Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy cirkuszi lakókocsiban látta meg a napvilágot, három évtizeden át lépett fel a manézsban, majd 24 éven át állt a Fővárosi Nagycirkusz élén Kristóf István, aki most, nyolcvan évesen könyvben emlékszik vissza pályafutására. Az Sz. Látó Judit tollából született Életem a cirkusz megjelenése alkalmából ültünk le vele beszélgetni, szóba került az is, miért akart fókaszámot, mikor adta el az utolsó lakókocsiját és miért utasította vissza egy nagy amerikai cirkusz ajánlatát.
hvg.hu: A fia beszélte rá, hogy készüljön el ez a könyv, azt mondja, győzködnie kellett. Mi volt a kifogása?
Kristóf István: Ki fogja elolvasni, kinek segít? Elég sok komoly embert ismertem meg az életemben a cirkuszban, sok mindent tettek a szakmáért, de ahogy elmentek, mindenki elfelejtette őket. Én tudomásul vettem, hogy velem is így lesz.
hvg.hu: Pont ezért jó egy könyv.
K. I.: Igen, a fiam is ezzel győzött meg.
hvg.hu: És ki fogja elolvasni, mit gondol?
K. I.: Fogalmam sincs... talán akit érdekel a cirkusz varázslatos világa egy artista életútján keresztül.
hvg.hu: Kinek fog segíteni?
K. I.: Ha elolvasnák a drága politikusaink, talán jobban figyelnének a cirkuszra. Az artisták úgyis odafigyelnek, de nem rajtuk múlik, hogy szétnyíljon a függöny.
hvg.hu: Nem pont az a baj, hogy túlságosan is odafigyelnek? A könyvben arról ír, hogy most ömlik a pénz a szakmába, ezért túl kívánatos lett a politikának is.
K. I.: Úgy figyeljenek oda, hogy életben maradjon. Ne máról holnapra éljen. Ehhez szépet és jót kell mutatni, ahhoz pedig utánpótlás kell. Halljuk, hogy benne vagyunk az első ötben világszinten. Hát jó lenne, ha benne is maradnánk. Nekem a Fővárosi Nagycirkusz nagyon kedves, végigkísérte az életemet. Jó lenne, ha életben tudnák tartani, és ez csak úgy lesz lehetséges, ha minőséget mutatunk.
hvg.hu: Szokott cirkuszba járni?
K. I.: Igen.
hvg.hu: Lát olyat, ami a mai fiataloknak is tetszhet?
K. I.: A mai fiataloknak ugyanúgy tetszik egy légtánc produkció, mint ezelőtt ötven évvel, mert az emberi teljesítmény tudja őket elvarázsolni. Mi élő produkció vagyunk, az emberi test csodáját mutatjuk be.
Amíg az élő produkció vonzza a közönséget, addig lesz cirkusz.
hvg.hu: Márpedig vonzza, ezt láttam magamon is, amikor másfél évig jószerivel sehol nem lehetett ilyet látni. De azért változik a cirkusz.
K. I.: 250 éve létezik a modern cirkusz, azóta mindig változott. Kötelező változnia, kötelező kiszolgálnia a közönséget. Ha nincs közönség, vagy kevés közönség van, akkor jönnek a bajok. És egy kőcirkusz is sokkal jobban ki van téve a közönségnek, mint egy sátorcirkusz. Az odajön a háza elé, de a kőcirkuszhoz oda kell menni, és ha a néző nem kapja meg azt, amiért kocsiba ült, csalódni fog.
hvg.hu: Ugyanezt gondolta akkor is, amikor 1988-ban elvállalta a Fővárosi Nagycirkusz vezetését?
K. I.: Én ugyan nem gondoltam semmit. Történt a feleségemmel egy baleset, ami miatt abba kellett hagynunk a fellépéseket. Az életben nem készültem rá, művészeti társulatvezető ugyan voltam a turnék alatt, de nem akartam soha igazgató lenni.
hvg.hu: Miért vállalta mégis el?
K. I.: Visszatérni a porondra a feleségemmel nem tudtunk. Vagy a teljes visszavonulást választhattam, ami képtelenség, hiszen az egész életünket mindketten a cirkuszban éltük le. Az is felmerült, hogy egy fókaszámot adunk elő. De nekünk nagyon nehéz volt: a világ legjobb duettjei között voltunk, egyik napról a másikra ennek csak a felét, a negyedét mutatni nem lett volna jó.
hvg.hu: A kőcirkusz kitettsége ez után vált világossá?
K. I.: Ez az idővel jött. Ha belegondolok abba, hogy ott van a gyönyörű párizsi cirkusz, a Cirque d'hiver. Volt időszak a hatvanas-hetvenes években, amikor ott hetente volt hat játszónap, tíz előadással. Aztán később ez öt játszónap lett, majd még kevesebb, aztán még kevesebb, aztán bezárt, és csak fesztiválnak adott helyet. Most egy pár éve egy fiatal tehetséges igazgató, Joseph Bouglione, a Bouglione-család leszármazottja újrakezdte. Lehet használni azt a szót, hogy „megújulva”, de valójában ugyanazt csinálja, csak szebbek a kosztümök, jobbak a produkciók, olyanok, amelyek megelőzik az előttük valókat. Ezelőtt ötven évvel egy dupla nyújtott szaltó a trapézon nagy dolog volt. Amikor én légtornász akartam lenni, csodáltam azt, aki ezt tudta – ma négyes szaltót csinálnak.
hvg.hu: Kicsit olyan ez, mint az olimpia: minél rövidebb idő alatt fussuk azt a száz métert. Ahogy ott, itt is felmerül a kérdés: nincs egy határ, amelyet nem lehet átlépni?
K. I.: Néha feltesznek az internetre egy-egy fotót. Én, aki nyolcvan éves vagyok, sok mindent láttam, de amikor ezt meglátom, azt mondom, ez photoshop, ez nem lehet. És aztán kiderül, hogy lehet. Ezért gyönyörű a cirkusz. Nem kell ezt megújítani, lehetőséget kell adni, jövőképet. Nem beletörődni abba, hogy közepes produkciók jöjjenek létre. Az egész világgal kell nekünk versenyezni: azért hogy mondjuk Brazíliában egy igazgató megvegyen egy produkciót. Nem lehet elfelejteni: mi áruk vagyunk.
hvg.hu: A Kristóf név, vagy éppen a Richter ugyanolyan szépen csillognak ezen a piacon, mint 40-50 évvel ezelőtt?
K.I .: A Kristóf nevet a fiam viszi tovább. A Hunor csoport vagy a két Kristóf már több mint harminc éve nincs. A szakma emlékszik rá, a tiszteletem a mai napig megvan.
hvg.hu: És ha kiírják a cirkusz épületére, a közönség is tudni fogja? A közönség a névre megy?
K. I.: Mi általában egy-két produkciót csinálunk, de a cirkuszigazgatónak mindig valami új kell. Nem tudunk kialakítani egy olyan törzsközönséget, mint egy színész, aki mondjuk mindig fellép a Katona József Színházban, és van, aki mindenben megnézi őt.
hvg.hu: De mégiscsak ott vannak ezek a dinasztiák. És a könyvben is azt olvastam, hogy ha valaki kívülről próbálkozik belépni ebbe a világba, akkor nehezebb helyzetben van. Miért?
K. I.: Aki cirkuszba született, annak se biztos, hogy sikerül, de azért könnyebb neki, mert végig látta, hogy mennyit kell érte szenvedni.
hvg.hu: Nem pont ez a szenvedés veszi el a kedvét? Mondhatta volna ön is, hogy hagyom az egészet.
K. I.: De cirkuszos nem mondja! Mert kiskoromban látom, hogy ez is szenved, az is szenved, és én is ezt akarom csinálni.
hvg.hu: Mi volt, ami hajtotta? A siker? A taps? Az utazás?
K. I.: A siker mindenképpen egy hajtóerő. Ezzel együtt jár a taps, a közönség szeretete, a cirkuszigazgatóknak, impresszárióknak a tisztelete, amikor nem nekem kell kuncsorogni, hogy adjanak egy kis munkát. Mert megvan a hierarchia a cirkusz világában is: vannak azok a kevesek, akiért a cirkuszigazgatók állnak sorban, és két évvel előre szeretnék leszerződtetni. És megvan a cirkusznak az az oldala is, amikor jó, ha az utolsó pillanatban kapok egy szerződést. Nem mindegy.
hvg.hu: Azok a produkciók, a Hunor csoport vagy a feleségével közös két Kristóf az előbbi kategóriába tartozott.
K. I.: Mert én nagyon küzdöttem.
hvg.hu: Volt olyan pillanat, amikor akár művészként, akár igazgatóként azt gondolta, befejezem, adtam én már ide eleget?
K. I.: Soha. Higgye el nekem, ez annyi szépet, annyi örömet adott. Elég néha az, hogy egy páholyban ránézek egy hölgyre meg egy úrra, és visszamosolyognak. Ugyanúgy, ahogy a dán királynő, aki kétszer eljött megnézni a műsort, és amikor másodszor bementünk Ilivel, akkor köszönt. A közönség reakciója rettenetes örömet okoz.
hvg.hu: Mi volt a legszebb pillanat?
K. I.: Nem tudom megmondani, hála istennek nagyon sok volt, felesleges lenne egyet kiemelni. Amit nem felejtek el soha, az a Monte Carlo-i fesztivál, mert váratlan volt. Mi nagyon esélytelenül indultunk el ott 1977-ben. Sztárartisták jöttek, de akkor még négy műsor volt, ehhez kellettek művészek, így került be egy-két „kommunista” is. Azért mondom így, mert ott minket lekommunistáztak, úgy kezeltek, hogy „örüljenek, hogy itt lehetnek”. Az, hogy ott Ezüst Bohócot nyertünk egy ilyen műsorral, azt csak mi ketten tudtuk, hogy mit jelent.
hvg.hu: Változott valami a díj után?
K. I.: Nem. Tudniillik amikor mi oda elmentünk, már másfél évre előre megvolt a szerződésünk. Így nem változott semmi, de belül igen.
hvg.hu: Egy ilyen után még jobban kihúzza magát az ember? Vagy még jobban fél, hogy meg kell mutatni?
K. I.: Ez a félelem örökös. Azért sem unalmas a cirkusz: minden egyes előadás egy picike kis küzdelem. Amikor bemegyünk, sose tudjuk, hogy mennyire fog sikerülni. Nem arra gondolok, hogy leesek és meghalok, hanem apró dolgokra, amelyeket talán észre sem vesz a közönség, de én tudom, hogy a feleségem most bespiccelt, és ez törte a kezemet. Amikor jól dolgoztunk – márpedig Monte Carlóban jól dolgoztunk –, az ad egy erős önbizalmat.
hvg.hu: Kis csapatokban léptek fel, a feleségével kettesben, vagy négyen-öten egy produkcióban, és ahogy említi, egy apró mozdulat is nagy jelentőséggel bírt még akkor is, ha nem látta a közönség.
K. I.: Ez ezzel jár.
Ha az ember egy szaltót akar fogni, akkor jó sokszor fejbe fogják rúgni, mire megtanulja, és amikor már megtanulta, akkor is, ha egy századmásodperccel később nyúl bele, már megint fejbe rúgják – de legalább nem olyan nagyon.
hvg.hu: A könyvben arról ír, hogy a próbákon még a feleségével is, akivel nagyon szerették egymást, komoly feszültségek jöttek elő. Ezt hogyan lehet hosszú éveken át csinálni?
K. I.: Megszoktuk. A próba az próba, ott lehet veszekedni. Befejeződött a próba, elfelejtettük. Rosszul dolgoztunk az előadásban, amíg a lakókocsiig elértünk, veszekedtünk, amikor beértünk a lakókocsiba, vége volt.
hvg.hu: A lakókocsinak nagyon fontos szerepe volt az életében, kezdve mindjárt onnan, hogy cirkuszi családban, egy ilyen járműben látta meg a napvilágot. Most itt vagyunk egy tágas térben, de van lakókocsi az udvarban?
K. I.: Itt nincs, és nekem sincs, de hadd meséljek el valamit: 1988. április elsején neveztek ki cirkuszigazgatónak és 2005-ben adtam el a lakókocsit.
hvg.hu: Miért adta el?
K. I.: Mert állásban kitört az ablaka. A Magyar Cirkusz és Varieté (Maciva) cinkotai telepén voltak lakókocsik. Még ahhoz hasonló is volt, amilyenben én születtem. Meg akartam egyet venni, hogy behúzzam az udvarba, és akkor mondta a feleségem, hogy bolond vagy, mit csinálsz vele? Azt mondtam, egyszer-egyszer bemegyek, és alszom. Amikor felléptünk, és két szerződés között volt három hét szünet, hazamentünk, beállítottuk a házunk udvarába a lakókocsit – de abban laktunk akkor is, a házba csak fürödni mentünk be.
hvg.hu: Így utólag: miért?
K. I.: Nem tudom. Miért úszik fel a lazac oda, ahol született? Nem tudom megmondani. De így volt jó, így volt természetes – a ház volt szokatlan, úgy éreztem be vagyok zárva.
hvg.hu: Így még nagyobb váltás lehetett, hogy elvállta egy kőcirkusz vezetését.
K. I.: Úgy volt váltás, hogy már nem mosolyogtam ki a közönségre, az meg nem mosolygott vissza, de legalább a cirkuszban voltam. Az nem változott, amit a szakma rólam tartott: hogy maximalista vagyok. Ezt vittem oda is. Mint amikor gyerekkoromban légtornász akartam lenni, erről álmodtam, és az édesapám nem akarta. Nagy dolog volt ez nekem akkor, borzasztóan fájt, amikor az apám azt mondta nekem, hogy fiam, 16 éves vagy, ha nem csinálod azt, amit én mondok, akkor tartsd el magad.
hvg.hu: Azzal mi volt a baj, hogy légtornász akart lenni?
K. I.: Az édesapám állatidomár volt, szerette volna, hogy én is elefántidomár legyek. Jót akart ő, azzal biztosította volna az én jövőmet, amíg az elefánt él – és Aida jó elefánt volt, én nagyon szerettem. De én légtornász akartam lenni.
hvg.hu: Mástól is hallottam már, hogy sokan az első pillanattól tudják, mit szeretnének csinálni a cirkuszban.
K. I.: Az lenne jó, ha tényleg így lenne. Itt például előny az, ha valaki a cirkuszba születik. Amikor csak két-három-négy éves, körülötte a felnőttek próbálnak, gyakorolnak, és azt a gyermek látja, az udvaron azt játssza. Erre tökéletes példa a fiam: Ausztráliában volt szerződésünk, jött velünk nyolcévesen. Volt ott egy zsonglőr, úgy hívták, hogy Rudy Schweitzer. Cilinderrel, kockákkal, kislabdával csinált szólószámot. A fiam sokszor látta a számot, és nagyon-nagyon tetszett neki. Tudja, milyen a gyerek, igyekezett a közelébe kerülni. Akkor lehetett 30-35 éves, komoly férfi, és nem rajongott a gyerekekért. A cirkuszos gyerekek viszont ott voltak, ő meg próbálta őket elhessegetni. Krisztián is elment a kis sátorba, ahol gyakorolt, és a sarokból nézte. Amikor leesett az egyik labda, automatikusan odanyúlt és vitte neki. Barátok lettek: Krisztiánnak meg volt engedve, hogy ha leesik a labda, akkor ő fölveheti. Vége lett a turnénak öt-hat hónap után, az volt a kérése: apu, csinálj nekem kockát! Csináltam neki. És nekem kellett aztán rászólni, amikor 12-13 éves volt, hogy fiam, 6 órán keresztül gyakoroltál, hagyd abba.
hvg.hu: Na de mi az ön története? Miért akart légtornász lenni?
K. I.: Édesanyám légtornász volt. Lehet, hogy ez, ő mindig olyan szépen mesélt.
hvg.hu: A cirkuszban van a számok között hierarchia?
K. I.: Annyi, hogy ki mit csinál jól. Nekem volt: a mai napig meggyőződésem, hogy a legszebb szám a cirkuszban a légtornászé. Ez egy szerelem, nem mondom, hogy ez sokkal nehezebb, mint más, hiszen egy szint után mindegyik nehéz. Vannak persze látványos produkciók, amelyek azért könnyebbek, mert ha csak a negyedét csinálom, magának akkor is tetszeni fog. Ilyen a tissue, vagy a kötél. Ezen mondjuk csinál valaki egy spárgát, és az is nagyon látványos. Ezt megtanulni mondjuk egy év, persze ha van valami fizikai alapja. Bejönni a Hunor csoportba, és
csinálni egy dupla szaltót a nyújtó fölött, az nem egy év. Csak az előkészítés négy-öt.
hvg.hu: Az előkészítés a fizikai kondíció?
K. I.: Az és a saját test kontrollja, hogy tudja, amikor kettőt fordul, akkor tudja elkapni a fogó. De nagyon sok apró dologból áll össze. Először is legyen erős, testileg alkalmas: mondjuk egy légtornász, aki repül, az ne legyen nyolcvan kiló. Ne féljen, az is fontos. És akkor az ember elkezdi: csinál egy szaltót, és megtanulja, mikor érkezik meg. Minél komplikáltabb egy mozdulat, ez annál nehezebb.
hvg.hu: Gondolom, ez halmozottan nehéz, ha többen csinálják.
K. I.: Persze: a trükk akkor van kész, ha a fogó elfogja. Óriási a különbség, hogy az ugródeszkáról elinduló artista a gumiasztalra érkezik, vagy a vállamra.
hvg.hu: Volt olyan, hogy egy trükköt szerettek volna, és nem jött össze?
K. I.: Igen. Az ember mérlegel. Mondok egy példát: azért a trükkért, amit szerettem volna megcsinálni, az ugródeszkát keményebbre kellett tennem. Ha viszont keményebbre teszem, akkor a másik két trükk, amivel híres lettem, odavan. Mi a feleségemmel ezt mérlegeltük. Szerettünk volna egy másfél szaltót előre úgy csinálni, hogy kézen állva érkezik. Ehhez kellett egy bizonyos magasság. Viszont csináltunk egy olyan trükköt, hogy ő a deszkáról repült, és én egy kézzel megfogtam a fejét. Vagy egy kézzel érkezett az én homlokomra. Ezeknek a magassága nagyon fontos. Ha ezek közé egy újabb trükköt be akartunk volna tenni, az megbolygatta volna ezt a kettőt. Úgyhogy félretettük.
hvg.hu: Ha több év egy produkció kidolgozása, mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki a kezdetektől egy kész artista legyen egy kész számmal?
K. I.: Ez nagyon összetett. Ha valaki privát, vagyis nem a cirkuszba születik, hanem tíz éves korában felveszik az artistaképzőbe, már az is előny, ha előtte művészi tornázott. Van négy év előkészítő, ez viszont nagyon fontos, mert – akár a sportolóknál – itt kell megteremteni az alapokat. Ez az ember testét teszi rendbe, ekkor derül ki, hogy a tanár mit javasol, a gyerek mit szeretne. Ha a kettő találkozik, az jó, mert a gyerek tud szenvedni akkor, ha valamit szeretne.
hvg.hu: Említette, hogy baj van az utánpótlással. Ezt az alapot nem kapják meg, vagy az iránymutatást?
K. I.: Amióta cirkuszigazgató lettem, azóta egyfolytában szidom az utánpótlást. Mondtam már, maximalista vagyok, nem tudok megelégedni: ami ma elég, az holnap nem lesz elég. Mi az egész világgal versenyzünk: van légtornász Brazíliában, van Kínában, mindenhol. Ha én jó akarok lenni, ha az egyik legjobb akarok lenni, akkor azért dolgozni kell. Ha az alapokat nem tanítják meg szakemberek, attól én még elérek egy szintet, de csak egy szintet, feljebb nem jutok. Ha jók az alapok, jól van felkészítve és kap egy jó tanárt, akkor el tudja érni azt, hogy nemzetközi szinten megállja a helyét.
hvg.hu: Arra nem gondolt, hogy tanítson?
K. I.: Nem. Ideges vagyok. Az én felfogásom, az én próbametódusom, ahogy próbáltam a partnereimmel, a feleségemmel, az nem megengedett.
hvg.hu: Milyen volt az elefánttal gyakorolni?
K. I.: Én már nem gyakoroltam vele, ő már kész volt. Annyi volt, hogy kitalálták, én fogom elővezetni. Voltam 10-12 éves, adtak egy bő gatyát, tettek egy turbánt a fejemre, meg egy kis mellényt kaptam. Az apám hátul állt, az elefánt tudta a dolgát: bejött, felállt a piedesztáljára, én mondtam, hogy táncol, és akkor táncolt. Ha nem mondtam volna, akkor is táncol.
hvg.hu: Ha már szóba hozta az elefántot: az állatos számokról sok szó esik mostanában. Van, aki állatkínzásnak nevezi, van, ahol már be is tiltották ezeket. Mit gondol erről?
K. I.: Ezek az állatok partnerek. Én elefánt mellett nőttem fel. Az én édesapám, ha vége lett az előadásnak, először megetette és megitatta az elefántot, aztán megágyazott neki a szalmával, és aztán jött ő vacsorázni. Miért kínozzam azt, amiből élek? Egy elefánttal mit csinálok? Megütöm, mert nem táncol?
hvg.hu: És amikor ostorral verik a tigrist?
K. I.: Az egy stílus. A néző abban az időben azt igényelte, hogy a tigris úgy tegyen, mintha megenné az idomárt. Az idomárnak pedig meg kell mutatnia, hogy legyőzi. Ma ez nem kell. Ma van olyan produkció vadállatokkal, ahol semmi nincs a kezében, és a tigris átöleli, ráteszi a mancsát a fejére.
hvg.hu: Azért a porondon kívül is van élet, és az, hogy az állatok be vannak zárva egy ketrecbe, az kínzás, nem?
K. I.: Ez kétségtelen. De mondjuk az elefánt szaladgál a manézsban, amikor gyakorol. Az állatkertbe bemegy, megnézi a tigrist, nem szaladgál, hanem alszik. Elvettük tőlük azt, ami a megélhetésükhöz szükséges: adtunk neki enni. És mindenhol vannak problémák az állattartással, beszéljünk csak a kutyáról: ha kikötöm, az is kínzás. Ilyen problémák a cirkuszban is vannak, de egyre kevesebb. Maga a cirkusz tiltja ki őket. Ahol a cirkusz ártani tud az állatnak, az az utaztatás. Ezt én átéltem: amikor az elefántot kellett utaztatni, kigyalogoltunk vele az állomásra, betettük a vagonjába, de ahogy elindult a vonat, az neki olyan volt, mint amikor mi állunk egy villamoson. Aida eljött Kamcsatkából Budapestre így, ez megviselte, ahogy egy lovat is megvisel egy ilyen utazás. Vannak állatok, mint a zsiráf, víziló, orrszarvú, és – egye meg a fene – az elefánt, ha azt mondják róluk, hogy nekik nincs helyük a cirkuszban, azt elfogadom, mert nekik az utazás nagyon nem jó. Viszont nyugodt szívvel ki tudom jelenteni, hogy a nagyragadozókra ez nem vonatkozik: azok megkapták a kajájukat, akkor olyanok, mint a cica. És nem a vadonból fogják őket össze, fogságban születtek már a szüleik is.
hvg.hu: Említette, hogy fókaszámon gondolkoztak. Miért pont fóka?
K. I.: Ha viccelni akarnék, azt mondanám, mert szeretek horgászni. A fókáról nem lehet mondani, hogy az ember bántja. Dolgoztam egy pár fókaszámmal, voltak vicces dolgai az állatnak. Egy írországi cirkuszban dolgoztunk, ahol előttünk volt egy fókaszám. Bekonferálják őket, de az egyik nem volt hajlandó kijönni a vízből. A műsorvezető szólt, hogy gyorsan ki a rekviziteket (kellékek – a szerk.) a fókaszámból, jön a két Kristóf. Beteszik a deszkát, jön a két Kristóf, és utánunk megérkezik a fóka.
hvg.hu: Akkor tényleg volt közös számuk.
K. I.: Az is a fóka mellett szólt volna, hogy egy vadállat-produkció összeállítása komoly összeg. Ahhoz, hogy valaki egy tigrisszámot csináljon, kell legalább 6-8 tigris, őket 4-6 hónapos korukban kell megvenni. Aztán legalább két évet kell velük gyakorolni, és mikor úgy 3 évesek lehetnek, akkor lehet velük fellépni. Aztán ha akarok velük utazni, kell egy állatkocsi, ha meg már 8 van, akkor kettő, és a vontató, kell, ahogy mi hívjük, a kitter, amiben fellépnek – ez egy kisebb vagyon. Itt visszatérnék az előbbi kérdésre: ezek az emberek ne vigyáznának az állatra?
El tudják képzelni, hogy addig ütöm a tigrist, amíg átölel?
hvg.hu: Arra is volt azért példa, hogy az állat rátámadt az idomárra.
K. I.: Ez ösztön, ezzel nincs mit tenni. Az állat megmutatja. Ha az ember egy ostorral a tigris hasa alá csap, akkor ránéz az emberre: jobb, ha ezt nem csinálod.
hvg.hu: Nem beszéltünk még a bohócokról, pedig az ő szerepük is megváltozott a cirkuszban.
K. I.: Mindig csak oda tudok visszatérni, hogy minden változik: ahogy a világ, úgy a cirkusz is. Ha a közönség többé nem nevet azon, hogy fenékbe rúgtam őt, vagy ő engem, vagy azon, hogy elkezdtem sírni és a szemüvegemből folyik a víz, akkor ezt nem csinálom többet.
hvg.hu: Tud egy bohóc, vagy akár légtornász, ugyanaz az ember változtatni egy hosszú éveken át érlelt produkción?
K. I.: Kevésbé. Most hogy az ketten csináljuk vagy egyedül csinálom, ilyen változás van. De ha én ugródeszkát csinálok, belőlem nem lesz zsonglőr. Vagy ha zsonglőr vagyok, belőlem nem lesz légtornász.
hvg.hu: Szokott álmodni fellépéssel?
K. I.: Hajaj! Azt, hogy elkések. Nem tudom befűzni a játszócipőt – azt mi mindig kézben visszük, csak a belépés előtt vesszük fel. Megy a műsor, nekem cipőt kell cserélni, átveszem és nem tudom befűzni. És kiabálok, hogy szóljon valaki a műsorvezetőnek, hogy a bohóc húzza még egy kicsit.
hvg.hu: Késett?
K. I.: Soha. De ez egy visszatérő probléma a cirkuszban. Eshet az eső, fújhat a szél, és nekem el kell jutni a lakókocsiból a sátorig. És ha sár van, akkor kosztümnadrág felhajtva, jó nagy gumicsizma előkészítve, esőköpeny, játszócipő a kézben, így megy be az ember a cirkuszba, nehogy véletlenül koszos legyen a színpadon.
hvg.hu: Van egy lakókocsi, ami szűk, van a szél, van az eső. Az egész egy nagy lemondásnak tűnik.
K. I.: Nem igaz. Tudja, mennyi jó dolog van benne? Megálltunk a lakókocsival egy parkolóban, befűtöttünk, öt perc múlva meleg volt. És utazhattunk. Sokak számára ez tette vonzóvá az egészet. Ráadásul nem egy-két hétre: négy és fél, öt évet voltunk egyhuzamban Olaszországban.
hvg.hu: Melyik volt a kedvenc helye?
K. I.: Talán épp Olaszország, de azért, mert akkor voltam 24-25 éves. De Új-Zéland is nagyon tetszett. Ha választanom kellene, akkor Új-Zélandon el tudnám képzelni az életet. Ott elmentünk horgászni, nem messze tőlünk egy házaspár is horgászott. Egyszer csak integettek, hogy ott nem jó, gyertek ide. Átadták a helyüket, hogy mi is foghassunk lazacot. Ennyire barátságos emberek voltak. Európában egy helyen volt hasonló élményem, Dániában.
hvg.hu: Volt, ahová szeretett volna eljutni, de nem jött össze?
K. I.: Azt, hogy hová mennénk, mi nem az országhoz kötjük, hanem a cirkuszhoz. De amit szerettem volna, az megvolt. Sokan csodálkoztak azon, hogy én nem mentem el a Ringling cirkuszhoz Amerikába. Ennek nagy híre volt a szakmában, hogy lám, a Kristóf milyen nagyképű.
hvg.hu: Nem bánta meg utólag?
K. I.: Nem. Három manézs van a cirkuszban, mit cirkuszban, sportcsarnokban. Egyszerre három produkció dolgozik. Én művészetnek tartom a cirkuszt, ez egy ilyen helyen képtelenség. Itt nem lehet kimosolyogni, nem fognak visszamosolyogni. Itt nem öröm dolgozni, csak pénzt lehet keresni. Nekem az kell, hogy legyen az egy kis cirkusz, legyen szép! Legyen 1000-1200 ember, velük szembe tudok nézni, ők együtt élnek a műsorral.
hvg.hu: És van az az 1000-1200 ember?
K. I.: Van. Aki szépet csinál, az ma is meg tudja tartani a közönségét.
