A közösségi oldalakon időről időre végigfut egy kép egy meggyötört, ijesztően kinéző lábfejről. A poszt feltehetően azzal a céllal készült, hogy egy erős vizuális tartalommal rádöbbentse a görgetőket, hogy az, amit balettnek gondolnak, tulajdonképpen egy szadomazo trip, amely nyomot hagy, mégpedig maradandót. Miközben a másik oldalon él az az elképzelés is, hogy a balett csak ugrálás, nem lehet komolyan venni, bezzeg a foci, az teljesítmény. A köztes álláspont pedig olyasmi, hogy a balett valami misztikus, távoli dolog, amit nehéz megérteni, de azért jó nézni.

Az biztos, hogy a balett az a műfaj, ahol nemcsak a színpadon kapunk történeteket, hanem a kulisszák mögül is – sőt, a színpadig vezető sztorik sokszor érdekesebbek és izgalmasabbak, mint az előadások. Ennek megfelelően a balett tökéletes dokumentumfilm-alapanyag. Igaz, hogy az elmúlt évek legismertebb és legdíjazottabb táncos feldolgozása, a Natalie Portman főszereplésével készült Fekete hattyú erősen fikciós irányból közelítette meg a témát, de egyre több alkotás foglalkozik az igaz történetekkel. (A streamingszolgáltatóknál például egész ígéretes a kínálat ezekből.)

A hvg360-on most debütáló Három tánc című dokumentumfilm a magyar táncos valóságba próbált lefúrni, mégpedig a Magyar Táncművészeti Egyetem klasszikus balett szakos fiú diákjainak a tapasztalatain keresztül – három generáció útját bemutatva. Kereskedelmi tévés nézői elvárásokkal közelítve kicsit olyan, mint egy valóságshow, amelynek a végén ott a főnyeremény: a színpad és a taps.

Halász Glória egész estés dokumentumfilmjében rengeteg a feszültség, és nagyon kevés a feloldás. A sok-sok elvárástól, amely végigkíséri ennek a három fiúnak a mindennapjait, a film végére a néző is érezhet némi szorítást a gyomrában. A történetmesélés hangsúlya ugyanis nem a sikerre, hanem a küzdésre irányul, amelynek leginkább az a mozgatórugója ezeknek a fiúknak az életében, hogy nem hibázhatnak.

Az I. évfolyamos Marcell osztályában még az az elvárás, hogy nem kalandozhat el a figyelmük, és engedélyt kapnak ugyan arra, hogy cukik legyenek, de azért a mosolygást fogják vissza. Az V. évfolyamos Ábel osztályában már azért jár megszégyenítés, ha nem izzad át a pólójuk az ugrások után – itt a balettművészetből még inkább a technikán, semmint a művészeten van a hangsúly. A IX. évfolyamos Demeternél pedig már az a tét, hogy kap-e állást valamelyik társulatnál – neki már a komplett csomagot kell átnyújtania a közönségnek: egy igazi balett táncost kell látniuk.

Doku360: "Cikiztek, hogy balettozom, de a tánc felszabadító érzés"

Nem mindenki alkalmas balett-táncosnak, sok minden eldől már egészen fiatal korban. Az általános iskolás Marcell minden napja a tánc körül forog, mégsem lehet biztos benne, hogy folytathatja majd a tanulmányait. Három tánc, első rész. Halász Glória filmje a Magyar Táncművészeti Egyetem klasszikus balett szakos fiú diákjainak három generációjáról, akik életben tartanak egy 600 éves műfajt, miközben megküzdenek a szigorú elvárásokkal, a fizikai és lelki fájdalommal.

A Három tánc fókuszában legalább annyira ott van az iskola, mint a tánc. A dokumentumfilm a tanárok szemszögéből is feszegeti a kérdést, hogy a gyerekek féktelenségét hogyan lehet a balett okos, logikus, de mégiscsak merev keretei közé szorítani. Kevés szakma van, amelyre ilyen korán el kell kezdeni készülni – bár vannak későn becsatlakozók, mint a filmben Demeter, aki 14 évesen igyekszik először felzárkózni a rúdhoz, alapvetően már egészen kisgyerekkorban megkezdődik a kiképzés. És ezt a kiképzést nehéz gyerekbarátnak látni.

A film kezdő képsorain a felvételi folyamatban az úgynevezett alkati vizsgálat stációit követhetjük nyomon, ahol a szakemberek a gyerekek testfelépítéséből igyekeznek következtetni arra, hogy alkalmasak lesznek-e a pályára, és nézőként nehéz nem azt érezni, hogy egy húspiacon vagyunk, ahol tökéletes termékeket keresnek a fogyasztóknak, a leendő nézőknek. Egy gyereknek hiába a legfontosabb feladata, hogy játsszon, a film azt sugallja, hogy a balettet játszva nem lehet tanulni.

filmfabriq

A küzdések egy másik, nem elhanyagolható terepe maga a gender. Mert sokan még mindig poénforrásként tekintenek arra, hogy fiúk is balettoznak – hiába vagyunk már túl a Billy Ellioton. „Tesóm beszólt, hogy balettozom, és az milyen lányos, a volt osztálytársaim is cikiztek” – mondja a gúnyolódásra a tanulmányai elkerülhetetlen velejárójaként tekintő Marcell.

A nemi szerepek leosztásán az oktatók sem tudnak, vagy akarnak túllépni: ez egy olyan terep, ahol a lányokra sokkal nagyobb elvárások nehezednek, mert a fiúkkal nem könnyű.

Ha lányokról lenne szó, itt egy darab ötös nem lenne

– hangzik el például a vizsgagyakorlatok kiértékelésénél. Mint ahogy a fiútanítványai teljesítménye miatt elkeseredő balettmestert is azzal vigasztalják a kollégái, hogy egyszer kellene tanítania egy lányosztályt, akkor aztán lenne sikerélménye. Úgy tűnik, a balett-terem az a hely, ahol – mint az a filmben el is hangzik – a lányok jobb fizikai állapotban vannak, mint a fiúk.  

filmfabriq

Azt persze mindig is sejthettük, hogy a balettkarrier tele van vérrel és verítékkel. Ezt a film sem cáfolja meg. Amit viszont hozzátesz, az a betekintés a pedagógiai módszerekbe, amelyek szintén zsigeri ellenérzéseket válthatnak ki a nézőből. Feltehetően a balettoktatás is kitermelt magából többféle irányzatot, amivel viszont ezeknek a fiúknak meg kell birkózniuk a táncos tudás egyébként is embert próbáló elsajátítása mellett, az egy pszichésen nagyon kockázatos pedagógiai módszer, ahol a megszégyenítés, a csúfolódás legitim és szinte az egyetlen eszköz – a filmből legalábbis nem derül ki, hogy a mesterek milyen pozitív megerősítéssel ellensúlyozzák azt a sok negatív üzenetet, amit a tanítványaiknak tovább adnak. Az viszont átjön, hogy maguk a mesterek is ezt a mintát kapták annak idején.

Fájni fog, utálni fogsz engem

– próbálja felkészíteni egyikük az elsős Marcellt, hogy aztán a vizsgagyakorlatok kiértékelésénél kiderüljön: de hát a mester is utálja magát, és könnyekben tör ki a kollégák előtt, mert nem bírja a feszültséget.

És bár nehéz átlátni, hogy a becsvágyat hogyan mozgósítja a megszégyenítés, az anyámasszonykatonázás, ezekből a fiúkból egyszer csak balett-táncos lesz. A táncos mentalitás pedig minden sejtjüket áthuzalozza.

„Minden nap meg kell ugorjuk a saját határainkat, minden nap egy kicsit többet kell beleadni, mint amennyire képesek vagyunk, és akkor leszünk igazán eredményesek. Az alázat az nagyon fontos, a munka, és az, hogy ne szálljunk el magunktól, hogy ha valami nagyon jól sikerül. Mert ha ez a három nincs meg, akkor az ember nem is igazán táncos” – mondja Ábel folyamatosan reflektálva a személyiségbe beépülő hivatására.

Az egészben pedig az a csavar, hogy a rengeteg munka, izzadtság és fájdalom ezeket a fiúkat tulajdonképpen boldoggá teszi, bármennyit is küzdenek a mozdulatokért, ha megcsinálják, az olyan felszabadultságot ad, amit semmi másban nem találnak meg.