Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Könnyen gondolhatnánk, hogy a koronavírus és a kánikula mintha mindent elfojtana, ami kicsit is izgalomba hozná az elménket. De ez persze távolról sincs így. Visszanézve egész izgalmas volt ez a július. Felidézzük a Kult és Élet+Stílus rovat elmúlt hónapját.
Talán nem elítélhető módon a nyár (és persze a home office-ba szorított tavasz emléke) kihozta belőlünk a kétkedést, hogy vajon jó viszonyban vagyunk-e a munkánkkal, és persze ezen keresztül az életünkkel. Kiderült, hogy ezzel az elbizonytalanodással nem vagyunk egyedül, hogy másnak is eszébe jutott már az az eretnek felvetés, hogy a nyolc óra munka nincs kőbe vésve, és lehetne ezt másképp is csinálni, mint ahogy csináljuk.
Azzal talán nem mondunk meglepőt, hogy a 21. századi embernek sok baja van a munkával. Úgyhogy megpróbáltuk kideríteni, hogy hogyan lett a munka az életünk, és hogy tényleg sokkal kevesebbet kell-e dolgoznunk ahhoz, hogy nekünk és a környezetünknek is jó legyen-e.
Persze előfordul, hogy a munka játék, az érte járó fizetés pedig nyeremény. A legendás Legyen Ön is milliomos! már a címében utalt a rendkívüli órabérre, de tény, hogy a Vágó István vezette kvízműsor fődíját csak egyetlen játékosnak sikerült elvinnie.
Cserey Gábor szerencsére nem fukarkodott a titokkal, amikor arról kérdeztük, hogy mi kell a győzelemhez, mint az interjúnkban elárulta: negyven év olvasás. Idő- és energiabefektetésből soknak tűnhet, viszont tény, hogy amikor a döntő kérdéshez került, határozottan mondta be a jó választ.
Más kérdés, hogy akadt példa arra is, amikor ez a határozottság csalás eredménye volt, a híres hekkelésből, amelynek során 2001-ben a brit Legyen Ön is milliomos! egyik játékosa – a feltételezés szerint néhány jól időzített köhögés segítségével – megnyerte a fődíjat, minisorozat is készült Kvíz címmel, ha szereti, ha elbizonytalanítják, ne hagyja ki!
A munka valamiért szinte végig kísérte ezt az amúgy szabadságra kitalált hónapunkat, például megnéztük azt a társaságot, amelynek a tagjairól már gyerekként megtanultuk, hogy az ő állandó jelzőjük a szorgos: a méheket. Hogy aztán szembesüljünk azzal, hogy hiába dolgoznának szorgosan, ha a klímaváltozás ellenük dolgozik. Például készülhetünk arra, hogy az elmúlt ötven év legrosszabb méztermése várható. Mindenesetre Barkóczi Sándor füzesgyarmati méhész menti a menthetőt, és többek között megismertette velünk a kaptárlevegőt.
A munka mellett a lélek különböző rétegeit is megpróbáltuk feltárni ebben a hónapban. Az elvesztett szabadság nyomába eredtünk a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet Művészetterápiás Részlegén, ahol az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultunk, az az, hogy csak úgy lehet alkotni, ha tér van. És ha ez megvan, onnantól már felszínre jöhetnek az alkotásban azok a dolgok, amelyek annyira mélyen vannak, és annyira fájnak, hogy nem lehet róluk beszélni.
Lehet, kell és vannak, akik akarnak is beszélni arról, hogy létezik más családmodell is, mint amit a KDNP üdvözítőnek tart. Például kétapás családmodell, mint Tamásé és Istváné, akik 12 éve alkotnak egy párt, tavaly pedig nyílt örökbefogadás útján egy ikerpár szülei lettek.
Többek között azért, mert mindig is családban gondolkodtak. Más kérdés, hogy a társadalom még nem feltétlenül gondolkodik az ő családjukban. De azoknak, akik nagyon aggódnak a gyerekeik jövője miatt, azt tudják mondani, „neveljék meg a saját gyerekeiket annyira, hogy nyitottan álljanak hozzá másokhoz, és hogy tudják, senkit nem ítélhetünk meg az alapján, milyen a bőrszíne, vagy hány szülője van.”
A Magyar Hospice Alapítvány pszichológusával, Biró Eszterrel beszélgetve pedig rájöttünk, hogy magunkat is nevelnünk kell még mindarról, amit a halálról és a gyászról tudunk és gondolunk. Már csak azért is, mert élet végéről szóló beszélgetések legalább annyira szólnak az életről és annak gazdagságáról, mint a halálról.
Ha pedig az életünk egy film lenne, a zenéjét nyugodt szívvel bíznánk arra a zsenire, akitől ebben a hónapban kellett búcsúznunk. Ennio Morriconéra ebben a cikkünkben emlékeztünk.
A kulturális életről, ha csak felületesen néznénk, könnyen gondolhatnánk azt, hogy tetszhalott állapotban van, a koronavírus és a nyár mintha mindent elfojtana, ami kicsit is izgalomba hozná az elménket. De ez persze távolról sincs így.
A Vígszínháznak például most már hivatalosan is új igazgatója lett, Eszenyi Enikő helyén Rudolf Péter mutatkozott be, és vázolta fel a terveit az elmúlt időszakban botrányoktól hangos intézmény 125. évadára.
De végre nemcsak sajtótájékoztató miatt mentünk színházba, hanem előadást is nézni, és rögtön azzal a ma is nagyon aktuális kérdéssel szembesültünk, hogy lehet-e a lojalitást a tudatlansággal mentegetni. A dilemmákat a csodálatos Molnár Piroska sorakoztatta fel előttünk Goebbels egykori titkárnőjének, Brunhilde Pomselnek a szerepében az Egy német sors című monodrámában.
Pomsel a 2017-ben bekövetkezett haláláig az egyik utolsó túlélője volt azoknak, akik a náci vezetést közelről látták működés közben, sőt ki is szolgálták. Az életéből készült darab pedig felkínálja nekünk a kérdést: ha megpróbáljuk beleképzelni magunkat Pomsel helyébe, akkor mi hol húznánk meg magunknak a határt? Meddig mennénk el? Meddig lehet arra hivatkozva ellavírozni egy igazságtalan rendszerben, hogy velünk „csak megtörténik” a történelem? Majd aztán lehet-e a tájékozatlanságra, az információhiányra hivatkozva felmentenünk magunkat a cinkosság alól.
A cinkosságnak egy másik árnyalatát ismertük meg abból a dokumentumfilmből, amelyet a Netflix készített az amerikai tornászokat érő zaklatásokról, és amelyek azért tarthattak évtizedeken át, mert a rendszer a zaklatónak nyújtott védelmet, a több száz fiatal lányt pedig tehetetlenné tette a visszaélésekkel szemben.
Az Athlete A megpróbálja visszaadni nekik azt az erőt és tartást, amit Larry Nassar és a sportágat irányító hatalmasok elvettek tőlük.
A hiányra és ennek a pusztító következményeire épül az amerikai elnök unokahúgának, Mary Trumpnak a könyve (Túl sok és soha nem elég: Hogyan hozta létre a családom a világ legveszélyesebb emberét), amely szintén júliusban jelent meg, bár a Fehér Ház ezt minden erejével meg akarta akadályozni. Ebben a rémisztő családtörténetben egy zsarnok, szeretni képtelen, manipulátor apa és egy tehetetlen, betegeskedő anya által megteremtett toxikus rokoni közösség pénzben gazdag, érzelmekben viszont szegény mindennapjaiba látunk bele. És ezek a mindennapok hozták létre Donald Trumpot, aki a szerző szerint ugyanolyan ma is, mint háromévesen volt: képtelen a fejlődésre, a tanulásra, a változásra, képtelen kontrollálni az érzelmeit, szabályozni a reakcióit vagy befogadni és feldolgozni információkat.
Könyvekből egyébként szerencsére kijutott ezen a nyáron is, ennek örömére jelentkeztünk a hagyományos könyvajánlónkkal, lehet válogatni. Ha napozás közben olvasgatna, akkor előtte mindenképpen nézze meg a naptejes kisokosunkat.
Ha inkább filmek jöjjenek, akkor is tudunk nyári hangulatot teremteni a kötelező kellékkel: a medencével. A filmtörténet legendás medencés jeleneteiből itt válogathat. Persze az igazi nyárfíling az, ha mindezt egy kertmoziban nézzük: még a szúnyogcsípést is bevállaltuk, hogy a szabad ég alatt mozizzunk. Ha viszont inkább kiélvezné az érzést, hogy ismét multiplexben ülhet a nagy bezárás után, akkor rögtön befizethet egy új magyar filmre, a Pesti balhéra.
Ha a véleményünket is tudni akarja a blockbusternek szánt produkcióról, itt elolvashatja. Ha pedig az idén elmaradt Eurovízió miatt lenne hiányérzete, ne legyen, Will Ferrell kezeli a helyzetet.
Még egy hónapig tart a nyár, és bár a fesztiválokat sirathatjuk, az augusztus sem lesz egy kulturális fekete lyuk, itt a bizonyítékunk.
