Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nemcsak azért működik, mert elképesztően vicces, vagy mert a főhőse akár egy Woody Allen-film karaktere is lehetne, hanem azért is, mert a nosztalgiára épít. A Pretend It’s a City című dokumentumfilm-sorozat akkor is vágyakozást ébreszt bennünk a régi, nyüzsgő Manhattan iránt, ha sosem jártunk ott, és minden percében eszünkbe juttatja, hogy milyen jó is volt, amikor még volt társaséletünk.
A habos látványorgiába csomagolt Bridgerton, a még a sakkból is az év legizgalmasabb sztoriját kihozni képes A vezércsel, a hálószobai jelenetekhez külön intimitás-koordinátort alkalmazó Normális emberek, a cukiságplafont Bébi Yodával átütő Mandalorian, vagy a Disney+ által beígért féltucatnyi Marvel-spinoff felsorakoztatása mellett hogy tud ma szórakoztató lenni egy olyan sorozat, amelyben nem történik semmi más, mint hogy két ember beszélget?
Igazából nagyon egyszerűen. Csak a sorozatoknak ebben az ingerküszöböt egyre magasabbra emelő, táguló univerzumában meg kell találni azt a két embert, akiknek az intelligenciája, műveltsége, kifogyhatatlan humora és jókedélye elég ahhoz, hogy epizódról epizódra lekössön minket, amiről és ahogyan beszélnek. Egy szóval legyenek tökéletes társaság egy-egy fél órára esténként.
Erre vállalkozott sikeresen a Netflixen futó, hétrészes dokumentumfilm-sorozat, a Pretend It’s a City, amely valójában inkább egy archív felvételekkel vágóképezett interjúsorozat. A kérdező a világ egyik leghíresebb rendező-producere, Martin Scorsese, aki pedig válaszol, Fran Lebowitz. Scorsesét senkinek nem kell bemutatni; a 70 éves író, publicista Lebowitzot itthon kevesebben ismerik, pedig ő a New York-i értelmiségi-művész világ egyik emblematikus figurája, és nem mellesleg szakasztott olyan egy jelenség, mintha Woody Allen egyik korai filmjéből csöppent volna közénk.
A produkció elsősorban róla, az ő életéről, a világról alkotott véleményéről és az ő New Yorkjáról szól, és bár a figyelmesebbek számára Scorseséről is kiderül egy s más (például, hogy olaszul instruálja a stábját, vagy, hogy a családja 1910-ben emigrált Amerikába), ő alapvetően megmarad a kérdésekkel segítő barát-rendező háttérpozíciójában.
Amikor a személyisége időnként mégis előtérbe kerül, akkor viszont általában térdét csapkodva nevet Lebowitz szarkazmusán, amit meg tudunk érteni, mert igazából rég láttunk már olyan vicces sorozatot, mint a Pretend It’s a City.
„Szeretnék nyerni a lottón. Sőt, igazából meg kell nyernem a lottót. Túl vagyok azon a ponton, hogy csak vágy legyen, most már egyértelműen szükségem van rá” – mondja például Lebowitz, miközben arról mesél, hogy óriási adósságba keverte magát, mikor a 11 ezer darabos könyvtárának szerény kis hajlékot keresett Manhattan közepén.
Scorsese nem először irányítja a publicistára a világ figyelmét, mert már tíz évvel ezelőtt is forgatott róla egy dokumentumfilmet Public Speaking címmel, de Fran Lebowitz másodjára is telitalálatnak bizonyul a rendező részéről. És nemcsak azért, mert az író szellemes, ironikus, időnként nyers, provokatív és régimódi egyszerre, aki képes a kütyük és az internet teljes megtagadásával is elboldogulni a 21. században, hanem azért is,
mert ő valójában egy lélegző, két lábon járó időkapszula. Fekete férfi zakóban, Levi’s farmerban és cowboy-csizmában, persze.
Egy ember, aki átmentett nekünk valamit a hetvenes-nyolcvanas évek dekadens, piszkos, válság sújtotta metropoliszából – annak is az underground részéből – a jelenbe, Scorsese pedig nagy örömünkre, ezt a kapszulát nyitogatja részről részre.
Lebowitz mindenkit ismer, akit ismerni kell Manhattanben, és őt is ismeri mindenki. Jó barátja volt Toni Morrison írónak és Charles Mingus nagybőgős dzsesszistennek, együtt reggelizett Duke Ellingtonnal (a másik dzsesszistennel), Martin Scorsesét a megbotránkoztató filmjeiről ismert John Waters szülinapi buliján ismerte meg, ott volt az egyik első punk banda, a New York Dolls koncertjein, rendszeresen megfordult a Studio 54-ben a Broadway-n, ahol többek között megismerte Calvin Kleint és Betsey Johnsont. És, bár utálja a sportot, ott volt az évszázad mérkőzésén is, a Muhammad Ali – Joe Frazier meccsen, mert Frank Sinatra egyik akkori partnerének volt plusz egy jegye a számára. „Csodás divat- és kulturális esemény volt. Sajnos közben verekedést kellett nézni” – emlékszik vissza rá az egyik epizódban.
Mikor fiatalon New Yorkba költözött, taxizásból és takarításból tartotta el magát. Neve akkor vált ismertté, amikor elkezdett dolgozni az Andy Warhol által alapított Interview magazinnál, itt több mint tíz éven át volt aztán állandó rovata. A pop art keresztapjáról azonban nincs valami jó véleménnyel. „Úgy mondanám, hogy Andy nem kedvelt engem és én sem kedveltem Andyt. De azonnal észrevettem, hogy hány ember halt meg körülötte… Felbátorított olyan embereket, akik már eleve az épelméjűség szélén billegtek… És Andy táplálta azokat a fantáziákat, amelyeket magukról alkottak, mert szórakoztatta őt és mert ez jövedelmező volt a számára. És én egyszerűen csak nem akartam ennek a része lenni. Gondolom, Andy ezt észrevette, vagy talán csak nem voltam az esete, de egyébként nem voltak vitáim Andyvel, mert eleve nem sokszor beszéltem vele” – fogalmazott egyszer egy interjúban.
Scorsese Fran Lebowitzban valószínűleg az általa is imádott New York egyfajta posztmodern krónikását látta meg, ennek megfelelően az író a saját stílusában, ízes-szagos nagyvárosi útmutatót is ad a néző kezébe a sorozatban.
A Pretend It’s a Cityben sok mindenről szó esik, ami kulturális, városszociológiai értelemben érdekes lehet: szóba kerül a tömegközlekedés, a híres-hírhedt New York-i metró és a taxizás, a napról napra dráguló ingatlanok, az eltűnő könyvesboltok és a szebb korokat látott újságos bódék, az önkiszolgáló mosodák. Az interjúalanynak mindenről van véleménye, a rendezőnek pedig eszközei, hogy ezeket képi humorral illusztrálja. Archív reklámvideók, régi tévéfelvételek és persze, Scorsese-filmek bejátszásai is előkerülnek a megfelelő pillanatokban.
Nosztalgiát ébreszt bennünk a sorozat, ettől működik. Visszavágyunk a régi, pezsgő New Yorkba akkor is, ha soha nem jártunk ott, mert Fran Lebowitz tolmácsolásában vonzó a mindenkori manhattani lét, ahogy az az általa képviselt bohémság is, amely valahogy az extrém egészségtudatos és munkamániás jelenünkkel – és a mai New Yorkkal – már nem igazán kompatibilis. Lebowitz büszkén vállalja például, hogy nem szeret dolgozni, utoljára könyvet (gyerekkötetet) is a kilencvenes években írt. „Az összes munkámat utáltam (…). Szeretek a kanapén feküdni és olvasni, de ez nem egy szakma” – mondja.
Olyan írónak tartja magát, aki bevallottan nem szeret írni:
nem vagyok egy ideges ember, nem félek attól, ha a TV-ben kell szerepelnem. Egyedül akkor félek, amikor írok. Amikor az íróasztalomnál vagyok, úgy érzem magam, mint ahogy a legtöbb ember érzi magát, mikor a TV-ben kell szerepelnie. (…),
és aki puszta hedonizmusból az egyik legfőbb elfoglaltságának a dohányzást tartja. Lebowitz a létezés legalapvetőbb szintjén utasítja el az új idők szellemét, legalábbis az internethez láncolt korunk egészség- vagy örök fiatalság mítoszát biztosan. És igazából van abban valami megnyugtató, hogy valaki ennyire magasról tesz az egészre, hogy valaki tökéletesen képes elboldogulni a mai világban anélkül, hogy egyszer is kinyitotta volna az Instagramot, és akit teljesen hidegen hagy minden, ami jóga, mindenmentes, vagy amire mesterségesen ráaggatták a „slow” címkét. Lebowitznek valószínűleg ezekre nincs is szüksége; a lassabb bioritmust természetesen hozza magával a kütyük előtti évtizedekből.
Az egyik epizódban így idézi fel az ötvenes éveket: „Anno, gyerekkoromban nagyon kevesen mozogtak. Nem feladatként tekintettek a mozgásra. Bár az emberek kétségtelenül aktívabbak voltak, főleg a gyerekek. (…) Nem rémlik, hogy beszédtéma lett volna az egészség. A gyermekbénulás sokkal aggasztóbb volt.”
A világ nagyot fordult azóta, hogy Lebowitz felnőtt, de nagyot fordult azóta is, hogy 2019-ben Scorseséék a sorozatot leforgatták. A világjárvány tükrében lassan olyan távolinak tűnik már az az „abszurd” helyzet, hogy két ember egy kávézóban vagy egy bárban egy ital mellett beszélget, mint az ötvenes években dohányfüstben ringatni a gyereket. A Pretend It’s a City-ben az emberek színházba, könyvtárba járnak (maszk nélkül nyilván), zajlik az élet kint az utcán és bent a kávézó félhomályában is. Nemcsak a 70-es, 80-as évek tűnnek a még papírújságot olvasó New York-iakkal távoli, romantikus világnak, de irigykedve nézünk vissza már a 2010-es évekre is.
Nosztalgiát egészen a közelmúlt iránt is érezhetünk, és a pszichológia szerint a nosztalgiázás jót tehet a mentális egészségünknek, magányos időkben pedig segíthet feléleszteni a valahová tartozás érzését. Ha ebből indulunk ki, akkor ezt a sorozatot receptre kéne felírni.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
