Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Túl sokat dolgozunk, túl keveset élünk – a munka világának radikális átalakítását jó ideje szorgalmazzák már a munka utáni társadalom, az úgynevezett post-work society teoretikusai, akiknek a hangját csak felerősítette a koronavírus-járvány, és annak hatása arra, ahogyan dolgozunk. Cikksorozatunk záró részében azt nézzük meg, hogy mennyi a realitása annak, hogy a nyolcórás (vagy még ennél is több) munkánkat visszaszorítsuk.
Egy Bernard Lefkowitz nevű amerikai újságíró a hetvenes évek végén száz olyan emberrel interjúzott, akik otthagyták a napi robotot, és más aktív tevékenységet választottak. Volt köztük exújságíró, aki inkább paradicsomot termesztett, és egy volt építész is, aki áttért a lakóhajók megjavítására. Mindannyian arról számoltak be, hogy a kötelező 8 órás munkavégzés elhagyásával teljesebb lett az életük.
Ha ebből a tapasztalásból indulunk ki, egy munka utáni társadalomban valójában nem szűnne meg a munka, csak átalakulna: míg bizonyos pénzkereső tevékenységek elértékelődnek, addig más, aktív cselekedetek, az önfenntartásra irányuló kézműves munkák fontosabbá válnak.
A munka utáni társadalom, azaz a post-work society radikális elképzelésének egyre szélesebb az irodalma, és a koronavírus-járvány előtérbe is helyezte a témát: sokan szembesültek azzal, hogy az irodai munkakultúrát az egészséges környezet, a home office és a távkonferenciázás háromszögében érdemes lenne újradefiniálni.
Felerősödtek azok a hangok is, amelyek szerint a munka világának jelenlegi anomáliáit, amelyek többek között a munkavállalók kiégéséhez és a bolygó leterheléséhez vezetnek, egy igazságosabb és egészségesebb rendszerben fel lehetne oldani.
Cikksorozatunk korábbi részeiben megvizsgáltuk azt, hogy miként lett a munka az életünk, és milyen árat fizetünk ezért a felállásért. Illetve, körbejártuk a helyzet orvoslására kitalált, igencsak csábító elképzelést, a munkaidő-rövidítést.
Hogyan lett a munka az életünk?
A posztindusztriális társadalmak jellemzője, hogy a munka teljes mértékben eluralja az életünket. Ez határozza meg az identitásunkat, egyes jogainkat, részben a magánéletünket és azt is, hogy mit csinálunk a szabadidőnkben. Egyes teoretikusok szerint radikális reformra szorul a munka világa, mert már rég nincs szükség arra, hogy napi 8-10 órákat dolgozzanak az emberek.
Tényleg sokkal kevesebbet kellene dolgoznunk, hogy nekünk és a környezetünknek is jó legyen?
Bár a rövidebb munkahét mellett komoly érveket sorakoztatnak fel a szakértők, joggal gondolhatja az olvasó, hogy a munka utáni társadalom, bármilyen szépen is hangzik, soha nem fog megvalósulni. A post-work elméletet favorizálók szerint például szükséges lenne a feltétel nélküli alapjövedelem biztosítása ahhoz, hogy az emberek munka híján is meg tudjanak valamiből élni, de nincs megnyugtató válaszuk arra, hogy ezt miként lehetne megvalósítani.
Pedig az alapjövedelem gondolatával a koronavírus idején több ország kormánya is kacérkodott – így például a spanyolok –, és az alapjövedelem intézményének számos pozitív hozadéka lehetne. A legkiszolgáltatottabb rétegek például könnyebben visszautasítanák a rájuk vagy a környezetre nézve kizsákmányoló bérmunkákat. Alapjövedelem mellett az ember könnyebben rászánná magát arra, hogy önkéntesként egy jó cél érdekében dolgozzon vagy az idős rokonát ápolja egész nap. Az alapjövedelem megoldás lehetne arra az esetre is, ha például a szakmánk fölöslegessé válna, mert már mesterséges intelligencia végezné el helyettünk a feladatot.
Török Emőke szociológus, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója szerint a post-work elképzelés azért is idealisztikus, mert az emberiség – legalábbis egyelőre – nem tud kibújni a „munkatársadalmi logika alól”.
Jól mutatja ezt, hogy még mindig egyfajta státuszjelző, ha valaki arra panaszkodik, hogy sosincs ideje, hogy rettentően elfoglalt. Azt jelzi, hogy ő bizonyára nagyon fontos ember.
A szociológus Hannah Arendt filozófust idézi, „aki már az ötvenes évek végén feltette a kérdést, hogy mégis mi lehetne szörnyűbb annál, mint, hogy egy munkatársadalom kifogy a munkából. Nem értünk már semmi máshoz, arra vagyunk szocializálva, hogy a munkánkban találjuk meg az életünk értelmét” – teszi hozzá Török, aki szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy az ember a felszabaduló tömérdek időt hosszú távon képes lenne értelemmel megtölteni, ha egyébként nincs szakmája, amit gyakorolna.
„Paul Lazarsfeld Marienthalban zajló kutatása már a 30-as években bebizonyította, hogy a munkanélküliség során hiába lesz több szabadidőnk, nem tudjuk azt kihasználni, mert általános passzivitásba, apátiába süllyedünk. Ott egy egész falu elvesztette a munkáját, és hiába volt például ingyenes a könyvtár, nem érdekelték az embereket többé a könyvek.
Persze ezzel kapcsolatban az a szokásos ellenérv, hogy az apátia talán nem a munka hiányának, hanem inkább a pénz hiányának a hatása. Elképzelhető, ha ezeknek az embereknek a megélhetéséhez elegendő pénzt adtak volna, akkor jobban el tudták volna tölteni az idejüket. De ez a kutatás, és a munkanélküliséggel kapcsolatos sok későbbi kutatás is éppen azt mutatták meg, hogy
az állás elvesztésével nemcsak a jövedelmet veszítjük el, hanem a státuszt, önbecsülést, identitást, kapcsolatokat, időstruktúrát – mindezt elsősorban a munkán keresztül szerezzük meg.
Munkából vissza a munkába
A szakember arra is felhívja a figyelmet, hogy elképzelhető, hogy a kevesebb munkaórával megint csak a nők járnának rosszul, mert „fennáll a kockázata, hogy egy olyan társadalomban, amely a nemi szerepekről viszonylag tradicionálisan gondolkodik (és Magyarország is ilyen) először ők kerülnének vissza a konyhába, a háztartásokba".
"Nézzük meg: az idővel most úgy spórolunk, hogy kiszervezzük a személyes tevékenységeinket, bébiszitter vigyáz a gyerekre, más főz meg helyettünk, takarítók tisztítják a lakást, de ezek jellemzően női munkák voltak korábban, és ma is az a jellemző, hogy a magasabb státuszú családok alacsonyabb státuszú nők fizetett segítségét veszik igénybe ezeken a területeken” – magyarázza.
A magyar kutató úgy látja, hogy gazdasági ösztönző nélkül nem lehetne csökkenteni a munkaórákat, piaci szempontból pedig egyelőre nem éri meg a társadalomnak, hogy ne dolgozzon annyit.
David Frayne, lelkes post-work teoretikus, a The Refusal of Work: The Theory and Practice of Resistance to Work című könyv írója szerint ugyanakkor már az is nagy lépés lenne, ha egyáltalán odáig eljutnánk, hogy nem csak a napi 8 órában dolgozó embert tekintenénk a társadalom teljes értékű tagjának.
Hogyha valaki alternatív értékek mentén a hagyományos munkabeosztást elutasítja, azt ne könyvelje el deviánsnak, naplopónak a társadalom.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatja.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Tényleg sokkal kevesebbet kellene dolgoznunk, hogy nekünk és a környezetünknek is jó legyen?
