémia, az eredeti sorozat se veled, se nélküled sokszor idegesítő csapdájának nyoma sincs, olyan boldog házaséletet mutatnak fel, hogy arra még Novák Katalin is csettintene, pedig gyereket nem is tudnak prezentálni.
De Chris Noth – bármilyen ígéretes alakítást nyújt, és bármilyen sármos is a mosolya – a forgatókönyvírók áldozata lesz, akik minden jel szerint az ő kiiktatásával – mondjuk ki: halálával – akarják új irányokba terelni Carrie Bradshaw életét.
Innentől pedig végképp a dráma kerül túlsúlyba, még ha a tragédia szövetén át is üt néha a humor. A forgatókönyv egy részét pedig már az élet írta: Carrie Bradshaw imádott barátját, Stanfordot már úgy látjuk Mr. Big temetésén, hogy tudjuk, az őt alakító, betegséggel küzdő Willie Garson néhány hónapja, a forgatás idején meghalt.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
