Az Egyesült Államokban Dan Patrick 70 éves texasi alkormányzó már március végén kirobbantotta a vitát, miután a Fox News televízióban kifejtette: szívesen lemond az életéről, hogy megmentse a gazdaságot az unokáinak, és szerinte ezt megteszi a többi amerikai nagyszülő is. Tennessee államban pedig a lezárások feloldásáért tüntetők transzparenseken is követelték, hogy a gyengék áldozzák fel magukat a gazdaság helyreállításáért.

Az öregek feláldozása a közösség életben maradásáért a folklórban megőrződött hagyományok szerint nem példa nélküli a történelemben. Az e heti HVG idéz számos ehhez kapcsolódó mondát Ázsiától az Amazonasig, az aztékoktól az eszkimókig.

Magyar nyelvű területekről csak Erdélyből ismertek történetek az idősek halálba küldéséről. A néprajztudósok még az 1980-as években is gyűjtöttek olyan meséket, amelyekben szerepel például a szent bot motívuma, ezzel verték agyon a mesélők szerint az öregeket. „A szembat? Az valamika a régi üdőkben igaz vót. Azé vót, hogy nem vót mit egyenek. Elérte a hatvan esztendőt, elég vót neki. Kellett az élelem a fiatalaknak” – mondta például egy Maros megyei, magyarózdi adatközlő. Ezzel a történettel kezdődik a mese, majd úgy folytatódik, hogy az elpusztítandó öreget elrejtik, majd a közösség az ő tanácsa nyomán lesz úrrá az éhínségen.

Szépirodalmi feldolgozások születtek abból az erdélyi hagyományból, hogy a hasznot hajtani képtelen, de élelmet fogyasztó öreg a torjai büdös barlangban veszejti el magát. Először Nyírő József írt belőle novellát Kopjafák című, 1933-ban megjelent könyvében, majd a brassói születésű Sánta Ferenc választotta első novellájának témájául. A Sokan voltunk című, tömör, szikáran megfogalmazott Sánta-novella kifejezetten az élelmiszer-szűkösségre vezeti vissza a nagyapa önkéntes halálát, hiszen „már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap”. Ennek pedig az a következménye, hogy „ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.” A gyermek elbeszélő szerint a nagyapa halálát „apám akarta, anyám is hagyta, hacsak nem ők küldték”.

Az Egyesült Államokban a fiatalok még csak a baby boom generációról, azaz az 1950-es években születettekről mondanának le. Nem túl ízlésesen például a Covid–19-járványt boomer removernek nevezték el, amit talán öregszállítónak lehet magyarítani a hullaszállító analógiájára. Pedig Dino Buzzati novellájából tudható, hogy mindenki hamar, szinte észrevétlenül elérheti a veszélyes életkort.

A novellában a 40 év felettieket üldöző és pusztító kegyetlen bandavezér, Régora kénytelen volt maga is szembenézni az idő gyors múlásával. „Futott, futott, ahogy csak bírt, ahogy az erejéből tellett. De nem sok tellett az erejéből. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt az öreg. Rá került a sor.”

Bővebben a témáról az e heti HVG-ben, illetve a hvg360-on olvashatunk.