Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Annak ellenére, hogy a gyermekvállalás magánügy, mindig van egy családtag, kolléga vagy éppen közszereplő, aki a nőnél sokkal jobban tudja, mikor kellene már elgondolkodnia rajta. A KV Társulat, az E-Mancik Színházi Manufaktúra és a MASZK Egyesület (Szeged) arra vállalkozott, hogy körüljárja, mit jelent ma Magyarországon szülni vagy nem szülni. Kritika a Lenni vagy nem című előadásról.
Akkor most fáradjunk be egy pici kamaraterembe, és beszéljünk az igazán fontos kérdésekről.
Mondjuk a gyerekvállalásról.
Arról, hogy akarunk-e gyereket. Vagy arról, hogy nem. És ne menjünk el a miértek mellett sem. O. Horváth Sára Lenni vagy nem című díjnyertes darabját a KV Társulat, az E-Mancik Színházi Manufaktúra és MASZK Egyesület (Szeged) állította színpadra. Szereplője hét, különböző életkorú nő, eltérő társadalmi háttérrel, és egyetlen férfi, akihez valamilyen formában mindegyik női szereplő kapcsolódik. A hét nő között találunk olyan pszichológust, aki simán felajánlaná a méhét kísérleti célokra, mert neki úgysem kell, de persze azon túl, hogy ezt nagyon sokszor és nagyon hangosan elmondja, Susan Forward alapművével a kezében rohangál. (A Mérgező szülők című kötet valószínűleg sokak polcán ott pihen, akik diszfunkcionális családba születtek.)
De ott a középkorú pár is, amelynek nőtagja, Tamara (Száger Zsuzsanna) „csak mint anya létezik”, pedig korábban nagymenő vállalkozó volt, autókereskedést vezetett, de a gyerek születése után hiába próbálta otthonról irányítani a munkahelyi dolgokat, belátta, hogy ez a felállás hosszú távon nem működhet. Szereti a fiát, de sokszor idegesíti, egyszerűen nem tud vele mit kezdeni, esténként pedig az Anonim Anyák fórumán keresi a válaszokat a kérdéseire.
O. Horváth Sára problémaérzékenységét mutatja, hogy egy méhnyakrákkal küzdő, egy tinédzserkorában megerőszakolt nő, és egy leszbikus pár is helyett kapott ebben a bonyolult történetben, ahol a szereplők többnyire a nézőkhöz beszélnek, majd később egymással is, szép lassan kibontva előttünk a darabot mozgató trükkös viszonyrendszert. A nők sokfélék, abban azonban egyformák, hogy mindannyiuk életében nagyon aktuális és központi szerepet játszik a gyerekvállalás kérdése.
Az előadás azt mondja magáról a színlapon, hogy „megpróbál a probléma mélyére ásni, és politikai szólamok nélkül szembenézni azzal, mit jelent ma Magyarországon gyereket szülni, vagy nem szülni”, ennek ellenére egy interneten olvasott komment formájában mégis bekerült például Kövér László hírhedt kijelentése a „normális homoszexuálisokról”.
Az előadás nagyon nyíltan beszél a társadalmi elvárásokról, arról, hogy egy rendes nőnek hogyan kell élnie, vagy éppen milyennek tűnne mások szemében, ha elhagyná a családját. Az egyik (egyébként leszbikus párkapcsolatban élő) szereplő, Kata (Urbanovits Krisztina) el is kiáltja magát egy ponton, hogy „kell az a kurva gyerek, hogy lássák, normális vagyok”. Párjának, Orsinak (Sárközi-Nagy Ilona) azonban vannak ezzel problémái.
De egyrészt a szüléshez, a gyerekneveléshez nemcsak társas, hanem anyagi biztonság is szükséges, amelynek megteremtésében természetesen nagy szerepe van a politikai hatalomnak is, másrészt, ha már a jelenlegi politikai hatalom ennyire bele akar mászni a nők méhébe (gondoljunk csak az olyan emlékezetes megnyilvánulásokra, hogy azé a világ, aki teleszüli, vagy a női princípium beteljesítésére) és lépten-nyomon a gyermekvállalási kedv növelése érdekében kampányol, akkor kérdés, hogy valóban indokolt-e ilyen mértékben távol tartani a politikai szólamokat. Sajnos arról sem esik szó, hogy mi van azokkal, akik adott esetben már biztos párkapcsolatban élnek, de lakásvásárláson esélyük sincs elgondolkodni, sőt, a fizetésükből is csak igen nehezen tudnak félretenni, és bizonytalanok abban is, hogyan tudnának később visszatérni a munkájukhoz.
A nők valósága így is érzékletesen kúszik be a Jurányi kamaratermébe: a gyerekvállalás körül még mindig egy csomó tabu van, a Lenni vagy nem pedig okosan érinti majdnem mindegyiket. A szereplők simán az arcunkba mondják azt is, hogy Magyarországon minden nap meghal egy nő méhnyakrákban. Juli (Herman Flóra) túlélte, de mivel gyereket akar, belevág a sokszor fájdalmasan bonyolult örökbefogadási procedúrába. Amikor eljut az adatfelvételre, gyorsan deklarálja is: cigánygyereket nem szeretne – mint ahogy sokan mások is még mindig elzárkóznak ettől a lehetőségtől. És persze hozza magával azt a problémakört is, hogy mi van, ha valaki egyedül akar belevágni az anyaságba.
A Lenni vagy nem érzékletesen tárgyalja azt is, hogy milyen egyszerűen sütjük rá a szaranyaságot azokra a nőkre, akik valamilyen okból kifolyólag nem érzik komfortosan magukat az anyaszerepben. A darab, annak ellenére, hogy komoly kérdésekről értekezik, jó humorral dobál be ismerős fordulatokat is: Nóri (Dobra Mara) hosszasan taglalja például, hogy amikor egy baráti társaságban rákérdeznek egy párnál, hogy áll a babaprojekt, általában csak annyit felelnek pironkodva: hát, próbálkozunk. „Hát miért nem mondják ki, hogy kúrunk éjjel-nappal, mint a nyulak?” – veti fel számonkérően.
Ugyancsak imádnivaló és szívszaggató Andrea (Tarr Judit) ábrándozása is arról, hogy mennyire akar egy gyereket, csak hát nincs meg hozzá a megfelelő partner. Ha végre jön valaki, azt kétségbeesettségében jócskán idealizálja, képtelen kicsit is kívülről látni a férfit, például amikor szerető státuszba kerül, és a férfi a „tisztázzunk valamit, nekem feleségem, gyerekeim vannak” – panellel jön, Andrea rögtön felkiált:
Ó! Egy családcentrikus ember!
Ugyanez a karakter már látja maga előtt azt is, ahogy terhes lesz, ahogy kismamatornára jár, és ahogy megköszöni az embereknek, hogy átadták neki a helyet a villamoson.
A Lenni vagy nem helyzetbe hozza egyetlen férfi szereplőjét is: Tamás (Róbert Gábor) dramaturgiailag is fontos szerepet játszik a karakterek sorsának összefonódásában, ellenben gyakran nehéz vele szimpatizálni, a cselekmény előrehaladtával pedig már tulajdonképpen az sem számít, hogy hazug vagy gyáva, mert az eredmény végtére is ugyanaz: hogy egy csomó helyzetben egyszerűen nem akar ott lenni a másiknak.
A darab nem provokál, nem akarja megmondani a tutit: a legtöbb szereplője jelenleg bizonytalan ugyan, de mégis képes a sorsa aktív irányítására. Natasa (Szirmai Melinda) története például rettentően súlyos, hiszen a gyermeke erőszakból fogant, mégis úgy dönt, hogy kizárólag örömforrásként tekint rá, és nem az erőszak lenyomataként. De ott van az a gyerek is, aki eleve mínuszból indul, hiszen nem önmagáért születne, küldetése van: meg kellene ragasztania egy ripityára tört házasságot.
Widder Kristóf rendező cselesen helyezte el a szereplőket a térben, néhány szék segítségével is simán megelevenedik az orvosi rendelő, a temető vagy az otthoni konyhapult, és mindegyikre jut egy-egy torokszorító jelenet. Mégsem sírunk, mert egy frappáns mondattal újra és újra feloldják a helyzetet, hogy a cselekmény végül izgalmas lezárást kapjon. Milliószor elhangzott már, hogy a gyerekvállalás magánügy – de tényleg az. Ha valaki mégis közösen gondolkodna róla, akkor azt csak úgy érdemes csinálni, mint a KV Társulat, az Emancik és a MASZK. Előítéletek nélkül és kellő érzékenységgel.
Nem mondom, hogy könnyű beletörődni, de jobb, mintha elvették volna a fiamat
